Jó, ha nem feledjük: A pozsonyi diadal 907 – a West Pointon is tanítják

A honfoglalást követően 907-ben nyugati invázió indult Magyarország ellen, a túlerőben lévő sereget Árpád és fiai visszaverték

Több mint ezeregyszáz évvel ezelőtt, 907 forró nyarán olyan háromnapos csata zajlott Pozsony mellett, amelynek harcászati mesterfogásait ma is tanítják a híres amerikai West Point akadémián. Ekkor verte meg ugyanis az Árpád és három fia vezette negyvenezres magyar sereg a több mint százezres, kiválóan felszerelt, egyesített bajor haderőt, amely ki akarta szorítani a „barbár, betolakodó” magyarságot a Kárpát-medencéből – lehetőleg végleg.

Időpont: 907 forró nyara. Helyszín: a Bécsi-medence. A frank uralkodó rendelete szűkszavú, kíméletlen: Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak! A korabeli viszonyok között hatalmas, mintegy 110 ezer fős, kiválóan felszerelt európai koalíciós hadsereg megindul, hogy a „barbár, betolakodó” magyarságot végleg kiszorítsa a Kárpát-medencéből, első feladata Pozsony bevétele.

A korszak legjelentősebb csatája zajlott a mai Pozsony mellett 907 július 4. és 6. között, amelyet első honvédő háborúnknak is tekinthetünk.

A honvisszafoglalás, Atilla örökségének birtokbavétele, Árpád fejedelem vezetésével az államszervezés, államalapítás megtörtént. Európa közepén létrejött a magyar állam mellérendelésen alapuló létmódjával, őrizve azt az ősi szakralitást, amelytől már nagymértékben eltávolodtak a minket körülvevő népek. Azon túl, hogy a magyar állam megszilárdította hatalmát, fejedelmi irányítással és központi szervezéssel történő preventív támadó hadjáratokat is indított a szélrózsa minden irányába, főleg a Kárpát-medence védelmét szolgálva, valamint az ellopott avar kincsek és a Szent Korona visszaszerzésére – amit a német-római hatalmi erőcentrum már nem bírt megemészteni.

A pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, a West Pointon is. De vajon miért tanítják egy 1100 éve történt hadi esemény forgatóköny­vét a világ legerősebb országában? Mert a 907 nyarán lezajlott ütközetben a magyar hadműveleti sajátosságok olyan mértékben felülmúlták az ellenfél harcászati próbálkozásait, hogy az még a modern korban is példaértékű és tanulandó. Fruili Berengár (845-924) itáliai király a magyarokról 921-ben a következőket jegyezte fel: „…Zsolt fejedelmet az Ungrik Isten leszármazottjaként követik és tisztelik. Gazdagságuk pazar és szembetűnő. Hatalmas sereget tudnak kiállítani! Kürtszóra indul, fordul egész serege. Napokig lovagolnak váltó lovaikon. Ha megindulnak, megmozdul ég és föld alattuk. Harciasságuk és bátorságuk egyedülálló. Nem félnek a haláltól! Mosolyogva halnak meg! Legyőzhetetlenek…”

Mindezen erények mellett a pozsonyi diadal során Árpád és hadvezé­reink kiváló hadvezetői tudásról tettek tanúbizonyságot. A magyar katonai felderítő tevékenységet, a békében fegyverben tartott csapatok azonnali és jól időzített bevethetőségét és átcsoportosítását, a haderő mozgósítását, a katonai terepviszonyok alapos ismeretét, az ellenségen való rajtaütést, a határvédelem gondos megszervezését és a gyepűrendszert mind egyszerre és összehangoltan működtették. Alig ötszáz év elteltével Attila hadjáratai után felsejlett a Hun Birodalom potenciálja, s Árpád fejedelem vezetésével a magyar hadak tudatosították Európával, hogy nemcsak elfoglalni vagyunk képesek jogos örökségünket, hazánkat, de meg is tudjuk védeni azt.

A Kárpát-medence a tét

Arnulf keleti frank király 899-ben bekövetkezett halála megváltoztatta a térség erőviszonyait. Utódát, a hatesztendős IV. (Gyermek) Lajost tanácsadók irányították, kiemelkedett közülük befolyásával nevelője, Hatto mainzi érsek, aki a régens szerepet is betöltötte Lajos nagykorúságáig. Első lépésként felmondták a magyarokkal még Arnulf idejében kötött szövetségi szerződést, majd 904-ben Árpád fővezérét, Kurszánt Altenburgba hívták béketárgyalás címén, és az azt követő lakomán orvul legyilkolták kíséretével. A tanácsadók a Kárpát-medencét akarták elhódítani az általuk barbárnak tartott magyaroktól, ezért döntöttek a hadjárat megindításáról, melyet „keresztes háborúként” igyekeztek beállítani. A keresztes had szervezésével Theotmar salzburgi érseket bízták meg.

Az avarokat addig térítő nyugati papok szándékától eltérően a magyarok ősi, egyistenhívő vallásukat ismét a maguk rítusa szerint élték. Ne feledjük, Theophylactus Simocatta bizánci történetíró már a 7. században feljegyezte: „A magyarok rendkívüli módon szentnek tartják a tüzet, a vizet és a levegőt tisztelik, a földet dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő)…” Az egyesített európai sereg májusban Ennsburg térségében gyülekezett. Az időpont kiválasztása szándékos volt, egybeesett a bajorok éves, májusi seregszemléjével, így kitűnően megfelelt a hadjárat valódi céljának leplezésére. Egy szokásos, évenként ismétlődő mustra leple alatt készítették elő a háborút, bízva abban, hogy minél később derül fény támadó szándékukra.

A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről nem maradt fenn részletes leírás. Rejtély, hogy mi lett Árpád írnokainak beszámolójával, hiszen a győzelem katonailag is sorsdöntő jelentőségű volt. A feljegyzéseket később valószínűleg megsemmisítették, ezért is hallgatnak a magyar krónikáink az eseményről. Latinul néhány szűkszavú feljegyzés maradt ránk. A kortárs német források lakonikusan, de hitelesen mutatják be az eseményeket. Tóth Sándor kutató, remek 2010-ben megjelent tanulmányában ezek alapján rekonstruálta a csata menetét.

A nekrológiumok (halottaskönyvek), és királyi oklevelek adatai pontosan közlik a német előkelőségek veszteséglistáját. A Sváb évkönyv (907), a Salzburgi évkönyv (907), a Merseburgi, Weisenburgi és a Freisingi évkönyvek is röviden beszámolnak az ütközetről, ezeket Aventinus bajor humanista történetíró is forgatta, mikor a 16. században Annales Boiorum címen összeállította a bajorok történetét.

A csatáról a leghasznosabb magyar nyelvű munkákat a 19. század végén készítette Baróthy Lajos és Szabó Ká­roly. E kútfők alapján most röviden nézzük a pozsonyi diadalt.

A sztyeppei hadművészet sikere

IV. (Gyermek) Lajos felhívására egyesült az európai sereg. A haditerv szerint – amelyben Nagy Károly 794-es sikeres hadműveletét igyekeztek utánozni – három hadoszlopban nyomultak előre a Duna völgyében Pozsonyig. A vár bevétele kiindulópontja lehetett volna egy későbbi inváziónak, ami a teljes Dunántúl elfoglalását készítette volna elő. A király, Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ennsburgnál táboroztak, ide várták a birodalom távolabbi részéből folyamatosan érkező katonákat.

A Theotmar érsek vezette haderő június 17-én indult el Ennsburg vára alól. A hatalmas sereg egy részét Luitpold fővezér vezette a Duna északi oldalán, ez volt a fősereg, mintegy hatvanezer fővel. A déli parton, a régi római Norikum tartomány kövezett hadiútján haladt a „gyengébb”, negyvenezres szárny, Theotmar salzburgi érsek, Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apáturak vezényletével. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az utánpótlást biztosító flotta Sieghardt (máshol Singihard) parancsnokságával. Sieghardt a király rokona, Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal az ostromló eszközöket, az ellátmányt és a mintegy tízezer fős gyalogságot szállította.

Árpád gyepűőrzői már idejekorán tudatták a nagy sereg készülődését, fürkészei figyelték a csapatmozgásokat. A fővezér maga Árpád lett, aki az egész hadműveletet irányította. A törzsszövetség egyesült főerejét (negyvenezer lovas) négy részre osztotta. Az egyenként tízezer fős lovas egység (tömény) alkalmazása régi sztyeppei hadszervezési szokás volt. Az első töményt Árpád vezette, a többit pedig fiaira Tarhosra, Üllőre és Jutasra bízta. Árpád célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen, és ne mérhessen rájuk döntő csapást.

Június 24-től a Theotmar vezette déli szárnyat, mikor azok a Bécsi-erdőn átkelve sík terepre értek, a magyar határőrcsapatok rajtaütéseikkel folyamatosan zaklatták. A zárt alakzatából ki-kitámadó ellenséggel a magyarok június 28-án Hainburg környékén megütköztek, hogy lassítsák a németek felvonulását Pozsony alá. A csatatéren ekkor lelte halálát Theotmar, valamint Ottó freisingi és Zakariás säbeni érsek. A döntő ütközethez a magyarok kevesen voltak, ehhez be kellett várniuk Árpád főhadait. Július 3-áról 4-ére virradóan Árpád lovasai rajtaütöttek a frank táboron, és az egyházi sereg katasztrofális vereséget szenvedett.

A csata után az esti órákban a magyar könnyűlovasság a Duna felé húzódott Pozsony és Hainburg között, de dunai átkelésüket veszélyeztette a német flotta, így ennek megsemmisítése volt a következő feladat, hiszen Pozsony felmentését csak az északi oldalról lehetett megkísérelni. A Sieghardt vezette flottára a kitűnő magyar íjászok megsemmisítő csapást mértek, mikor az összekötözött gályákat gyújtónyilakkal lángra lobbantották. Csak néhányan menekültek meg a pokoli káoszból, a többség a gyors sodrású Dunában lelte halálát. Sieghardt néhányadmagával eliszkolt, és megvitte a szomorú hírt a királynak Ennsburgba.

A harmadik ütközetben a Pozsony alatt táborozó német főhadat semmisítették meg a magyarok. Miközben hangoskodásával a túlparton maradt csapattest elterelte Luitpold figyelmét, Árpád a várostól délre lovasaival átúsztatott a Dunán, majd az éj leple alatt megtámadta a bajorokat, akik vezérükkel együtt majd mind odavesztek. Ezt követően még Ennsburgig üldözték az életben maradtakat. Elesett a bajorok fővezére Luitpold, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf is.

Megsemmisítő győzelem

A menekülőket az üldöző lovasság levágta, s Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár őrsége belefutott a régi cselbe, s üldözésükbe fogott, de a visszaütő magyar lovasság megsemmisítette őket. A menekülő király is csak nehezen jutott el Passauig. A győzelem megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, határait kitolta az Enns folyóig.

Magyar gyepűvé, felvonulási területté vált a Noricum/Avaricum/ Ostmark/Avarische Mark néven nevezett terület az Enns–Salzach, illetve a Fischa–Lajta–Bécsi-erdő által határolt területen.

A magyar szájhagyomány szerint a pozsonyi ütközetben hunyt el Árpád három fia, Tarhos, Üllő és Jutas, és a fejedelem is halálos sebet kapott. Ha mindez így történt volna, ha mindnyájan ekkor haltak volna meg, vajon ki vezényelte volna Ennsburgig az üldözést, a város ostromát és elpusztítását? Erről sajnos a német források nem tájékoztatnak. Arról viszont igen, hogy részükről Pozsonynál 29 főnemes és egyházi személy lelte halálát. A sváb évkönyvbe fekete betűkkel írták „907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.” Ez a súlyos veszteség indokolja, hogy a németek több mint egy évszázadig (1030) nem indítottak újabb támadást Magyarország ellen.

Csurka Dóra

http://archivum.magyarhirlap.hu/