A másság tisztelete… – És a nekünk járó tisztelet?

Felelős emberként nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tudjam és értsem a maga igazi valóságában ezt az új társadalmi tudományt és normát, ezért szentül elhatároztam, hogy beható vizsgálódásom tárgyává teszem. Mégiscsak úgy van az, hogy az embernek tudnia kell, miben él, s figyelemmel vizsgálni maga előtt, mibe lép.

Meg nem elég azt tudni kérem, hogy az a másság, ha valaki vagy valami más. Ugyan ki – mi, és kitől – mitől? – kérdezem én. Van olyan ember például, aki szép, sima betont terít háza elé a bejáratához, mert olyan az ízlése, hogy így szeret hazajutni. Körbekerít hát, zsaluz, kavicságyat terít, masszát kever, beönt, dömöcköl, elhúz, vékony anyaggal kipótol, a kőműves kanalával felmozgatja a vizet majd elsimít, s mikor készen van, elégedetten néz végig egész napos munkája tetszetős eredményén. No, de mi van akkor, kérdem én, ha másvalakinek meg olyan az ízlése, hogy épp akkor és ott kíván elgyalogolni, és belecaplat az egynapi betonunk tükrébe? Helyes viselkedés ilyenkor a hátába vágni kőműves kanalunkat?

Minden bizonnyal nem, illetve semmi esetre se. Inkább végig kell gondolnunk, hogy helyes cselekedet-e egy földdarabot önhatalmúan elkeríteni, s egy nap minden pillanatára kivenni a közhasznúság állapotából? Ugyanakkor egy rablógyilkos sem üldözhető csak azért, mert ő másként véli megteremteni magának élete létfeltételeit. És ne tessék kikerekedett szemmel azt üvöltözni nekem, hogy milyen ember az, aki a száz forintjáért egy széndarabot dömöcköl le lapátnyéllel valami egyedül élő öregasszony torkán? Mert az indulatos kérdésben benne a felelet: más! Nem olyan, mint te meg én.

És a másságot tisztelni kell, nem üldözni – tetszik tudni?

Én már legalább ennyit tudok. Mindenki más – ha jobban nem, de egy picit igen. És a bütykös lábúnak ugyanolyan joga van a kényelmes cipőhöz, mint a szabályos láb sovinisztáinak. Egyáltalán: mi az a szabályos láb?

Nem árt néha kitekinteni magunk szemétdombjáról, és körülnézni a világban. Afrikában például.

Na, ott nem tisztelik a másságot. Sőt, ott legfőbb gyakorlatuk szerint lemészárolják azokat, akik idegesítően mások, mint ők. Ott természetes és vidám egyszerűséggel gyilkolásszák halomra egymást, de itt Európában, ha egymás mellé állnak, nekünk mindegyikük másságát tisztelnünk kell. Merthogy ott ők vademberek, még ha a mi másságot tisztelő kultúránkban azt így is kell mondani: vad emberek. A politikailag korrekt (PC) nyelven még finomabban: meglehetőst vadnak tűnő, hozzánk képest kissé érdesnek érzékelhető emberek.

És most már épp itt az ideje, hogy ne csak egy-két földrészen, hanem az egész világon legyen érvényes (World Correctness) a mássággal kapcsolatos beszéd, viselkedés. Ha igazán elkötelezettjei vagyunk a fejlődésnek, nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak Európa levegője legyen a WC levegője, Európa kultúrája legyen a WC kultúrája, s abban ehető, sőt, kívánatos legyen minden, ami amúgy és ezelőtt betegséget hordozó undorítóság volt. Mert, ha így marad, előbb – utóbb le kell vonnunk azt a tanulságot, hogy a fehér ember a maga megjelenésével tagadja a WC eszmeiséget, a maga makacs fehérségével provokálja ki, hogy igenis legyen másság a világban. Hiszen senki más nem fehér, csak ő. Ő dörgöli a maga fehérségét tűrhetetlen agresszivitással a jámbor világ orrába. Ő lóg ki, ő egyedül más, mint a többi. Hoppá!

Hiszen akkor a fehér ember másságát tisztelnünk kell, s igenis elismerni, hogy joga van belegyalogolni akár a friss betonba is – ha a maga másságában ő azt úgy szokta.

Mayer Gábor

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)