A Merkel enigma

Angela Merkel német kancellár politikai pályafutása tavaly nyárig sikeres volt. A Német Demokratikus Köztársaságban született 1954-ben. Egy lutheránus lelkészházaspár nevelte, s az a fáma járta, hogy Hitlernek mélyhűtött nemzőanyagából mesterségesen fogantatott gyermeke lenne. Érdekes módon a papi szemináriumot vezető nevelő apja és családja könnyedén utazgathatott a két Németország között, melyek egyébként hermetikuson voltak egymástól elzárva a vasfüggönnyel. Jó iskolázottsága volt, beszéli az angolt és az oroszt, s doktorátust szerzett fizikai kémiából. A keletnémet időkben ifjúsági ügyekkel foglalkozott, majd 1989-ben a politika mezejére lépett és a következő évben az első demokratikusan választott keletnémet kormányban helyettes szóvivő lett.

Az egyesülés után Helmut Kohl kancellár mellett női, ifjúsági majd környezetvédelmi ügyeket vezetett s jó taktikázással egyre feljebb emelkedett és fontosabb pozíciókba jutott. Végül Kohl bukása után 2005-ben az első német női kancellárnak választották meg, amely tisztséget azóta is viseli. Kormányzása alatt a Német gazdaság tovább erősödött. Megépítette az orosz-német tengeralatti olajvezetéket. Nagy szerepe volt a görög pénzügyi probléma megoldásában és igyekezett az ukrán válságban közvetítő szerepet játszani. Politikai és gazdasági akciói pozitívak voltak és a szakértőkből elismerést váltottak ki. Az Európai Unióban pedig gyakorlatilag ő lett annak erőskezű vezetője. Már-már „vas-kancellárnak” kiáltották ki az angol Margaret Thatcher utódának.

Azonban valami történt tavaly a közép-keleti, ázsiai, afrikai és balkáni migrációs hullám óriásivá növekedésének csúcsán, amikor Európa többségének országai tántorogva kerestek megoldást, Merkel asszony világgá kürtölte. „Jöjjetek, Németország mindenkit befogad!” Ez a felszólítás meghívás volt a háborús helyzetben vagy emiatt nyomorba jutott és szegények eddig habozó tömegeinek, s ekkor újabb és újabb migráns hullámok keltek útra Európa felé: túlterhelt hajókon, rozzant bárkákon, gumicsónakokon és lélekvesztő tutajokon életük nyilvánvaló kockázatával, az embercsempészek horribilis zsarolásával, és titkos pénzforrások segítségével olyan olyan politikai csoportoktól melyek célja Európa nemzetállamainak gyengítése és a keresztény vallásnak aláásása iszlám tömegek Európába való exportálása révén. Ezek száma eddigelé közel 1.8 millió – de ez még csak a kezdet.

A korai eufória után jöttek a gyakorlati problémák: idegen vallású, kultúrájú és világnézetű tömegek fogadása, táplálása, elszállásolása, letelepítése, iskolázása és az új életkörülmények megszokása, ahhoz való alkalmazkodás. Megjelentek az elkerülhetetlen problémák is: türelmetlenség, elégedetlenség, csalódottság, tolvajlás, rablás, nők molesztálása, megerőszakolása, melyek csúcsa a kölni és más nagyvárosi szilveszteri súlyos zavargások voltak, gyilkosságok, terrorizmus és párhuzamos társadalom szervezése.

Nem csoda hogy mindezek átélése nyomán a befogó országok társadalma fokozatosan elfordul a befogadott migránsoktól – jobbra tolódik: elhatárolódik, önvédelemre rendezkedik, civil háború kitörésétől fél és számon kéri választott vezetőitől, hogy milyen alapon engedték országuk idegen tömegektől való elözönlését. Az Európai Unió, mely jelenleg baloldali pártcsoportok szövetségének vezetése alatt áll, a migrációs válságra csak lassan, elkésve reagált, s a bevándorlók országonkénti kvóta szerint való letelepítésével foglalkozik.

Magyarországot még egy éve elátkozták déli határainak védelme miatt – most egyre-másra építik meg védelmi rendszerüket.

Ha már most azt keressük, hogy Merkel kancellárt mi vezethette az „Alles ist Willkommen!” sorsdöntő üzenetére, akkor legalább az alábbi okokat találhatjuk:

Mindenek előtt bizonyára közrejátszott ebben vallásos és marxista nevelése. Mind a kettő egy esetben közös pontból ered. Nevezetesen a szegények, elnyomottak, üldözöttek iránti segítőkészségből. A kereszténység futótűzként terjedt a rabszolgatartó római birodalomban, az irgalmasság, a segítség és az üldözöttek megsegítése szolgálatával. Melyből mára gyakorlatilag csak a szekuláris humanizmus elve és parancsa maradt. A marxizmus a 19-ik század Európájának felelete volt a munkásosztály kapitalista kizsákmányolására, melyet ennek radikális, kommunista szárnya a rendszer forradalmi megoldását választotta, melyek végső célja szekuláris humanizmus megteremtés lett volna – nem úgy sikerült. Minden esetre mindkét mozgalom humanitárius parancsa egybe fonódott és kategorikus imperativusként motiválta Merkelt a modern kor üldözöttnek, földönfutóinak, kisemmizettjeinek minőség és nagyság nélküli tárt karokkal való befogadására. Ez egybe esett az általa vezetett német Keresztény Demokrata (CDU/CSU) és Szociáldemokrata (SPD) koalíció elvével.

A másik ok abban a felismerésben rejthetett, hogy a robusztus német gazdaságnak további fejlődéséhez évi ötszázezer új munkaerőre van szüksége. Ez nem remélhető a német nép reprodukciós arányától, amely egyik legkisebb Európában. Ezért égető szükség van új munkások tömegére. Ezt remélhette megkapni a nagyszámú migráns befogadásával, azok megszűrése és kiképzése és munkába állítása révén.

A harmadik ok nem kevésbé lehetett fontos. Ugyanis Németország image a II Világháború óta eltelt 77 évben nemzedékeken keresztül alig változott. Nemzedékeinek lelkét még mindig nyomja valamiféle felelősségtudat annak kitörése, rombolása, szenvedése, tragédiája, 50 millió áldozata miatt. Úgy vélhette, hogy a migránsok nagylelkű befogadása, letelepítése és új életlehetőség nyújtása révén a régi imaget eltörölheti a német befogadási készség, a nemzeti nagylelkűség és a humanitárius áldozatvállalás. Röviden: Merkel asszony azt remélhette, hogy a nagy német befogadás révén népét újjászülheti és ismét felemelt fővel lehet a nemzetközösség tagja. Nem rajta múlt, hogy nem így történt.

Miért? Először is, feltehetően a II. Világháborút követő keleti német területekről a front egyre nyugatabbra szorulása miatt elindult németek a nyugaton fekvő tömb németségbe való menekülés tapasztalatai miatt. Tudva levő, hogy a háború első felében történt gyors német területnyereségek után megindult s megnövekedett „Lebensraum” (élettér) az egykor volt német keleti területek feltöltésére kirajzó németekkel. Azonban a hadiszerencse fordultával, félve a győztesek bosszújától, kezdtek tömegesen nyugatra menekülni. Ezek örültek annak, hogy ha igen nyomorúságos körülmények között is legalább puszta életüket megmenthették – s ezért hálásak voltak.

Ehhez járult, ugyancsak a háború után a békeszerződések előtt és után a tömbnémetség szélén élők idegen uralmak alá való kerülése s onnan erőszakos kiűzése. Ilyen sorsa jutottak az ismét cseh uralom alá került sziléziai németek, a szlovákiai cipszerek, a lengyel nyugati határoknak 2-300 kilométerrel nyugatra tolása miatt ott élő németek, a kelet poroszországiak, a magyarországi svábok, majd Ceauescu alatt Romániában élő szászok fejpénzen való kivásárlása. Mindezek a menekültek is hálásak voltak a megmaradt Németországba való befogadásukért. A fenti menekültek, az erőszakos visszatelepítésekkel együtt 13-15 millió főt tettek ki, akik az idők folyamán szépen visszaolvadtak saját népükbe. Mindez nem csoda – mondhatná valaki –, hiszen mindezekben testvér fogadott be menekült testvért.

Volt azonban más próba is: a török vendégmunkások esete. A háborúban porrábombázott ország romjainak eltakarítása után megkezdődött a gazdasági újjáépítés. Szerszámgépek még csak lettek volna, de munkás alig maradt.

Jó részük milliószámra a csatamezőkön esett el, másik részük fogolytáborokban vegetált. Végül a háborúból szerencsésen kimarad Törökországból hívtak vendég- munkásokat. 1961 óta mintegy 3 millió muszlim vallású török dolgozott Németországban, akik közül 70% visszatért eredeti hazájukba, ezek visszatérését anyagilag is segítették. A többiek integrációját eredményesen végezték el. Európa keleti résziből jött vendégmunkások száma 4,5 millió körül van, akikkel nem volt különösebb gond miután keresztény kultúrkörből érkeztek.

Ide kell sorolni a az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk brutális leverése után elmenekült 250 ezer honfitársunkat, akik nem akartak tovább kommunista elnyomás alatt élni, akik inkább választották a bizonytalan de szabad életet s akiknek döntő többsége Ausztrián át Németországba menekült s onnan sokan még tovább. A menekül táborokban ideiglenes elszállásolt magyarok türelmesen várták sorsuk további alakulását a befogadó országokba. Hálásak voltak minden humanitárius segítségért, amit kaptak.

A menekült és bevándorlási hullámok fentebb leírt pozitív tapasztalatai után méltán gondolhatta és remélhette sok jelenlegi politikai vezető – köztük Merkel asszony is, hogy az Európát megcélzó legújabb, példátlanul nagy bevándorlási hullám alapjaiban véve sem lesz más, mint az előbbiek voltak, csak nagyságrendben óriási. Ezért nyitott határokkal, tárt karokkal várták és fogadták a beözönlő népvándorlást. Ám csalódniuk kellett.

Ugyanis a beözönlő tömegek az eddig megszokott és elvárt hálás viselkedés helyett radikálisan más, szokatlan és elfogadhatatlan magatartást tanúsítottak.

A legtöbbje a személyt igazoló dokumentum (igazolvány, útlevél) nélkül érkezett.. Ellenálltak az ujjlenyomat vételének. Nem voltak hajlandók a hivatalos személyekkel való együttműködésre. Türelmetlenek voltak, nem akartak várakozni, hanem az országon való szabad átvonulást erőszakoltak ki Ausztria felé, s kezdetben szállítóeszközök hiányában gyalog vágtak neki a több száz kilométeres útnak. Válogattak a felajánlott élelmiszerekben, s a nemtetszőket eldobálták, még az ivóvizet is. Erőszakok voltak, s még a rendőrségre is rátámadtak, még az ideiglenes szállásaikon is zavargásokat provokáltak. A zöld határon beözönlők útján letaposott termőföldek maradtak, s amerre vonultak szemét szemét hátán.

A népvándorlásnak kezdetben csindarattás befogadást rendező nyugati vezetők átkának zuhatagja ömlött a magyarokra, akik hirtelen hatásos szögesdrót akadályt húztak a déli határon, amivel meggátolták a modern veszedelmet, mivel idejekorán ismerték fel az iszlám népvándorlásban rejlő veszélyeket; azt tudniillik, hogy itt egy jól megtervezett, hatalmas pénzekkel segített, nyugatról indított hódításról van szó, amely a még mindig a keresztény elveken épült, polgári berendezkedésű és nemzeti elkötelezettségű európai országok rendszerének elpusztítását hivatott végrehajtani.

A népözönt válogatás nélkül befogadó országok lassan kezdik felismerni a befogadottak igazi céljait: hála helyett elégedetlenség; beolvadás helyett párhuzamos társadalom építése; az uralkodó törvények megvetése és a magukkal hozott törvények például a sárai törvénykezés oktrojálása a befogadó társadalomra; a keresztény vallás gyűlölete és az iszlám kizárólagosságának erőltetése; a békés egymás melletti élés elvének elvetése és a háborúság szítása; a terrorizmus egyre sokasodó előfordulása; a bűnözés hallatlan megnövekedése, beleértve a lopást, rablást, gyilkosságot s a nők megerőszakolását. Mindezek csúcsán ott volt a múlt szilveszteri félelmes kölni s más nagyvárosi randalírozás. A magas szaporodási arányuk miatt pedig felrémlik az európai fehér faj néhány évtizeden belüli kihalása és színes népekkel való pótlása. Ezek nem beolvadni, hanem uralkodni jöttek!

Mindezek ellenére Európa kapui tárva-nyitva állnak a bizonyosan jövő új és még nagyobb migráns cunamik beözönlés előtt.

A történelemből tudunk Athén és Trója ókori nagy háborújáról. A sorsdöntő eseményt a Trójai Faló legendája meséli el. Az athéniek, hogy a patthelyzetet megtörjék cselhez folyamodtak. Egy nagy falovat építettek, melyben katonákat rejtették el. A trójaiak meg kíváncsian találgatták, vajon ez mire való lehet? Valaki kiadta a parancsolt: a falovat Trójába kell vontatni. Amit meg is tettek. Amint a ló a városban volt, belsejéből éjjel az athéni katonák kijővén lekaszabolták a trójai helyőrséget, a kapukat kinyitották, s végül – Trója örökre elesett.

Valaki már el is kiáltotta: A kapukat ki kell nyitni! A falovat pedig be kell hozni!

Forrás: Dr. Pungur József, erdely.ma

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)