A Magyar Népirtás Napjára emlékezik Délvidék és a tájékozott magyarság
Január 23-án emlékezünk arra a szomorú napra, ami 65 évvel ezelőtt történt Csúrogon, majd utána Zsablyán és Mozsoron.
Ezen a napon űzték ki Csúrogról, otthonaikból a még életben maradt magyarokat.
Ugyanis 1944 őszén a szerbek kivégezték a férfiak többségét. Ez azonban még nem volt elég a gyűlölködőknek. 1945. január 23-án minden magyar családot – a csecsemőktől az aggastyánokig – puskával hajtottak ki otthonaikból, amit kétkezi munkájukkal építettek.
A piactérre terelt szegény megfélemlített embereket mindenüktől megfosztották, mindent elszedtek tőlük. Délelőtt kilenc órától négyig várták a sorsuk beteljesülését, majd megindították a magyarokat Járek felé. Mínusz húsz fok volt, térdig érő hó. A nagy hóban és hidegben nem tudtak menni az idős emberek, a meggyötört asszonyok és a gyerekek. Ezért a partizánok puskatussal biztatták őket. Az első áldozat egy kisbaba volt, aki megfagyott édesanyja karján. Csak kevés kisbabás családot raktak a tehervonatra, a többiek gyalog mentek. Nagyon sok gyereknek és asszonynak megfagyott a lába, mire Járekra értek.
Járekról előzőleg kiűzték a németeket, és a falut koncentrációs – de mondhatnám, hogy halál – táborrá alakították. A megdermedt, elfáradt magyarokat szobákba terelték: 20-30 személyt egy helyre, nem nézték azt, hogy a családok együtt vannak-e. A szobákban szalma volt leterítve, és reggelre, mikorra felébredtek tele lettek tetvekkel.
Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy a szerbek már széthúzták Csúrogon a magyarok vagyonát. Nagyon nehéz sors várt a tábor lakóira. Megalázták, megkínozták, éheztették őket.
Nagyon sokan meghaltak, köztük sok kisgyermek. A halottakat összeszedték, kocsira rakták, és a német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek, majd mikor megteltek, földet dobáltak rá, és mésszel leöntötték. A halott hozzátartozókat nem volt szabad kikísérni, ezzel is megalázva a hozzátartozókat.
Öt kegyetlen hónap után elhajtották a magyarokat Gajdobrára egy másik koncentrációs táborba. Itt sínylődtek még szeptemberig, míg végül kiengedték őket egy darab papírral a kezükben, melyen az állt, hogy nem térhetnek vissza az otthonaikba.
A csontig lesoványodott, megalázott, kifosztott, megszégyenített asszonyok, öregek és gyerekek földönfutókká, hontalanokká váltak. Oda mentek, ahova a munkájukért befogadták őket, és egy darab kenyeret kaptak.
A gyerekekből béresek lettek, gyorsan felnőtté váltak. 1946 februárjában a zsablyai Népbíróság hozott egy döntést, melyben leírták, hogy alkalmazni kell a kimondott bűnösséget a magyarok felett. Ezzel a határozattal adták el földjeiket és házaikat, vagy osztották szét egymás között. Azóta hatvanöt év múlt el. A kollektív bűnösség terhét azóta is magukon viselik..
Az elűzött magyarok sohasem térhettek haza. Soha senki nem kárpótolta őket. A vagyonukat elkobozták, a házaikba beköltöztek. Mindenük ott maradt a szülőfalujukban, csak a szomorú emléket őrzik a szívükben, és talán él még bennük egy kis remény, hogy egyszer valaki majd nyilvánosan kimondja, és rehabilitálja az ártatlanul kivégzetteket és mindazokat, akiket ártatlanul meghurcoltak és kifosztottak.
Ezért január 23-a a túlélők számára a Magyar Népirtás Napja.. Azonban nem csak nekünk, túlélőknek, hanem mindenkinek emlékeznie kell, azért, hogy mindez soha többé ne történjen meg.
Teleki Júlia, polgárjogi aktivista
(Magyar Szó)
Nemzeti InternetFigyelő