Párhuzamos valóság. Azt látom, miközben az ukrán sajtót olvasom. Ahogy az sejthető volt, az ukránok szorult helyzetét és elbizonytalanodását onnan lehet felismerni, hogy vakmerő, teljesíthetetlen, irracionális célokat tűznek ki.
A dolog egészen logikus a maga nemében. Ha az embereknek a támadás visszaszorításáról, a front keletre tolásáról, a visszaszerzett falvak tucatjairól nem lehet beszámolni, akkor olyannal kell kirukkolni, ami a figyelmet a frontról teljesen máshova tereli. Földrajzilag egy másik helyre, a kézzelfogható harcok szintjéről a megfoghatatlan stratégia szintjére.
Mert aki a bőrén tapasztalja a háborút, annak hiába fogják azt hazudni, hogy nyerésre áll – az illető a saját szemével látja, hogy ez nem így van. De ha Kijevben a politikai vezetők Oroszország feldarabolásáról beszélnek, az annyira megfoghatatlan és távoli, hogy nehéz vele vitatkozni.
Korábban is voltak az ukránoknak ilyen túlkapásaik. Hangzottak el kijelentések arról, hogy most kell a legtöbb oroszt megölni, hogy ne a gyerekeiknek kelljen velük kínlódni. De nem ez volt a főirány. Eddig.
Ma már az ukrán sajtó ontja magából a legagresszívabb narratívákat. Napi szinten tucatjával jelennek meg az írások arról, hogy Ukrajna számára csak az lehet a győzelem, ha az oroszok soha többé nem fognak tudni támadni, ha “belső dekolonizációt” hajtanak végre rajta, ami lényegében a Föderáció feldarabolását jelenti. Illetve, a legújabb ukrán cél Oroszország totális megfosztása tömegpusztító fegyvereitől.
Ezek mellett az orosz katonák 40 százalékos halálozási rátája megbocsátható füllentésnek tűnik.
Mire jó ez? Minél rosszabb a helyzet a fronton, annál jobban szétválik a politikai vezetés és a katonai vezetés világlátása. A katonai vezetés abból indul ki, milyen képességeik, élőerejük, haditechnikájuk maradt. A politikai vezetés abból indul ki, milyen célja nem teljesült, amire ráépítette a karrierjét. A katonák felmérik a haderőre leselkedő veszélyeket, valós lehetőségeiket, és aszerint osztanák be az erejüket. A politikai vezetés a saját pozíciója és a nyugati támogatások fenntartása miatt aggódik. A két helyzetértékelés azonban köszönőviszonyban sincs egymással. A katonák visszavonulnának, hogy holnap is legyen alkalmuk harcolni. A támogatások fenntartásához azonban siker vagy dráma kell. Harctéri siker vagy orosz brutalitást igazoló, sajtóban jól eladható harctéri dráma.
Minél nagyobb az oroszok dominanciája a fronton, annál jobban nő a belső nyomás a tárgyalásokra. Ezeket a hangokat a háború fenntartásában érdekelt személyek igyekeznek elnyomni. Ha valaki azt állítja, hogy Bahmutból ki kellene vinni a civileket és az ütőképes haderőt, és feladni a várost, a másik oldal azonnal azzal válaszol, hogy nincs értelme taktikázásnak, mert ha nem sikerül elsöpörni Oroszországot mindenestől és darabokra cincálni, akkor úgyis mindegy. Győzni kell, bármi áron.
És ez az ő szempontjukból igaz is. Ha lesznek tárgyalások, és végül egy fegyverszünet mentén jegelik a konfliktust, akkor a kijevi vezetésnek kell majd elmagyaráznia a nyomorgó népnek, hogy a NATO- és EU-tagságért és európai értékekért, területi egységért, Krím-félszigetért vívott háborúban, amelybe ők vezették bele az országot, értelmetlenül veszett oda többszázezer ember és rokkant bele a nemzet és a gazdaság. Áldozatukért cserébe pedig sem NATO-tagságot, sem EU-tagságot nem kapnak, sőt, területi veszteségeik még nagyobbak lettek, mint előtte voltak. Fel fog merülni a kérdés, miért nem egyeztek meg, mikor még volt rá lehetőség (mert volt rá, többször is).
Hasonló félelmei egyébként a nyugati háborús uszító politikusoknak is bőven van, ugyanezen okokból.
De nem csak az ukrán sajtóban történt változás. Az eddig egységes nyugati médiaúthenger is fellazult, radikálisabb de egyben ellentmondásosabb lett. Egyre világosabb ugyanis, hogy mekkora különbségek vannak a politikai nyilatkozatok, és a valós szándékok és elköteleződések között. Lásd a tankok körüli mizériát, ami még mindig nem ért véget, vagy a vadászgépek átadásáról szóló illúzióromboló vitát.
Érdemes kiemelni a The New York Times hétfői cikkét, amely már arról ír, hogy az amerikaiak nyomást gyakorolnak Ukrajnára, hogy most kell minél több területet visszafoglalni Oroszországtól. De nem azért, hogy győzzenek, hanem hogy jobb alkupozícióból üljenek tárgyalóasztalhoz.
Korábban azt jósoltam, hogy ha a Nyugat el akarja kerülni a világháborút, akkor most fogja elindítani azokat a folyamatokat, amelyek befagyasszák a konfliktust. De sajnos ez azzal is jár, hogy most jönnek majd a legvéresebb harcok. Vérrel alapozzák meg politika követeléseket mindkét oldalon. De hajnal előtt van a legsötétebb. Lassan egy éve tart a háború, és a felfokozott háborús hangulatból fegyverszünet felé terelni az eseményeket nagyon nehéz, az út pedig tele van buktatókkal.
Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg.Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.
