A II. világháború az emberiség szégyene volt. Elszabadult valami, ami nem ismert emberiességet, nem ismert józanságot, erkölcsöt… A pusztítás, a gyilkolás és a rombolás volt az egyetlen cél. Mondhatnánk: minden háborúra jellemző, és ez igaz is lehet. Hiszen a „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”, ahogy Cicero megfogalmazta. A II. világháború minden addigi háború embertelenségnek a csúcspontja volt, minden résztvevő nemzet részéről. Mert minden nemzet legócskább legalja került „legfelülre”, és aki ellenezte a mészárlásokat, a háborút, a deportálásokat, az is a lemészárolandók sorában találta magát egyik pillanatról a másikra. Ennek a háborúnak számos iszonyata volt. A legembertelenebb ebben a korban a vészkorszak, Hirosima és Nagaszaki, Drezda.
Nyolcvan éve, hogy Drezda megsemmisült. Mintegy háromszázezer ember égett el az amerikai és angol foszforos bombák pusztító és kínszenvedést okozó tüzében, amely mindent felégetett, megsemmisített, elpusztított. Helyi lakosok, menekültek, zsidók és keresztények – emberek – égtek el fáklyaként az őrült döntés, a gyilkosság mámorát élvező amerikai és brit támadás sorozatban.
Ma ismét egy ilyen pusztítás előtt áll a világ. Mert az amerikai, brit, európai uniós, orosz és ukrán politikusok elmebetegsége, üzleti ambíciói, mint a cunami sodorják a világot a végső pusztulásba.
Drezda szele lengedezik a világ felett, s ma is ugyanazok készítik elő a máglyát, mint nyolcvan esztendeje a barokk városban. És hiába menekül az emberiség a józanság óvóhelyeire, az értékek által védett zugokba. Mert ma nem számítanak az értékek, és a tűz behatol az óvóhelyekre is. Csak egyetlen célja van minden politikusnak: a pénzszerzés, a hatalomban maradás, bármi áron. Ma, amikor megrendült lélekkel visszapillantunk Drezdára, Auschwitzra, Hirosimára… félelem tölt el. Mert semmi nem változott Amerikában, Britanniában és Európában 1945. február 13-a óta…
