A "demokrácia" haláltánca (régi és új hazugságok)

Ugye jól ismerjük napjaink azon agyonkoptatott politikai frázisait, melyek folyamatosan azt igyekeznek a köztudatban tartani, hogy megtaláltuk a társadalmi berendezkedés legmagasabb rendű formáját, és ettől kezdve egyetlen teendőnk ennek a csodás parlamentáris demokráciának az állandó csiszolgatása, tökéletesítése, Ennél jobbat ugyebár – az összes hibája ellenére – még nem találtak ki.

Emlékezzünk egy kicsit! 1990 előtt szinte szóról-szóra ugyanez volt a beszédmód. ” A szocializmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik legmagasabb rendű formája, amely leváltva az anakronisztikus tőkés-kapitalista viszonyokat, a fejlődés egy pontján átvezet bennünket a kommunizmusba, az emberi együttélés legmagasabb minőségű változatába.”

Mindkét rendszer esetében azonban csiszolgatás közben a valóság grandiózus pofonokat adott az elméleteknek.

Régebben a tervgazdálkodás lett volna hivatott a társadalmi tevékenységek összehangolására, jelenleg pedig a mindenhatónak kikiáltott liberalizát árú, tőke és munkaerő-piac, valamint a teljesen szabadjára engedett PÉNZPIAC. Régebben a párt megfelelő szervei a tervgazdálkodás módszereivel igazgatták a gazdasági életet, jelenleg a bankok és multinacionális cégek ‘kollektív bölcsessége’ irányítja az úgynevezett ‘piacot’. Ennek a piacnak természetesen éppúgy semmi köze sincs az eszményi ‘piac’-hoz, mint a szocializmusban. A ‘nemes verseny’, vagy a pénzpiaci megfelelés jelenlegi szlogenje éppolyan ordító hazugság, mint régen az ‘anyagi ösztönzés’ vagy munkaverseny eszméje volt. A pénzarisztokrácia ugyanolyan vasmarokkal tartja szorításában a gazdasági élet szereplőit, mint annak idején a kommunista párt tette. A mostani időkben eredményt csakis az tud felmutatni, aki megfelelően ki tud egyezni vagy a politikai elittel, és akkor az állami költségvetést ‘fejheti meg’, vagy a szinte teljesen külhoni pénzelittel, és akkor kap egy kis szeletet az ő kezükben levő hazai piacból. A társadalmi és gazdasági élet összes többi szereplője a ‘teljes esélyegyenlőség’ jegyében egész egyszerűen vegetál, a haláltáncát járja.

Régebben azon politikusokra lehetett szavazni, akik keresztülverekedték magukat a Hazafias Népfront szűrőjén, manapság pedig csak azok juthatnak a választhatóság közelébe, akiket a külhoni pénzarisztokrácia ‘láttamozott’. A ‘közös európai gondolat’ is nagyjából olyan, mint a proletár internacionalizmus, vagy a munkás-paraszt testvériség volt a szocializmusban. Azon is fél óráig tudtak (titokban) hahotázni az emberek.

Összeségében tehát adódik a következtetés: demokrácia ugyanúgy nem létezik, mint ahogy szocializmus sem létezett soha, sehol. Mindkettő egy öszvér autokratikus rendszer, ahol az egyikben a hatalomgyakorlás látható, a másikban rejtőzködő. Az egyes politikai rendszerek elitjei nagyjából hasonló gondolati felépítményeken keresztül igyekeznek sulykolni saját felsőbbrendűségüket. És nagyjából ugyanolyan kategóriák mellett próbálják féken tartani politikai ellenfeleiket. A régi kor legsúlyosabb kitételei a ‘szovjet’ és ‘szocialista-ellenesség’ egész jól megfeleltethetők a mostani ‘európaellenes-antidemokratikus-rasszista’, ‘fasiszta gyűlöletbeszédnek’.

Azonban a gyakorlat próbáját egyik rendszer sem állta ki, a hétköznapok, a valóság rostáján eddig valamennyi megbukott, hazugságaik lelepleződtek. Mint ahogy a mostani igen szeretett ‘demokráciánk’ is egyre lecsupaszodottabban áll előttünk, és mutatja valódi ‘Samu bácsi’ formáját.

Hogy is mondta Szolzsenyicin? „A kommunistánál kártékonyabb embertípust még nem hordott hátán a föld”. Pedig van egy. A cionista-kabbalista bankár ül a sötét kártékonyság evolúciós piramisának tetején, lábát az alatta görnyedező népek felsebzett hátán pihentetve – ahogy azt már több évtizede meglehetősen hatásvadász módon ábrázolták.

Jelenlegi ‘demokráciánk’ nagyon sok tekintetben visszataszítóbb vonásokkal rendelkezik, mint a szocialista rendszer, hiszen az állandó profitéhség és pénzkényszer valóban elembertelenítette a társadalmi kapcsolatokat. A pénz martaléka lett a kultúra, az egészségügy, a sport, de sokszor az emberi magánszféra is. A létbizonytalanság össztársadalmi életérzéssé vált, az erkölcsök a Mariana-árok mélységeibe sűlyedtek.

Semmiképpen sem célom nosztalgiát kelteni a kommunista időszak iránt, de aki élt akkor, az tudja, hogy a civil-szféra hangulata lényegesen jobb volt, és optimistábbak voltak a jövővel kapcsolatos várakozások is. (és milyen szép tud lenni az is a messze távolban, hogy a televízió nem visszhangzott állandóan alpári káromkodásoktól, voltak erőszakmentes filmek, és a gyermekmesék még mesék voltak, de tényleg hagyjuk…)

Jelenlegi társadalmi rendszerünknek – amit talán ’embertelen, adósrabszolga -pénzdiktatúrának’ lehetne aposztrofálni – a napjai meg vannak számlálva. Nyomorba taszította a társadalom többségét, felélte a valóságos és bizalmi tőkét egyaránt, tönkretette az egyes emberek és csoportok közötti kapcsolatokat.

A mostani rendszer, amely több mint kétszer annyi időt kapott bizonyításra, mint Rákosi pajtásék, hozzájuk hasonlóan szintén csodálatos vívmányokat tudhat maga mögött. Sikerült visszaküzdeni a reálbérek szintjét a 70-es évek színvonalára, az emberek 40%-a a közüzemi költségeit sem tudja rendesen fizetni. A családok jóval több mint harmadánál az egy főre jutó jövedelem nem éri el a 40ezer Ft-ot sem. Egymillió honfitársunk szabályosan éhezik, sokan állati táplálékokat fogyasztva próbálnak túlélni, az iskolába járó gyerekek tömegei alultápláltak.

A népesség száma az 1960-as értékkel egyezik meg (a bevándoroltakat leszámítva az 1951-essel). 150-200 ezer ingatlant árvereztethetnének el bármikor, ha akarnának és 160 ezer háztartásban van kikapcsolva az elektromos áram (amit ugye Rákosiék vezettek be, azt most kikapcsoljuk).

Szintén komoly vívmánynak tekinthető az egyre sokasodó ingyenkonyhák előtt szorongók hada, melynek csúcsa a most karácsonyi budapesti ételosztáskor látott döbbenetes tömeg. Itt is, és a kukázó embereknél is megfigyelhető, hogy nagyon sok közöttük a jól szituáltnak tűnő, jól öltözött ember, vagyis megkezdődött a középosztályok erodálódása.

Minden télen emberek százai fagynak meg, amire talán utoljára a XIX. században volt példa. Napjainkban még meghalni sem túlzottan gazdaságos, mert az egyedi teljes sírhelyes temetés luxussá vált, az emberek jó részének csak egy hamvasztás utáni doboz jut nyughelyül.

A NYOMOR TERJESZKEDÉSE ÉGBEKIÁLTÓ ÉS MESSZE TÚLMUTAT A HAJLÉKTALANOK GYORSAN NÖVEKVŐ SEREGÉN!!

Az egyéni és cégcsődök, a bűnelkövetők, az öngyilkosságok számának exponenciális növekedése mind-mind változás után kiált…

Az egész úgynevezett ‘fejlődés’, amit ezzel a ránkszakadt nyomorral szembe lehet állítani, az a digitális kor technikai fejlődése (amihez mi nem sokat tudtunk hozzátenni ilyen körülmények között) valamint pár százezer honfitársunk hirtelen megnőtt jóléte, ami jórészt a privatizációnak, vagy későbbi jól sikerült kiegyezéseknek köszönhető. Az egész társadalom kettészakadt: egy Nyugat-Európát kiszolgáló úgy-ahogy vegetáló vazallus kisebbségi társadalomra, és egy pusztulása felé rohanó többségi roncstársadalomra. Tömegek járnak ki nyugatra mindenféle hulladék munkákat elvégezni, sokan viszont a kivándorlást választják.

Teljes mértékben realitássá vált az ún. összeesküvés-elméletek egyik sötét jövőképe: a 4-5 millió magyar a század vége felé.

És ugyanúgy, ahogy Rákosi pajtásék, itt is a legfőbb felelősök állnak az élére a hibák kijavítását célzó mozgalomnak. Csakhogy most nem ‘kongresszusi munkaverseny’ a neve a módszertannak, hanem ‘Széll Kálmán terv’ és ‘Konvergencia-program’.

ÉS EZ AZ A RENDSZER, AMIT MINDEN ÁRON MEG KELLENE MENTENI? HOGYAN LEHETNE, ÉS MIÉRT KELLENE MEGMENTENI VALAMIT, AMI A XXI. SZÁZAD ELEJÉRE ILYEN VISZONYOKAT TEREMT? MI EBBEN AZ ÉRTÉK? A VILÁG TECHNOLÓGIAI FEJLETTSÉGÉNEK EZEN A SZINTJÉN EGY HALDOKLÓ TÁRSADALMAT PRODUKÁLNI?!

Ez a rendszer állításaival szemben nemhogy a legjobb, hanem minden valószínűség szerint az utóbbi ezer év legrosszabb választása volt. Igaz nem mi választottuk, de sokáig eltűrtük, a kelleténél sokkal tovább. A rendszer elkorhadt globálisan és hazai földön egyaránt. A változás valószínűleg újra külhonból fog érkezni. Ahogy egykor a szovjet birodalom önfelszámolása jelentette az áttörést, ma is alighanem az atlanti birodalom egyik felének bukása indítja majd el a lavinát. De ennél tovább ne menjünk a találgatásban. Csak egyet kívánhatunk erősen: hogy a szétesés és újjászerveződés békés legyen.

Optimizmusunk alapuljon azon, hogy akármi következik is ezután, ennél biztos, hogy jobb lesz. Hogy mennyit kell még várni rá nem tudom, de meggyőződésem, hogy sokat már nem.

Valószínűleg már sokan érzik a levegőben a változás előtti csendet, és egy új kor ‘illatát’. Az eljövendő új rendszernek – akárhogy nevezik is – fel kell számolnia a jelenlegi kor EMBERTELEN viszonyait. A kínzó létbizonytalanságot, a pénz mindent lealacsonyító hatalmát, a tébolyult profitéhséget és az erkölcs teljes devalválódását.

ÉS LÉTRE KELL HOZNIA A ‘DEMOKRÁCIA’ ROMJAIN EGY EMBERSÉGES ÚJ VILÁGOT!

……..

Semmi sem változott. Újabb és újabb korok, rendszerek hajnalán új fénnyel ragyog fel a hamis ígéret. Új reményeket ébreszt a jobb utáni vágy. Ám az új, gyönyörű eszmék, utópiák nevében intézkedő politikusok és végrehajtók hamar a földbe tapossák a szép álmokat, és a fennkölt gondolatok az enyészet martalékává lesznek. A csontvázzá csupaszodott, lelepleződött eszméket ezután már hamar szemétdombra veti a nép, és várja újabb megcsalatását. És ez az állandó felragyogás és elhalványulás már a ‘felvilágosodás’ óta szüntelen újra visszatér, és járja ciklikus táncát.

………

A legutóbbi 23 év, a ‘rendszerváltás’ története sem kivétel ez alól.

Kocsis Márk 

Nemzeti InternetFigyelő