Buta pesti, a butapesti

avagy:

A szőnyeg alá söprés már nem segít. Végzetesen elszakadva a nagy- vagy kismagyar rögvalóságtól

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Még a szebb napokat látott, egykor a pártállamban gyökerező, rezzenéstelen posztkommunista köpönyegforgatás idejéből datálódik a fővárosi ember kétségkívül meglehetősen sajátságos megjelölésére kidolgozott fenti terminus technikusz. Azon időszaka volt ez kis hazánknak, amikor a dél-nyugati végeken még Toller László volt élet és halál ura, s e sorok írója is a korábban a cocializmust nagy bőszen építő, majd kisvártatva vadkapitalistákká átvedlő egykori eftárs-urak megtörhetetlennek látszó uralma ellen a szintén általa kitalált „a szocialista nagyváros öntudatos polgára” titulussal fejezte ki ellenérzését, s egyúttal nemtetszését is.

Abban az időben 200 kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némiképp más rálátás nyílott az eseményhorizontra.* Jelzem ma is.

(*A szerző a Gerbeaud Cukrászdában annak idején megtartotta emlékezetes összejövetelre utal, ahol MSZP-s és SZDSZ-es főmuftik hányták vetették meg a politikai csatározás ügyes-bajos dolgait, kávét szürcsölgetve, süteményeket fogyasztva, miközben kint a cukrászda előtt nagyszámú tömeg  ki tudja, tán éppen a proletariátus oszlopos tagjai, nézték a bent zajló eseményeket.)

Vannak bizonyos dolgok, melyek azóta sem változtak. Ahogyan azt Kalányos Winnetou, kisebbségi brácsaművész bizniszmen csalágtajainak ügyvédeikkel maroktelefonjaikon lefolytatott beszélgetéseinek második részében szokott volt elhangozni: és ez a tényvalóság”…

(Beszélgetés első része: Ott se vótam ügyvéd úr.”)

Ezt csak azért tartottam fontosnak előre bocsátani, mert az urbánus frazeológia (városi szóhasználat) fura gyöngyszemei mindig hordoznak magukban igazságtartalmat.

No, mármost „az igazság iránti igény érdeklődés hiányában elmarad” című tematikával levezényelt Gyöngyösi-ügyet követően kisvártatva itt az újabb fiaskó, nevezzük, mondjuk Bayer-ügynek.

Az ember hirtelen gondban is van, mert elsőre nem igazán tudja eldönteni, hogy most akkor Zsoca van bajban, mert nem kellőképpen cizellált stílusban hívta fel a figyelmet egy létező problémára, vagy a szinte tényleg egy emberként felhördülő fővárosi…?

Hopp, itt mindjárt meg is kell állnom, mert hirtelen nem is tudom, minek nevezzem ezt a masszát. Talán a legjobb lesz, ha masszának.

Elitnek 2004. december 5-e óta semmiképpen sem nevezhetők, egész egyszerűen nem érdemlik meg. Eddigi tevékenységük, egy egész országot a tönk szélére juttató hozzá nem értésük, embertelen és lélektelen, a hazát pusztán holmi cégformának (részvénytársaság) tekintő, kizárólag az áras népekre jellemző, a pénzt és a hasznot mindenek felett istenítő, anyagias földhözragadtságuk miatt értelmiségnek a legkevésbé sem nevezhetők.

Szóval, hogy ez a massza lihegi-e a túl a problémakört a már jó ideje sutba dobandó ún. politikai korrekt beszéd jegyében? Ahogyan azt a Gyöngyösi-ügy kapcsán és jelen esetben is láthatjuk, ha nem beszélünk valamiről, ha az igazságot megkerülve, elkerülve beszélünk valamilyen problémáról, attól az még létezik, mi több, időről-időre szinte automatikusan a felszínre kerül.

Lássuk be, itt azért egy fokkal más a helyzet, mint a Gyöngyösi-ügy kapcsán. Hiszen az államalkotó kisebbség által nagy számban elkövetett és egyre brutálisabb bűncselekményekkel, úgy tűnik a buta pesti, a (tehát – szerk megj.) butapesti emberen kívül mindenki más találkozik az ország többi részén, tehát semmilyen kommunikációs furfanggal, média hókusz-pókuszolással vagy közlésbeli mismásolással nem lehet meg nem történtté tenni vagy elhallgatni, mint példának okáért azt, hogy mely képviselők foglalnak helyet a parlamenti patkóban kettős- vagy többes állampolgárként. Sőt, első látszatra a népies szóhasználatban mozdonyszőkének titulált honfitársaink (egyáltalán nem sértő jelleggel, csupán ez a jelzős szerkezet alakult ki az idők folyamán), tehát az általuk elkövetett súlyos, sok esetben élet elleni bűncselekmények sokkalta nagyobb nem tetszést és ellenérzést váltanak ki az ún. többségi társadalomból, mint a kettős-, vagy többes állampolgároknak a Törvényhozás Házában végzett áldásos vagy éppen áldatlan tevékenysége. Pedig a látszat csal, hiszen a bekiabálásos gombnyomogatás (az adott frakció megfelelő embere mindig beordítja, hogy éppen melyik gombot kell megnyomni) a különféle rendelkezések meghozatalával mindenkire nézve kötelező és az állam erőszakszervezetei útján a polgárokon számon is kérhető jogszabályok és törvények formájában ölt testet.

Már a Gyöngyösi-ügy kapcsán is megdöbbentett, de Zsoca esetében meg aztán különösképpen, mennyire kiszakították a buta pesti, a butapesti embert a magyar rögvalóságból. Mintha nem is egy teljesen más országban, mintha egy teljesen más bolygón élne.

Lehet vitatkozni azon, mennyire cizellált volt Zsoca stílusa, abban is lehet valami, amit a Kuruc mond, egyébként nagyon szemléletes, ahogyan Bayert Hofihoz hasonlítják („Orbán Hofija”) de ezek pusztán technikai részletkérdések.

Mindazonáltal a sajtó munkatársait illetően a magam részéről Lovas István véleményét osztom, miszerint aki újságírásra adja a fejét, az tényleg legyen független, de legalábbis ne legyen egyik pártnak a tagja sem. Maximum szimpatizálhat bizonyos elképzelésekkel.

Abban is biztos vagyok, hogy a magyarázkodás, a szócséplés teljesen felesleges. Az ellenérdekelt felet úgy sem érdekli, ahogyan azt a diáktüntetések kapcsán is láthattuk, mindegy, hogy oka fogyottá válik-e a dolog vagy nem, van egy a részletekbe menően kidolgozott és minden bizonnyal kronologizált (tehát meghatározott időtartamra szóló) részletes ütemterv, melyet – ha törik, ha szakad, (és tényleg, a szó legszorosabb értelmében) minden áron – végig kell futtatni egészen addig, amíg lehet.

Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat osztogassak, pedig lennének jó ötleteim, emlékezzünk csak vissza Vona Gábor parlamenti mellényes debütálására, amikor a Men in Black sorozat fekete öltönyét ajánlottam a Jobbik számára, garantáltan betilthatatlan.

Szóval, én ha Bayer és a Magyar Hírlap helyében volnék bizony rászánnék egy teljes oldalt, üresen hagynám és csak annyit írnék oda normál betűmérettel (nem ordítóan nagy mérettel, mert az provokatív, de ha csak egyetlen mondat van az egész oldal nyomatlanul hagyott felületén normál betűmérettel, akarva-akaratlanul is kíváncsi lesz az olvasó, szeretné tudni, hogy mi a rossebet nyomtak oda, pláne szeretné tudni a mai hirdetési árak mellett, mi lehet olyan fontos, hogy egy országos terjesztésű napilap egy teljes oldalt rászán, elvéve a helyet a jól fizető hirdetések elől), szóval egyetlen mondat kerülne oda, mely így szólna: CÁFOLJATOK MEG!

A második, némiképp magyarázkodó cikkben Zsoca próbál mosakodni, hogy hát nem úgy gondolta ő, hogy likvidálni, ugyan kérem! Mindegy hogy gondolta, ő is tudta, hogy úgy értik. Nem is ez a lényeg!

A lényeg, hogy adva van egy ország, egy állam, egy közösség, vegye mindenki olyan értelemben, ahogyan akarja. Ezen a területen, jogi, gazdasági, kulturális (nem tudom, hogy a polkorrektség egyre szűkülő kommunikációs ketrecében egyáltalán ilyet le lehet-e írni), ne adj’ isten szakrális közösségben kell együtt élnünk mindannyiunknak. Pont a sokszínűség volt egyik nagy erőssége a magyar honnak mindig is. István király Imre herceghez szóló intelmeiben is olvashatunk e tárgykörről. És itt általában meg is állunk, nem megyünk tovább. Pedig nyilvánvaló, hogy az éremnek van egy másik oldala is.

A munka világában felmerült problémák helytelen kezelése miatt immáron tízezres, ha nem százezres nagyságrendben hagyják el az országot honfitársaink. Olyanok, akik hasznos tagjai a magyar társadalomnak. De mi van azokkal, akik nemhogy haszontalanok, de egyenesen károkozók? És itt most ne csak anyagi értelemben vett károkozásra gondoljunk, hiszen Bayer Zsolt is nyilván ezért fogalmazott oly indulatosan írásában.

Senki nem beszél arról, mi történik akkor, ha valakik átlépnek egy határt. Van erre egy érzékletes kifejezés az angol nyelvben: The point of no return”, vagyis a pont, ahonnan már nincs visszatérés. Meddig köteles tolerálni, vagy talán pontosabb a kifejezés, tűrni a társadalom, hogy egyes tagjai, csoportjai (nem csodálkoznék, ha utóbb kiderülne, rejtélyes támogatók által) tudatosan ártsanak neki? Hogyan védekezhet ez ellen az ún. többségi társadalom? A törvényhozás, az állam erre illetékes szerveinek, erőszakszervezetinek tehetetlenségét látva az embernek lassan azt a kérdést is fel kell tennie, egyáltalán védekezhet-e, vagy már ez is meg- és be van tiltva a politikai korrektség jegyében?

Vajon a soha nem konkretizált valakik egyéni érzékenységének megsértése a legfontosabb szempont, az áll mindenek felett, vagy esetleg valami más, mondjuk az, hogy életben maradjunk? Mindannyian!

Egyik, retorikai, metakommunikatív, valamint táncbéli képességeivel ma már a klasszikusok kategóriájába emelkedett, mint később kiderült, méltatlanul a kormányfői posztot is betöltött politikusunk mondotta volt bizonyos helyzetek megfelelő kezelésére (igaz, némiképp indulatosan):  „El lehet menni, tessék!”

Asszem Zsoca is valami ilyesfélére gondolhatott, ha jól veszem ki a szavait.

Úgy vélem itt is ugyanazok a problémák, mint a Gyöngyösi-ügy esetében. Nem az egyes etnikumhoz tartozó emberek származásával van gond, hanem a tetteikkel, a cselekedeteikkel. De mi történik akkor, ha szinte mindig ugyanazt hallod, ugyanazt látod a híradásokban. És egyetlen jogvédő sem teszi fel a kérdést, hogy a magyar ember miért nem szúr nem tudom én hányszor késsel szíven, ha várni kell pár percet a budi előtt?

Vannak sztereotípiák, sok esetben rosszul rögzült sablonok, ugyanakkor az is igaz, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. A magam részéről ezért tartottam példaértékűnek azt az esetet, amikor Krausz István a pécsi zsidó hitközségi volt enöke, aki egyébként a MAZSIHISZ alelnöki posztját is betöltötte, annak idején elemelte egy kőmüves pénztárcáját a benzinkút shopjában.

Itt sem az elemelt brifkó és a pénzösszeg volt a lényeg, mert ez igazából a felszín. Számomra ez az eset mutatta be a legjobban, mennyire nem tudjuk, de talán ami még közelebb áll az igazsághoz, mennyire nem akarjuk megfelelően kezelni a problémákat. Sokkal könnyebb, sokkal kényelmesebb álságosan nem tudomást venni róla, szőnyeg alá söpörni, nem beszélni róla, mondván, úgy is elfelejtik majd az emberek. De hiába felejtik el, mert a probléma, ahogyan azt a Zsoca írása kapcsán kirobbant túlspirázott hisztéria is megmutatta, ha más formában is, de újból és újból a felszínre fog törni. Kikerülhetetlenül és elkerülhetetlenül.

A hitközség nyilvánvalóan jó anyagi helyzetben lévő elkövetőjénél is elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, amiről akkor sem beszélt senki sem, egy árva szó nem sok, annyit nem lehetett hallani e tárgykörben, hogyan is lehetett volna! Vajon mekkora skandallum tört volna ki, ha valaki az eset kapcsán felteszi a kérdést: Vajon a zsidóknak a vérükben van a lopás? Ezt csak azért hozom szóba ismét, mert a magamfajta ember, amikor próbál magyarázatot keresni arra, vajon egy ilyen anyagi helyzetben lévő ember miért lop egy másiktól, hiszen nyilvánvalóan nincs rászorulva, akkor nemigen talál logikus magyarázatot.

Feltehetjük azt a kérdést is, ami szerintem legalább ennyire fontos és nagy jelentőséggel bír, hogy aki ezt a kérdést, mármint, hogy a zsidóknak vérükben van-e a lopás, nos, aki ezt a kérdést egyáltalán fel meri tenni, antiszemitának tekinthető-e? Azaz, hogyan lehet a mai Magyarországon megvitatni egy kérdést? De nem is, most jöttem rá, rosszul fogalmaztam az imént, nem az a lényeg, hogyan lehet, hanem az, HOGYAN SZABAD? És legalább ennyire fontos, ki határozza meg azt, hogy mi szabad és mi nem, kinek szabad, és kinek nem (a zsidó minden további nélkül zsidózhat!)

Újra szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy ez az állam ugyan jogállam, de nyilvánvaló, hogy szólás- és véleménynyilvánítás tekintetében még hagy kívánnivalót maga után. Hiszen tabutémák vannak, melyekről nem lehet, vagy csak meghatározott módon, a lényegi dolgokat el-, vagy megkerülve, tehát az érdemi változások gondos elkerülésével, biztos kiküszöbölésével lehet csak beszélni, hogy a status quo ne változzon meg semmiképpen. Lásd Gyöngyösi-ügy.

Talán tényleg az élet a legnagyobb rendező. Ki gondolta volna, hogy Bayer Zsoltot egyszer Hofi Gézához hasonlítják majd? Vajon Gejza érezné kellemetlenül magát emiatt, vagy Zsocának kell elgondolkodnia azon, milyen magasságokba (vagy éppen mélységekbe?) repítette őt írói munkássága?

Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kíván

1 öntudatos pécsi polgár 

Nemzeti InternetFigyelő