Miért alacsonyak a béreink? Válasz a Portfolio írására
A Portfolio oldalain nem régen egy írás jelent, meg, ami azt boncolgatja, miért alacsonyak a magyar bérek. Az írásának keretes része azzal kecsegteti olvasóit, hogy ha “biztos tudást” szeretnének kapni az “összeesküvés-elméletek és kizsákmányolás-teóriák” híveivel szemben, akkor Oblath Gábor nyomán el kell fogadják azt az érvelést, miszerint a magyar bérek a termelékenységünk szintje alapján teljesen a helyén vannak. Madár István írásával több ponton nem értek egyet.
A helyzet úgy áll, hogy ha valaki biztos tudást akar szerezni a közgazdaságtan tudományából, akkor meg kell ismerkednie az úgynevezett “Két Cambridge tőke vitájával”. Az 1960-as években az angliai Cambridge-i Egyetem professzorai az olasz Pierro Sraffával az élen bebizonyították, hogy a profit és a bérek részesedése a megtermelt hozzáadott értékből nem meritokratikus és nem piaci alapon történik, hanem a tőketulajdonos és a munkavállalók közötti nyers bérharc során. Azaz a bérek szintjét a kizsákmányolás mértéke (a két fél relatív erőviszonya) határozza meg, csak éppenséggel nem úgy, ahogy azt Marx gondolta. A vita végén az ellenfél, a Massachusetts állambeli Cambridge vezéregyénisége, Paul Samuelson elismerte a másik oldal igazát. Sraffát azóta sem cáfolta senki. A helyzet tehát az, hogy a közgazdaságtan jelenlegi állása szerint a „kizsákmányolás teória” az érvényes magyarázat a bérek mértékének meghatározásában.
Ennek a rövid elméleti kitérőnek a fényében talán nem meglepő, hogy Észak-Nyugat- és Dél-Európa munkapiacain szinte mindenhol az óriási tagsággal rendelkező szakszervezetek és a cégek béralkuiban határozódik meg a bér. Sehol nem olyan nyers piaci módon, mint a kelet-európai vadkapitalizmus országaiban. Ahogy azt Bo Strath finn akadémikus, az északi modell munkaügyi kapcsolatainak vezető szakértője leírja, az északi országokban nem csak szektorális szinten kötöttek a felek szolidarisztikus bérmegállapodásokat, de teljes népgazdasági szinten is! (A germán nyelvekben a ‘nemzetgazdaság’ megfelelőjeként fennmaradt a magyarban kicsit Kádár-korszakbelinek hangzó ‘népgazdaságtan’ kifejezés.) A német kollektív megállapodások szektorális szinten zajlanak. Ahogy Wolfgang Streeck, a német munkaügyi kapcsolatok legismertebb elemzője, a Max Planck Intézet emeritus igazgatója kiemeli: a kollektív megállapodásokra alapuló bérmegállapodás előnye, hogy
„…a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek, mint a szabad munkapiacon.”
A kollektív megállapodásokra alapuló bérmegállapodás olyannyira alapvető eleme az európai munkapiacoknak, hogy nem csak az észak- és nyugat-európai országokban van nagy hagyománya, hanem a frissen megválasztott Sziriza kormány is vissza kívánja azokat állítani, miután a megszorításokat Görögországra erőltető trojka a görög társadalmi berendezkedésbe brutálisan beleavatkozva pár évvel ezelőtt megszüntette azokat.
A rendszerváltás utáni kelet-európai kapitalizmusokból azonban látványosan hiányzott egy olyan elem, amely Észak-Nyugat-Európában az ottani társadalmi berendezkedés központi eleme: az érdemi szakszervezetek. A már idézett Streeck bemutatja, hogy míg 2003-ban a nyugati német tartományok mukavállalóinak 80%-a volt kollektív megállapodásokkal lefedett, addig az új, keleti tartományokban mindösszesen 21%. Nem meglepő módon a kelet-német bérek alacsonyabbak is maradtak, és brutális elvándorlás ment végbe a nyugati tartományok felé.
Hasonló a helyzet a többi volt államszocialista országban is. Piero Sraffa már említett munkásságának fényében – miszerint a béreket nem meritokratikus és nem piaci folyamatok határozzák meg – nem meglepő, hogy a keleti országok bérei jóval alacsonyabbak annak ellenére, hogy az OECD PIAC felmérése szerint a keleti és nyugati munkavállalók piaci képességei között semmifajta különbség nincs.
A kollektív béralkuk hatását a bérkülönbségekre a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is igyekezett hangsúlyozni:
Klikk a képre!
|
Az ábráról látható, hogy Magyarország a kelet-európai és az angolszász országokhoz hasonlóan rendkívül alacsony kollektív megállapodási rátával a rendkívül magas bérkülönbségeket felmutató országok közé tartozik. Ezért lehetséges az is például, hogy mint az a hetekben nyilvánosságot látott, az egyik szupermarket lánc dupla akkora béreket fizet az alkalmazottainak Magyarországon, mint a másik…
Ugyanez áll az átlagbérekre is. Tulajdonképpen ezt a hatást mutatja a Madár István által bemutatott termelékenység-bér ábra is:
Már az eredeti, fekete regressziós egyenes mentén is látszik, hogy a magas kollektív feledettségű nyugat-európai országok többségében magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne, a kelet-európaiakban pedig alacsonyabb. Ez a vonal azonban egy torzításon alapul: sokkal meredekebbé teszi az, hogy a gyenge szakszervezetekkel, alacsony kollektív megállapodásokkal jellemezhető kelet-európaiak lehúzzák az alsó végét. Ezek az országok alacsony bérszinttel, alacsony minimálbérekkel és magas bérkülönségekkel tulajdonképpen magukra húzzák az európai alacsony bérezésű termelést. Ilyen módon az ábrával tulajdonképpen Oblath Gábor és Madár István egy tautológiát állítanak: rendben lévő, hogy alacsonyak a béreink, mert alacsonyak a béreink.
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
Európa nyugati részén demográfiai visszaesés volt és van és nem lehet megállítani. A gyermekszám csökkenés és az elöregedés az alapját okozza Európa problémáinak. Ennek oka a család, a keresztény paraszti falusi család és a falusi, vidéki közösségek szétrombolása. A városi életmód és negatívumai, a szingli életforma térhódítása, a média negatív hatása meghozta a gyümölcsét. A gyermekek felnevelésének modern kori nehézségei mind a lejtőre taszították a nyugati térséget és sajnos ezek a folyamatok begyűrűztek Európa középső és déli területeire is.
A megoldás természetesen megvolt, de zsákutcának bizonyult a demográfiai válság leküzdésére. Évtizedekkel ezelőtt bevándorláshoz nyúltak a nyugati országok. A bevándorlók jöttek is, hiszen sokan örömmel hagyták ott arab világbeli életüket, vagy afrikai kunyhóikat. Az 50-es, 60-as 70-es években a bevándorlók jelentős része integrálódni akart a többségi társadalomba, míg a későbbiekben a bevándorlók, vagy a korábbi bevándorlók leszármazottai már nem követték ezt és egyre eltávolodott az európai, illetve az ázsiai és afrikai vonulat Európán belül. A gondok ezzel óriásiak lettek. Külön negyedekbe tömörültek az arabok és a feketék, de a legtöbb esetben a negyeden belüli negyedek is létrejöttek azáltal, hogy ki melyik törzsbe tartozott odahaza. Persze a bevándorlók rájöttek arra, hogy jól ki lehet használni az európai, főleg zsidók által támogatott liberalizmust. A segélyek és a nem dolgozás világa köszöntött be, valamint a bűnözésé.
Magukkal hozták a bevándorlók a vallásukat is, főleg az iszlámot, aminek már komoly hatásai tapasztalhatóak. Több helyen megjelentek a radikális, fanatikus imámok, és ezzel az elzsidósodott európaiak elleni gyűlölet Európán belül. A fanatikusok már merényleteket is végrehajtottak, ami a jövőben egyre fokozódni fog. Megoldás erre a helyzetre nincs, hiszen a liberalizmus és a multikultúra legyűrte a nemzetállamokat.
A bevándorlás kérdésére még egy nagy lapáttal tett a keleti cigányok beözönlése is.
A nyugati államok rájöttek, hogy baj van. Ezeket kitenni nem tudják, de mivel sokkal több gyereket vállaltak és vállalnak a bevándorlók, mint az európaiak, ezért cselekedni kell. Mivel az őshonos európai nem szaporodik, akkor máshonnan kell hozni fehéreket, főleg Európából, abból a keresztény kultúrkörből, ahova a nyugati emberek valók. A gond fokozódott, hiszen elkezdődött az, aminek a végét nem látni, pontosabban elkezdődött Európa középső területeinek aljas kiüresítése annak érdekében, hogy a nyugati demográfiai vergődésben szenvedő államok még egy ideig elkerüljék az elkerülhetetlent, a demográfiai összeomlást és a kisebbségi létet saját hazájukban.
Az EU már megmutatta az elmúlt években, hogy mit akar. Persze sokan csak a külső mázt veszik észre, de az EU, pontosabban az azt vezető nagyhatalmú államok hátsó szándéka el van takarva. A céljuk az, hogy az újonnan belépő országok fiatalságát ellopják, és az újonnan felvetteket így gazdaságilag, s minden más értelemben padlóra küldjék. Mindenkit azzal hitegettek, hogy az EU-s pénzek majd gyorsan felrázzák a keleti gazdaságokat az EU-n belül, és minden szép lesz. Ennek ellenére más történt. Az európai nyugati térség rájött arra, hogy ha a keletnek nem ad megfelelő fizetéseket, nyomorban és az ide telepített üzemeiben pedig rabszolgaságban tartja éhbérért őket, akkor előbb vagy utóbb a fiatalság köreiben kivándorlást indít el a nagyobb bérrel kecsegtető nyugat felé. Magyarán egy irányított gazdasági száműzetésbe taszít milliókat. A fiatalok el is indultak, annyian, hogy egyes országok csak most jönnek rá, hogy mit jelent az EU. Óriási népességet veszített, és azon belül is fiatal népességet, Bulgária és Románia. A problémáik így óriásit nőttek, hiszen szisztematikus kiüresítési folyamat áldozatai. Magyarország a kivándorlási ráta középmezőnyébe került. Az EU-ban azonban ott ragad a fiatalok nagy része, ami a hazai gazdaságokra úgy hat, mintha atombombát dobnának rájuk. Persze ez az átkos folyamat mindenre negatívan hat, de leginkább a nemzetek elpusztítását szolgálja Európa közepén és déli részén. Természetesen az EU főleg zsidó vezetősége örömmel konstatálja az elért „eredményeket”.
Érdekes a cikk és Zeta hozzászólása is. Egy valamit le kell szögezni. Az nem igaz, hogy a termelékenységünk alacsony. Le tudtam mérni, mert ugyanazt a terméket gyártottuk mint a nyugati partnerünk. Magyar termékként jóval kevesebbet kaptunk dollárból átszámolva mint a német partner. A dolgozók, a gépek még többet is termeltek mint nyugaton.