Az esztelneki Szilveszter

Gyönyörű délelőtt volt. A Kaufland hömpölygő embertömege Karácsony után már eltűnt, így élmény volt ténferegni a hatalmas áruházban. Nem volt különösebb készülődés, de néhány dolog még hiányzott a csendes, baráti szilveszterezés kellékei közül. Alkoholt nemigen kellett venni, mert a társaságból voltaképpen senki nem volt oda a mindenféle, méregdrága bolti kutyulékért. Persze, egy-egy pohárka igazi, házi szilvórium erejéig mindenki felfüggesztette antialkohlista voltát. Hiszen az gyógyszer, s szilveszterkor pedig, kötelező az effajta gyógykezelés. Csak módjával…

A Kaufland után, a Törvényszékkel szembeni kis hentesüzletbe látogattunk el, ahol a fokhagymával spékelt köményes disznócomb alapanyaga várt ránk epedezve. A franciasaláta kellékeit is megvettük, s ki tudja, még mi került az autóba, hazafelé. A városban már itt-ott durrogtattak, mert nem lehet elég korán kezdeni a bolondságot, az ivászatot és az ünneplést. Hazafelé még a Szentkereszty-káponánál felvettünk egy torjai, s igyekeztünk, mert az idő szalad, s a vendégek – ha ígérték –, azok bizony jönnek is. Persze, barátokról lévén szó, akár besegítettek volna, ha mi nem lettünk volna készen időben a sütés-főzés élvezetes művészetével. A ház asszonya már korábban megsütötte a tésztákat, én pedig a húsnak láttam neki. Nem ronthattam el, hiszen vállaltam érte a felelősséget. A majonézes saláta is elkészült, a hús sült, az ínycsiklandozó illatoktól az ember nyála összeszaladt a szájában. Az asztal megtelt a finomabbnál finomabb tésztákkal, a Kati-tésztától a sós süteményig.

A vendégek is megjöttek, s jókedvű beszélgetéssel múlattuk az időt. A társaság összeszokott, csaknem családias hangulatban ezernyi témáról ejtett szót, s kis csalódás látszott az arcokon, amikor a ház asszonya bejelentette, hogy bizony kis időre, amíg átlépünk egyik évből a másikba, magára hagyjuk a vendégeket. Dolgunk volt pár faluval arrébb. Egy másik társasággal búcsúztattuk az Óévet. S persze nem azért, hogy felköszöntsük a Szilveszter névre hallgató házigazdát, hanem hogy vele együtt köszönjük meg a búcsúzó esztendőt.

A falukon végighaladva mesebeli látványban volt részünk. Hóval borított, kivilágított, csendes falucskákon mentünk keresztül. Esztelnekre érve, a falu templomából fény szűrődött ki, s messze a faluvégről emberek igyekeztek az Isten házába Szilveszter éjjelén, hogy időben odaérjenek az Óév búcsúztatására. A hegyek őrizte falucska temploma megtelt székely emberekkel, s az égi otthon az ő imáikkal. Szilveszter testvér, a ferencrendi plébános csengetett, s az orgona hangja felcsendült a kicsiny falu csendjét, Isten-dicsérettel megtörve.

Szilveszter testvér kihelyezte az oltárra az Oltáriszentséget, s közös, lelket gyógyító imával vártuk, hogy a nagymutató is elérje a tizenkettes számot, ahol a kismutató már várt rá. Megállítani nem lehet ezt a két, állandó rohanásban, egymás kergetésében lévő, időmérő mutatócskát, de ez így van szomorú rendjén. Éjfélkor megszólalt a harang, Szilveszter testvér áldást mondott és adott. A monstrancia úgy ragyogott, mint a nap, hiszen magával, a mi Urunk Jézus Krisztussal lehettünk együtt azon az éjjelen, amikor a világ nagy része megfeledkezve a hitéről, Istenről, erkölcsről és mindenről, amit be kellene tartani, bolond vigassággal, italok bódulatában töltötte, s tölti ezeket a perceket. Krisztussal, a franciskánus Szilveszter testvérrel, az imádkozó, éneklő székelyekkel és a torjai ház nemes lelkű asszonyával együtt ünnepelni, maga volt a csoda. Maga volt a melegség, a szeretet, az összetartozás, a Mennyország egy kicsiny darabja… ott, Háromszék vármegye hol szomorú, hol dicső történelemmel bíró falujának, ferences templomában. Esztelneken.

Még ma is hallom a lábunk alatt recsegő havat, a templomból távozó, mosolygó, nyugodt lelket sugárzó székely arcokat, az „Áldott Új Esztendőt” kívánó falustársakat. Erdélyország szeretetét, amiért máig hálás vagyok a ház asszonyának, aki még nekem is meglepetésnek szánta, életre szóló ajándékba adta ezt a csodás Óév búcsúztatót.

Mert aki egyszer megérezte Erdély szilveszter éji csendjét, az erdélyi tél csábító illatát, a holdvilágban elő-előtűnő hatalmas hegyeket, a vendéglátó szeretetét, a székely szót, az soha nem tudja elfelejteni. S minél távolabbi emlékké nemesül az érzés, annál inkább vágyódunk, újra és újra. Ahol az Oltáriszentséget magyarul fogadja a nép, s magyarul kapja az áldást, az a hely örökké magyar marad… mert Jézus, a magyar kereszténység és Erdély örök!

Az egykor élt esztelneki barát, Nagy Mózes, évszázadok óta halott, de nevét a kézdivásárhelyi oskola máig őrzi, ahogyan Esztelneken járva megérzi az ember a ferences barátok kényszerlakhelyét egykor meglátogató, Márton Áron püspök példamutató hűségét, nemzete melletti kitartását, szeretetét is. Amikor pedig megszólal a ferences templom harangja, azzal együtt halljuk lelkünkben, az 1921-ben leégett régi ferences templom, a tűztől olvadtan lefolyó nagyharangjának kongását is… A Kárpátok gyűrűjének minden emléke ott ég, ott lángol a magyar lélekben kiolthatatlanul.

Az idő múlik, s nem lehetünk mindig ott, ahol lenni óhajtanánk. Ám, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy minél többen és minél többször éljék meg az emberek Krisztus valósága, az erdélyi ferences buzgóság, a székely nép hite, az embertársak önzetlen szeretete élményét, amely gazdaggá és lélekben erőssé, hűségessé tesz. Amint én magam is erősödtem lélekben, hitben és szeretetben ott, Esztelneken, a Kárpát-haza kis falucskájában, azon a csodálatos szilveszteréjen, ahol Jézussal, Szilveszter testvérrel, a székely néppel és Izukával, a ház asszonyával együtt búcsúztathattam az Óévet. Esztelnekről Torjára visszaérve, tovább folyt a vendégek traktálása és a jókedvű szilveszterezés, hajnalig. Örvendtem, hogy a pecsenyehúst és a salátát sem sikerült elrontanom…

A ház nagyszerű asszonyával másnap, egy Esztelnekhez kötődő kis túrát is tettünk… meglátogattuk Futásfalván azt az esztelneki Madonna-szobrot, amelyet az 1920-as szörnyű és máig tartó veszedelem miatt, Esztelnekről Futásfalvára, az eldugott, kis háromszéki, hegyi faluba menekítettek vigyázó, féltő kezek… de ez már egy másik emlék… egy másik történet.

Stoffán György

 

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)