Stoffán György: Miért kérdéses újabban Mindszenty József megítélése?

Ha a liberális gondolat megszállja valamelyik történész vagy ötlet nélkül maradt műsorkészítő agyát, akkor bárkiről lehet vitatkozni, bárkire lehet valami rosszat mondani, lejáratni, másként beállítani, mint ahogyan addig megítélte a nagyközönség. Újabban, Mindszenty József bíboros, esztergomi érseken köszörülgetik a nyelvüket, tudós és nem tudós televíziós személyiségek, történészek, önjelölt „Mindszenty kutatók”. Bírálják, kétségeket támasztanak vele szemben, s igyekeznek azt az életutat megkérdőjelezni, amelyet a bíboros tiszta szívvel és tiszta lélekkel bejárt – saját szavai szerint – Istenért, hazáért és nemzetért.

Korábban, a békepapság „hőskorában” a kollaboráns papok és maga Paskai László ofm, Mindszenty második utóda is a pápa iránti engedetlenséggel, botor makacssággal, önfejűséggel vádolta, azt is hozzátéve, hogy az akkori – a kommunista diktatúrával lepaktált és együttműködő – egyház minden terhét Mindszenty okozta. (Kathpress)

A mai tendencia azért különösen veszélyes, mert legalább két generáció, ma már szinte vagy de facto semmit nem tud a nagy magyar főpapról, és ha ebből a tudatlanságból arra eszmél egy, nagyjaink iránt érdeklődő fiatal, hogy Mindszenty életútját és személyiségét relativizálják, akkor torzkép alakul ki róla és ezt a relativizált Mindszenty-képet adja tovább az utódoknak. Ha pedig, Mindszentyt lehet relativizálni, megkérdőjelezni személyiségét, példamutató és hősies életét, akkor jöhet a többi még érintetlen magyar keresztény példakép lerombolása. Ez az ördögi jelenség sajnos a jobboldalon és egyes keresztény portálokon is tetten érhető, mintegy liberális fertőzés, modern történelemfelfogási kényszer… vagy ki tudja mi…

Miért nem lehet Mindszenty nagyságát megkérdőjelezni?

A kommunista történelem(hamisító)könyvek évtizedekig „ki sem ejthették” Mindszenty nevét. Ha pedig, politikai színtéren említtetett meg a főpásztor, akkor is csak hazug állítások és jelzők, gyűlölködő megnyilvánulások láthattak napvilágot róla. Az első nyilvános említés és méltó  megemlékezés, a rendszerváltás előtt, a Jurta Színházban, a Mindszenty Emlékbizottság megalakulásakor történt, amely eseményről, és a Mindszenty Emlékbizottság elnökének beszédéről az amerikai Magyar Katolikusok Vasárnapja című, azóta megszűnt katolikus lap is hosszú cikkben tudósított. Ekkor még Paskai László Fr. Pacifik ofm, volt Esztergom érseke, aki láthatóan ellenezte a Mindszenty-kultusz kialakulását, mert szerinte ez hangulatot kelt és nem időszerű. Ezért, rettegve a magyarországi újratemetés lehetőségétől, Paskai egy furgon kíséretében elutazott Mariazellbe, ahol arra kérte Veremund Hochreiter priort, hogy a bazilikában található nyugvóhelyről adja ki neki Mindszenty földi maradványait, hogy titokban hazaszállítsa és az esztergomi bazilika altemplomában elhelyezze. Ezt a kérést Hochreiter elutasította, így Paskai „üres kézzel” tért haza a Mariazell-i „kiruccanásból”.

Mindszenty végrendeletének be nem tartása, az idő előtti hazahozatal, mint a pápalátogatás főpróbája is már súlyos nézeteltérésekhez vezetett egyházon belül és kívül, de a politika győzött. A Mindszenty-Stiftung is átalakult, s az utolsó pap, Harangozó Ferenc –, akit maga a bíboros kért fel a tagságra – is lemondott. Még volt szovjet megszálló katona Magyarországon, amikor a hamvakat újratemették Esztergomban, noha a végrendeletben világosan megfogalmazta a főpásztor, hogy csak a szovjet katonák kivonulása után hozzák haza a testét, az esztergomi érsekek nyughelyére.

A Mindszenty bíboros alapította Mindszenty-Stiftung nem állt a helyzet magaslatán. A korábban már Nyugaton megjelent „Emlékirataim” című Mindszenty művet Magyarországon is kiadták, ám a kiadvány minősége, ára, és a kiadó igazgatójának személye hihetetlenül nagy melléfogás volt. Ákos Gézát, a Szent István Társulat akkori igazgatóját, papi körökben csak Átkos Géza néven emlegették, ugyanis pap létére, a kommunisták egyik leghűségesebb, legegyetértőbb alattvalója volt. Így kezdődött a Mindszenty-Stiftung magyarországi működése, amely máig nem az, amit Minszenty, végakaratában és a Stiftung alapító okiratában megjelölt. Ilyen hiányosság például, hogy értékes könyveit mindeddig nem adta ki a Stiftung, noha azoknak a bevételéből a magyarországi papnevelést kellene támogatni a végakarat szerint…

Tehát, Mindszenty nagyságát, és mint nemzetünk egyik nagy példaképét az utókor, az egyház és az állam sem a megfelelő helyen kezeli. A boldoggá avatás is késik, hiszen hogyan lehetne boldoggá-, vagy szentté avatni azt a főpapot, akinek a kommunistákkal kiegyező, papjait és püspökeit magára hagyó Vatikán utasításai nem voltak olyan fontosak és betartandók, mint a nemzet megmaradásának az ügye, a keresztény magyarság szolgálata… A nagy magyar főpapok sorsa a vatikáni megítélés szerint mindössze arra érdemes, hogy elismerje a Szentszék életszentségüket. Ugyanis, ha Mindszentyt boldoggá avatják, akkor felmerülnek a Vatikánra nem éppen jó fényt vető, az egyháztörténelemben immár visszavonhatatlanul szereplő, súlyos intézkedések, mint VI. Pál szemrebbenés nélküli hazugsága:

„Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Munkálkodj, s ha nehézségeid lesznek, fordulj Hozzánk mindenkor bizalommal!” – vagy Casaroli külügyminiszter-bíboros boszorkánykonyhájának cselvetései, amelyekkel a kommunista diktatúrában élő nemzeti egyházakat és azok klérusát súlyos helyzetbe hozta, politikai, erkölcsi eltévelyedése, szabadkőműves volta okán.

Mindszenty még ma is fekete bárány a legmagasabb egyházi méltóságok szemében, s aligha éli meg a Kedves Olvasó, hogy végre oltárra emeljék a nagy magyar főpapot/főpapokat. Hasonló a helyzet Márton Áron erdélyi püspök ügyében is, akit bár minden magyar szentnek tart, a Szentszék igyekszik késlekedni e földi felmagasztalással, mert félő, hogy az Erdély elszakítását intéző, magyarellenes, néhai Juliu Hossu püspök boldoggá avatása után, a románok rossz néven vennék Márton Áron gyulafehérvári oltárra emelését… A politika már csak ilyen.. ocsmány.

Mindszenty megítélése tehát, nem relativizálható, hanem egyértelmű. Ő a magyar nemzetért, a nemzet hagyományiért, a magyar kereszténységért és az emberi jogokért harcolt és szenvedett egy élten át. Kompromisszumot nem kötött, mert ő is – mint Gróf Teleki Pál –, tudta, hogy a kompromisszum a legrosszabb megoldás. Mindszenty egy keresztény nemzetet képviselt a civil világ és a Szentszék előtt. Mint esztergomi érsek, mint első zászlós úr, utolsóként testesítette meg az ezeréves Magyar Királyságot, s mert nem volt már királyunk, hiszen szovjet nyomásra köztársasággá degradálódott Magyarország is, ő egy olyan elvet és szokásjogot, tiszta magyar erkölcsi hagyományt őrzött, amelyben nem is lett volna helye semmilyen, a kommunistákkal való megalkuvásnak, a nemzet beleegyezése nélküli önfeladásnak.

Talán, ma is emiatt kérdéses – egyesek szerint – Mindszenty megítélése, s talán, sajnálatos módon, de ismét feléled az efféle kérdésekben a marxista hazudozás, megkérdőjelezés, a méltatlanná tétel szándéka. Mindszenty megkerülhetetlen mind a magyar egyháztörténetben, mind a politikában, mert haláláig ő maradt Zadravecz Istvánon és Márton Áronon kívül az a nemzetéhez és egyházához hű magyar főpap, aki száműzetésben és érseki székétől megfosztva vezette a magyar katolikus egyházat, s akinek példáját ma nehéz követni… de egyetlen magyar számára sem lehetetlen!

A relativizálás helyett, e nagy példaképünk szellemi, hitbéli és nemzeti elkötelezettségéről kellene televíziós adásokban, egyházi iskolákban, templomainkban beszélgetni. Emlékezni kellene a bécsi érsek König bíboros szavaira, amelyeket a Mindszenty ravatalánál mondott: „Holtában is beszél”… 

Adjunk tehát szót Mindszentynek, és ne kérdőjelezzük meg örökérvényű mondanivalóját sem tudományoskodva, sem divatból, sem politikai előírások alapján! Ha Mindszentyt és más nagyjainkat relativizáljuk, akkor a magyar történelmet, a nemzeti létet, ezer év históriáját relativizáljuk. Az pedig, édestestvére a nemzetárulásnak!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Fotók: Stoffán György archívuma