Tényleg tíz év megszorítás előtt állunk?

Attól eltekintve, hogy egy-két utalását nem értettem egészen világosan (lehet, hogy az én hibám), nagy egyetértéssel olvastam Bene Gábornak a „Tíz év megszorítás előtt állunk” c. írását itt, a Nemzeti InternetFigyelőn.

Az általános egyetértésem mellett meg kellett állapítanom, hogy van egy nagyon súlyos hibája az írásnak, amely mellett nem mehetek el szó nélkül: nem tíz év megszorításról van szó, hanem, ha szabad itt Marxot kissé átfogalmazva idézni: a munkajövedelemből élők “abszolút és relatív” elnyomorításáról. A „tíz év megszorítás” azt sugallja, hogy egyszer, ahogy mondani szokták, „a lélektani tíz év” elmúltával, a „megszorítás” véget fog érni, és minden visszatér a jó kerékvágásba. Nem a jó út a „megszorítás”, de végül csak-csak elvezet ez is a célhoz, a stabil, jóléti társadalomhoz és a „satöbbihez”, mármint „demokrácia meg egyéb izék”.

Hirdetés

Tudjuk, hogy a világ evilági megváltásának és üdvözítésének a csábító ígéretével megfogalmazott ideológiai üdvtanok mind magabiztos önteltséggel állították, állítják, hogy ismerik a jövendőbeli csodakorhoz vezető utat, amelynek a célállomása a „teljesen és maradéktalanul felépített fejlett szocialista társadalom”, azaz a „munkásosztály mennybemenetele”, vagy a „globalista világkormányzás és a magánkézben lévő egységes világpénz megteremtése”. A célok elérése egyben a világtörténelem végét is jelenti, mert akkor már semmi sem marad, amit tenni lehetne a világ tökéletesítése terén. Senki sem beszélt soha „posztkommunizmusról, ahogy ma sem beszél „posztglobalizmusról”, mert mindkettőt a társadalom netovábbjaként tálalták. Akkor majd elérjük Voltaire Pangloss doktorának az álmát, az elképzelhető világok legtökéletesebbikét, amelynek éppen ma időszerű utópiája az egységes világállam.

Ha lehámozzuk a lényegről a félrevezetésre használt eufemisztikus szövegezésnek a mindent rózsaszínű ködbe burkoló leplét, akkor megállapíthatjuk, hogy korszerű, 20. századi, posztmarxista-globalista megfogalmazásban nem egyébről van szó, mint a 20/80-as társadalom megteremtéséről, azaz az emberiség 80%-ának a kirekesztéséről a föld javainak az élvezetéből, hogy azok kizárólag a kiváltságos keveseknek jussanak. A 80% érje be „Való Világgal”, droggal, pornóval és esetleg, a főnökök nagylelkűsége folytán, ingyen kotonnal, és soron kívüli, a pórok számára fenntartott „egészségügyi intézményekben” a szülésekkel szemben prioritást élvező, ingyen abortusszal. A „legkorszerűbb”, neoliberális társadalomtudomány és közgazdaságtan (aminek a szalonképesre fényezett változatával mosták Orbán Viktor kisagyát a saját önéletrajza szerint két éven át Oxfordban, tudomásom szerint a filantróp Soros Gyuri bácsi pénzén) egyedül üdvözítő, de nem egészen nyilvános tanítása szerint az emberiség 16-18%-a képes, többek között sabbath goyként is, valami létfenntartásra elegendő fogyasztás ellenében kiszolgálni és ellátni a föld javait élvező 2-4%-os kiváltságos réteget az általa megszokott luxus (magyarul: fényűző) javakkal (ld.: melléklet).

Az európai politikusokra, beleértve a mi négypárti politikai csőcselékünket is (szoci nyelven: polcsöcsöt), jellemző, hogy azt hiszik, hogy ha a globalizmus Pióker Ignácaiként sztahanovista munkaversenyben ezer %-os teljesítéssel igyekeznek nem csak túlteljesíteni az uniós, azaz globalizációs elvárásokat, hanem kéretlenül „elébük mennek”, akkor bekerülnek majd a globalista, fejlett kapitalobolsevik társadalom legfelső 2-4%-ába. Még nem tudják, hogy irgalmatlanul “racionalizálva” lesznek és ha fáradozásaik eredményesek lesznek, ugyanarra a lepratelepre fognak kerülni, amelyet a világnagyok nekünk, munkából élőknek, „csak” dolgozni tudóknak készítenek elő. Az hiszem, ha valaki megnézte a mellékletet, az csak szánni tudja szegény, a posztbolsevik „nagy magyar ugaron” helikopteren ugrabugráló, pszeudobaloldali, bolsevida, kis, kuka Kókát és a hasonszőrűeket, de, sajnos, az orbanidokat is, ha azt hiszik, hogy bekerülhetnek a Jumbo jeteket családi közlekedési eszközül használók szigorúan zártkörű, helyesebben kirekesztő klubjába. (Fujj: antiszemita összeesküvés elmélet! Mondhatnám, nyílt holokauszttagadás!) Hogy miért tettem a „csak”-ot idézőjelbe? A 70-es években vétózta meg a vállaltunk párttitkára egy kollégám előléptetését azzal, hogy „ma már nem elég csak jól dolgozni”. Igen: annál „többre” volt szükség akkor is, ma is. Sőt, a munka nem is volt igazán lényeges. Ki-ki döntse el, hogy szerinte mire volt szükség akkor az érvényesüléshez, és mire van ma. Erről annak idején egy Hankiss Elemér nevű úr írt egy meglehetősen találó elemzést, amelynek nyomán közkeletűvé vált az a szó, hogy kontraszelekció.

Mai vizsgálatunkhoz találomra vegyünk egy apró, hétköznapi esetet. Hatalomra jutott a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormány. Elemzés a Hír Tv-ben a közelmúltban: Simon János politológus az „orbáni reformokat” a „new deal”-hez hasonlítja.

Sok mindent olvastam a new deal-ról, többek között azt is, hogy Roosevelt egyik célja a középosztály megerősítése volt, és ennek érdekében hihetetlenül progresszív jövedelemadó rendszert vezetett be. Egy bizonyos évi kereset fölött – már nem emlékszem az összegre – a személyi jövedelemadó 90% fölött volt. Ezzel szemben Orbán megvalósította a parlamentből (én ezt nem nevezem országgyűlésnek, mert itt nem sok szó esik az ország érdekeiről) nem kiesett, hanem a nép által kihajított, internacionalista törpepártnak, az SzDSz-nek azt a követelését, amelyet még a vele szövetségben kormányzó MSzMP sem mert bevezetni a még meglévő, ténylegesen baloldali támogatói miatt, nevezetesen az egykulcsos jövedelemadót. Simon János politológusról nem merem feltételezni, hogy ezt nem tudja. Azt sem merem feltételezni, hogy nem tudja, hogy Reagannel indult el az USA gazdasági tönkretétele a neoliberális gazdasági üdvtannak (Orbán specialitásának) a bevezetésével. Azóta minden amerikai elnök állandó törekvése a gazdagok adójának a csökkentése és a szegényekének a növelése. Hátborzongató, hogy Orbán azzal érvelt emellett, hogy ez igazságos, mert nem bünteti a többletteljesítményt. A szadeszosok érve annak idején az volt, hogy a progresszív jövedelemadónak teljesítmény visszafogó hatása van. Ők ui. olyan okosak voltak (emlékszünk a „szürkeállomány” szövegre), hogy nem csak kétszer, háromszor annyit voltak képesek dolgozni, mint a „magunkfajta” közönséges halandók, hanem akár százszor többet is, de a progresszív jövedelemadó visszatartotta őket attól, hogy százszoros teljesítményt nyújtsanak a mi szolgálatunkra. Csak ezért vagyunk ott, ahol vagyunk. És hogy Orbánnak miért kellett az egykulcsos adó, amellett, hogy a neoliberalizmus elkötelezettje? Egyszerű: képzeljük el egy öt-hat fizetést húzó fideszes politikus helyzetét. Egyszer polgármester: adólevonás valamilyen, de nem a legkisebb kulccsal. Utána felügyelő bizottsági tag: adólevonás egy magasabb kulccsal. Képviselői fizetés: legalább két kulccsal magasabb adólevonás. Megyei Közgyűlés: újabb százaléknövekedés. Bizottsági tag: itt már alig maradna valami egy új „new deal”-ben. Már nem volna érdemes két szalmaszálat sem keresztbe tenni. A vállalkozói nyereségét és a részvényeinek az osztalékát már fölvenni sem volna érdemes. Ki a franc tolakodna ilyen körülmények között a parlamenti bizottságokba. Na, ugye? Tehát, ha nem vezették volna be az egykulcsos adót, teljesen megállt volna a parlament. (Így is kong az ürességtől az ülésterem, és néha az a benyomása az embernek, hogy visszaállt az egypártrendszer és a Jobbik az egyetlen parlamenti párt, a bizottsági üléseken pedig állítólag gyakran senki sem jelenik meg.) A progresszív jövedelemadózás tehát működésképtelenné tette volna az országot. Ezt Orbán nem engedhette meg. Ezért meg kellett tennie ezt a bátor, forradalmi lépést, hiába sírt krokodilkönnyeket a szociális érzékenysége, mert a fülkeforradalomban erre az emberpróbáló feladatra hatalmazta őt fel a magyar polgárok „kétharmada”. Most már „szól is a munka, polgártársak”, az országgyűlésben, és meg is mondják keményen mindenkinek a „frankót”, hogy csak bámulunk, mint Grisa a körmoziban. (Arról a populista-demagóg jobbikos javaslatról, hogy fel kell számolni az álláshalmozást, most szó se essék, mert mivé fajulnának el a politikusaink, ha nem kapnának a kvalitásaikhoz méltó feladatot. Ezeknek a félisteneknek egy állás a fél fogukra sem elég. Tessék már megérteni! Sajátos viszont, hogy a „közszférában” behatárolták a jövedelmeket.)

Elképzelhető, hogy mindezt Simon János TV-politológus nem tudja? Igaz volna talán, amit állítólag Liska Tibor mondott, hogy két szemeszter a Közgazdasági Egyetemen, de lehet, hogy egyéb honi felsőfokú tanintézményekben is, elegendő ahhoz, hogy az ember teljesen elveszítse a józan ítélőképességét? Ez igaz is lehet, de hát ahhoz nem kell ítélőképesség, hogy tudjuk, hogy miről is szólt a new deal. Ezt még egy ilyen mucsai, egy szabolcsi faluban tengődő nyugdíjas is elolvashatta a piacon vásárolt, használt, vegyes tüzelésű, superheterodyne, petróleumhajtású számítógépe segítségével, mint én. Miről van hát szó? Csak nem arról, amit egy Paul Craig Roberts nevű amerikai, volt helyettes pénzügyminiszter írt a WikiLeaks kapcsán (http://www.informationclearinghouse.info/article27012.htm )? “A diplomaták, akik haladni akarnak a pályájukon, megtanulják, hogy azt mondják a főnökeiknek, amit azok hallani akarnak, akár igaz, akár nem. A diplomaták értik, hogy az USA kormányának vannak olyan elképzelései, amelyeket nem hozhat nyilvánosságra, tőlük pedig azt várja, hogy támogassák ezeket az elképzeléseket azzal, hogy olyan jelentéseket küldenek, amelyek igazolják a nyilvánosságra nem hozott törekvéseket.” Magyarán: hazudjanak, hogy a főnök örüljön és, ami fő, okosnak érezze magát. Ezért jósolták, hogy az iraki háború “sétagalopp” lesz, hogy az irakiak és pakisztániak lelkesen, virágesővel fogják üdvözölni a felszabadító szovjet – bocsánat – amerikai hadsereget, stb. Vagyis az előmenetelért, a beosztásért hazudni kell. A válogatás, a kegyosztás ennek alapján történik, a “lé” ennek alapján csurran, a „pozíció” ennek alapján betonozódik. Csoda-e, ha Simon János és társai ezek után Orbán Viktor irányában az „örömszerzést” érzik elsődleges feladatuknak, és kissé szabadosan kezelik és értelmezik a történelmei tényeket. Vagy tessék megnézni, ahogy Bencsik András és társai milyen ájult elragadtatással beszélnek a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormány csodálatos teljesítményéről. Nincs egy félmondatnyi nézeteltérés, nem látnak lehetőséget egy hajszálnyi javításra sem, mert minden a lehető legtökéletesebb, a tökélyek tökélye. Pont úgy viselkednek, mint a mára már teljesen elzüllött, a hatalom feltétel nélküli szócsövévé vált amerikai sajtó, vagy ahogy ezt magatartást egy munkatársam még az „átkosban” parodizálta a főnök-beosztotti viszonyban: „Főnök, tudod, hogy én nem szoktam kertelni, ami szívemen, a számon és keményen, proletár őszinteséggel mondom meg mindig a véleményemet. Neked is meg kell mondanom, nem a hátad mögött, hanem egyenesen a szemedbe, a képedbe, még akkor is, ha elveszed miatta a prémiumomat, vedd tudomásul, hogy még az sem érdekel, még akkor is megmondom, hogy nálad nagyszerűbb, zseniálisabb embert még nem hordott hátán a föld.” Ez bencsikék műsora.

Tessék mondani: sokat változott a világ?

Több éven keresztül szánt szándékkal nem néztem TV-t. Most – a Jobbik színre lépésének a hatására – „megtörtem a jeget” és bekapcsoltam néha a „képmutatót”, ahogy állítólag Erdélyben nevezik. Kiábrándító élmény volt. Amikor bencsikéket hallgattam, arra gondoltam, hogy talán ártani akarnak a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormánynak, mert a gusztustalan hízelgés csak viszolygást szülhet, nem csak a hízelgők, de a körüludvaroltak irányába is.

Visszatérve a Bene cikkre: akinek a legfőbb gondja, hogy a Gárdát ellehetetlenítse, hogy a véleményüket kimondókat börtönben tartsa, hogy a Jobbikot lesöpörje a politikai színpadról, aki az új médiatörvény erőpróbájának a Kuruc Infó elhallgattatását tartja, aki visszautasítja azok támogatását, akiktől a legtöbb jó gondolatát lopta, az minden szépen hangzó szóvirága ellenére a globalizmus ügynöke, annak a végső célja nem tíz év megszorítás, hanem a „munkajövedelemből élők abszolút és relatív elnyomorítása”. A különbség annyi, hogy amit nem sikerült Gyurcsánynak erővel letolni az ország torkán, azt meg kell próbálni más módszerrel elfogadtatni. Mint a hajdani viccben, amelyben nyugati politikusok és Hruscsov vetélkedtek abban, hogy ki tud egy macskával megetetni egy kanál mustárt. Az egyik nyugati hízelgett a cicuskának, a másik meg akarta tömni, de mindketten kudarcot vallottak. Akkor jött Orbán, bocsánat, Hruscsov, és a mustárt rácsapta a macska hátsó felére. Az éktelen nyivákolásba kezdett és lenyalta azt magáról. Mire Hruscsov diadalmas hangon bejelentette: „Na látjátok! Megette! Mégpedig önként és dalolva.” Gyurcsányéknak nem ment erőből, most jön a hízelgés, vagy valami más, hogy önként és dalolva fogadjunk el mindent, amit a kormányunk gazdái akarnak.

Néztem Orbánt tévében, amikor Putyinal tárgyalt. Ott ült szemlátomást zavartan, mint egy készületlen kisdiák. Gondolom, nem volt túl megnyugtató neki arra az emeletes ostobaságára visszagondolni, hogy annak idején, amikor Putyin visszaverte a Bush által fölheccelt és beugratott Szakasvili Oroszország elleni támadását, amelyet a nyugat-európai politikusok csak nagyon tessék-lássék módon marasztalgattak el, ő az 56-os forradalom hruscsovi lerohanásához hasonlította. Lehet, hogy szegénykémet is valami amerikai jóakarója ugratta be, ő pedig „nagyformátumú, karizmatikus” politikushoz illően bekapta a horgot. Most feszenghetett Putyin mellett. Sajnos, nem ez az egyetlen nagy húzása.

A kedves olvasó joggal kérdezheti meg az mondottak után, hogy mi a jövő, amit a világ előtt látok. Bekövetkezik-e a 20/80-as társdalomnak vagy a Luganói Tanulmánynak a rémképe? Érvekkel alátámasztott, meggyőző választ nem tudok adni, de bízom abban, hogy nem. A józan és tanítja, hogy a fák nem nőnek az égig, a történelmi tapasztalat mutatja, hogy a birodalmak, zsarnokságok előbb utóbb, igaz, legtöbbször kínkeserves körülmények között, összedőlnek. Nem hiszem el a globalizáció mostani, szörnyű, de eszement rohamáról, hogy „ez a harc lesz végső” és győzni fog minden időkre. Hiszem, hogy a gonoszság nem győzhet a jó felett. Továbbá látom a „Gonosz Birodalmának”, az USÁ-nak a kezdődő összeomlását, látom az EU-n megkezdődött repedéseket. Mindez ok arra, hogy reménykedve készüljünk a posztglobalizációs korra, de arra komolyan kell készülnünk, hogy ne a rendszerváltás ostobaságával, hanem felkészülten fogadjuk az eseményeket. Talán ebben a segítségünkre lesz, ha tisztábban látjuk, hogy mi mozgatja a mai világot és milyen irányban.

Dohán Mihály

Szegény gazdagok - A pps. a képre kattintva letölthető

Nemzeti InternetFigyelő


Kapcsolódó:

Tíz év megszorítás előtt állunk

Facebook hozzászólások


One thought on “Tényleg tíz év megszorítás előtt állunk?

  1. Misi bácsi!
    Nagyon kerek. Jó és lényegre törő írás, minden benne van. Egyetlen apró stilisztikai kiegészítést eszközölnék csupán, mely a helyes szóhasználatra irányul. A korrekt kifejezés: Pillogunk, mint Grisa a körmoziban.

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Belovai István és kora, valamint kortársai
Gotovina, vagy integráció? – EU-szkepticizmus Horvátországban
SAJTÓKÖZLEMÉNY – indul a Videotorium
Close