Négy éve lett robbantásos merénylet áldozata Alekszandr Zaharcsenkó, a donyecki népköztársaság első elnöke

Halála szimbolikus volt. Aznap, 2018. augusztus 31-én délután éppen a „Szepar”kávéházba sietett. (Az ukránok nevezik így a Donbassz lakosait, harcosait: „Szepar”(„Szeparatista”– „Szakadár”. Volt-e olyan nép Európában, amely sohasem volt „szakadár”, sohasem kellett fegyveres harcot vívnia függetlenségéért, vagy annak védelmében? Én két ilyenről tudok: Izland – és Svédország. A világ mai csendőrei, leendő rabszolgatartói is úgy kezdték: „franciabarát szakadárok”)

Szóval, „Szepar”kávéház. Megemlékezni gyülekeztek ott, a nem sokkal korábban elhunyt Joszif Kobzonról. A szovjet esztrád e híres énekese a Donbassz szülötte volt. Amikor Zaharcsenkó belépni készült a kávéházba, akkor robbant az aljas merénylők – korszerű, addig soha nem látott – robbanóanyaga.

Zaharcsenkó 2014 nyaráig az „Oplot”(„Támasz”) nevű kelet-ukrajnai (harkovi) hazafias szervezet önkénteseiből álló egységnek volt a parancsnoka. Akkor kinevezték a Donyecki Népköztársaság miniszterelnökének. Néhány hónappal később, november 2-án mindkét népköztársaságban elnököt választottak. Donyeckben őt választották. És őt választották volna újra abban az évben is. A novembert azonban már nem érte meg: a gyilkos merénylő robbanószere augusztus 31-én végzett vele. (Kiderült ez volt ellene a hetedik merénylet. A végső. A sikeres) Hazája, a Donyecki Népköztársaság függetlenségének, Oroszországba való visszatérésének a lánglelkű, töretlen híve volt. Vélhetően ezért is kellett meghalnia. Halálának sok részletét ma is homály fedi. Az kiderült, hogy az ő meggyilkolására is Porosenkó jenki bábelnök adott utasítást.

Egyszerű ember volt (ez is éneklik meg a róla szóló dalok). Végig katonai egyenruhájában járt (mint Fidel). Gyakori vendég volt az első vonalakban. De nem ám protokoll vendég! Neki nem kellett sértődötten felcsattannia, mint hazája gyilkosának, a véres kabarébohócnak: „Én nem vagyok paprikajancsi!” Nem, ő leült a harcosok közé, ruhát, cipőt, húsvétra ünnepi kalácsot vitt az első vonalakba. Ha kellett, a lőrésekhez is odafeküdt. 2015 februárjában személyesen irányította az Uglegorszk város felszabadításáért indított hadműveletet. Súlyosan, tartósan megsérült. Hónapokig mankóval járt, de még ezután is erősen bicegett. Csak az utolsónak bizonyult tavaszon tudták rábeszélni egy korrigáló műtétre.

Feltétlen említést érdemlő eset fordult elő egyszer. A Donbassz iránt végig, rosszindulatú elfogultsággal viseltető EBESZ-misszió folyton azzal rágalmazta a donyecki vezetést, hogy akadályozza őket szabad mozgásukban. Egyszer a donyecki repülőtér felé indult az államfő (amelyet akkor és azóta is folyamatosan lő az ukrán tüzérség). Az ukrán hírszerzés, „persze”mindig értesülve volt, ha az államfő a frontra látogatott: ilyenkor a szokásosnál is hevesebb ágyútüzet zúdítottak a népi erők állásaira. Így volt ez akkor is: az államfő rövid gépkocsioszlopa még csak félúton volt a város és a repülőtér között, amikor máris heves ágyúzás kezdődött. Egy szó, mint száz, az EBESZ-missziónak hirtelen „halaszthatatlan”dolga támadt, és ott, félúton gyorsan elköszöntek az államfőtől és eliszkoltak. (Tény, és való: amíg Zaharcsenkó elnök ott volt az első vonalakban, az ágyútűz förgeteges volt. Ha nem lettek volna olyan gyávák és az államfővel tartanak, talán még azt is megírták volna: hiába van fegyverszünet 2015 februárja óta, az ukránok azóta is egyre csak lőnek. Újabban megint a régi erővel.)

És Alekszandr Zaharcsenkó életének utolsó pillanatai. Amikor belép a „Szepar” kávéházba.

Ez afféle törzshelye volt. Családias miliő. A „burzsujkára rákészítve várta a teáskanna, hogy rögtön tudjon inni egy teát. Az asztalára oda volt készítve egy tábla… Nem, nem az, hogy „Foglalt”. Hanem az, hogy „Ez az asztal alá van aknázva”.

Oleg Reka, hazafias dalokat éneklő bárd dalolja meg Zaharcsenkó életét, harcait:

2017 áprilisában összetartásra mozgósították a tartalékosokat. A megjelenés – ilyen esetekben merőben szokatlanul – önkéntes volt. Mégis, mintegy 27 ezer ember jött el, az ország minden részéből.

Az egybegyűltekhez Zaharcsenkó elnök szólt. Felidézte, hogy az asszonyokat, gyermekeket, öregeket gyilkoló ellenség, az elpusztításukra jött. A Nagy Honvédő Háború időszakának híres jelszavával lelkesített: „Az ellenséget szét fogjuk zúzni! A győzelem a mienk lesz!” Büszke vagyok, hogy a Donbasszban születtem, önök mellett, között élhetek.

Mi, akik mindvégig a Donbassznak szorítottunk, magunk is ebben a hitben, reményben éltünk. Nem csak reméltük. Néhány honfitársunk fegyvert is fogott a – ebben az írásban bízvást így kijelenthetem – testvéri nép szabadságáért, függetlenségéért. Akik azért harcolnak, szenvednek, hogy oroszokként élhessenek, beszélhessenek, tanulhassanak, gondolkodhassanak. Hogy saját hagyományaik, szellemi örökségük szerint élhessenek, saját hőseiket – és nem idegen tömeggyilkosokat – tiszteljenek. AZ Ő HARCUK – A MI HARCUNK IS. AKIK ÖNMAGUNK AKARUNK MARADNI, ELLENÁLLNI, KITARTANI, A MINKET LEIGÁZÓ, ELPUSZTÍTÓ LIBERÁLFASIZMUS SZENNYES ÁRADATÁBAN.

Csikós SándorNemzeti InternetFigyelő (NIF)