Korunk nagy hazugságai: A II. világháború fikciói (avagy: a liberális-kommunista mese-rendszernek kezdenek harangozni)

A 2. világháború témaköre lerágott csontnak tűnik a történelmi érdeklődésű, de a teljesen érdektelen emberek számára is. A többség csak a ‘népnevelő’ hollywoodi filmek által felvetett kérdésekkel találkozik, ami annyira egyoldalúvá vált az idők során, hogy szinte kizárólag a ‘gonosz nácik’ zsidóság elleni atrocitásaira redukálja a háború történéseit.

Pedig a 2. világháborúval szemben nemigen szabadna érdektelenné válni, hiszen ez alakította ki a világ mai arculatát. A háború után kialakult hatalmi viszonyok és ideológia mai is erős hatást fejt ki a politikára, és nem utolsósorban érvényben van a háború utáni békerendszer is.

Ez a nagy háború közvetlenül beleszólt a kisemberek egyéni sorsának alakulásába, családok létrejöttébe, illetve sajnos pusztulásába is – mindezt sokmilliós nagyságrendben. Hatása a nemzetek, de a családok szintjén is a mai napig erősen érezhető, sőt olykor meghatározó.

Ebben az írásban nehezen magyarázható tényeket és kérdéseket szeretnék felvetni, amelyek egy kicsit rávilágíthatnak arra, hogy bár a 2. nagy háború közvetlen történéseinek javát ismerjük,a látható-látványos politikai forgószínpad eseményeit több-ezerszeresen feldolgozták, mégis a háború történetének igazi összefüggéseiről, a tényleges stratégiai-hatalmi történésekről még csak manapság kezdenek halvány sejtések megfogalmazódni. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a 2. világháború történetét nem ismerjük, és nem is fogjuk megismerni addig, amíg a résztvevő felek az érzékenyebb dokumentumaikat nyilvánosságra nem hozzák, de főleg addig, amíg a liberális háttérhatalom nagy bankárdinasztiáinak iratszéfjei meg nem nyílnak a nyilvánosság számára. ELSŐ FONTOS MEGÁLLAPÍTÁSUNK TEHÁT:

A II. VILÁGHÁBORÚ TELJES TÖRTÉNETÉT LEÍRÓ MŰVEK MÉG NEM KÉSZÜLTEK EL. Bármilyen hihetetlen is ez egy olyan eseménylánccal kapcsolatban, melyről már könyvek százezreit írták meg.

A 2.világháború történeti feldolgozásának alapvetően négy verziója létezik:

1./ Egy nyugati liberális rózsaszín meseváltozat: ebben a mélyen demokratikus, talpig becsületes, gáláns lovag elviszi a szabadságot rossz útra tévelyedett európai testvéreinek. Közben melléküzemágban pedig elpusztítja az ok nélkül előbukkanó gonoszt, a világtörténelem eddigi legsötétebb erejét, melynek győzelme pokollá változtatná a földet. Mindezt pedig úgy tudja megtenni, hogy közben a keze is alig lesz piszkos. Tisztán jött, tisztán megy, alig vannak veszteségei. Gyönyörű történet. Ma is ez ihleti a nyugati irodalmat és Hollywoodot is. (Ugye, hogy még a Csillagok háborúja forgatókönyvének fő vonulatát is erre szabták?) Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen szépséges változatot kapjunk, tények ezreit kell  megváltoztatnunk, eltüntetnünk, kozmetikáznunk. Magyarán szólva a hazugságok tengerén billeg ez az egész. Bár mostanában már elég nagy repedések jelentek meg rajta, egyelőre még működik ez a dolog.

2./ Ugyan a Szovjetunió azóta már jobblétre szenderült, a főleg a szovjet diplomácia és hadtörténet által folyamatosan szült könyvekből összeállt egy kommunista változat, melynek leglényegesebb elemei változatlanul forgalomban vannak. Csak a sztálinista ideológiai túlzásokat faragták le belőlük. Történeti értéke még a liberális változatot is alulmúlja, mivel a tényeket még inkább meghamisítja, sőt teljesen összezavarja, és annyira bántóan erős benne az ideológiai szál, hogy nyugodtan kijelenthetjük, használható adatot alig-alig tartalmaz.

Fő műve: ” A nagy honvédő háború története” című, egy hruscsovista kollektíva által összeállított iszonyat, mégis a legszebb ékkövei ennek, a szovjet hadvezérek memoárjai, (Zsukov, Konyev, Csujkov, Malinovszkij stb..) melyeknek különböző kiadásai még a szerzők halála után is jelentős változásokon estek át. A kommunista háborús filmek infantilizmusa (Ballada a katonáról, Leningrád ostroma stb..) pedig még a mostani 10 éveseket is sokkolná, ha megnéznék. (de ez szerencsére eszük ágában sincs)

Ez a verzió ideológiailag erősen bírálja ugyan a liberális változatot, de fő vonulataiban azért illeszkedik hozzá. Ellentétben a liberális változattal, amely részigazságokra húz fel egy hamis felépítményt, itt még részigazságokról sem lehet szó. Itt csak ideológiailag determinált kisebb, vagy nagyobb, esetleg ordító hazugságok léteznek.

3./ A legyőzött országok önsanyargató, agymosott, mazochista háborús irodalma. Ez a leggyomorforgatóbb és legmocskosabb verzió. A vereséget szenvedett népekre kényszerített agymosó, önmegtagadó meakulpázás olyan eredményeket ért el, ami elgondolkodásra kell hogy késztesse még az emberi psziché kutatóit is. A saját magukat mocskoló, apáikat, rokonaikat, nemzeti hőseiket megtagadó vazallus írásműveket egy önérzetes ember nehezen tudja végigolvasni. Ha mégis valami egyéb ok miatt végigerőltetjük magunkat egy ilyenen, akkor a Rajk-per juthat eszünkbe erről. A kommunista-globalista világlátás ad talán valami olyan pluszt, ami a lelket is ki tudja préselni a feláldozandó egyénből, vagy közösségből. A legyőzöttek verziója világnézettől függően szolgalelkűen és teljes alázatossággal illeszkedik a fentebb tárgyalt változatokhoz. Léteznek olyan szélsőséges művei, melyek már az elmebetegség jeleit mutatják. (Paulus és más tábornokok ‘megtérése’, magyar partizánok csudálatos kalandjai, egyes japán szerzők, akikbe a gonosz ki-be költözött stb…)

4./ Interneten, radikális web-helyeken, szamizdat csoportokban terjedő, részben a történelmi revizionizmus fő vonulatait követő, suttogó irodalom. Erősödőben van, de ahhoz még gyenge, hogy komoly tömeghatása legyen. Erős kételyeket fogalmaz meg a hivatalos történetírással szemben, jól rátapint a hazugságokra, de megfelelő mennyiségű és minőségű forrásanyag híján nehezen tud egy konzisztens saját változatot kidolgozni.

Állításait a hivatalos történészek, és a politika, összeesküvés-elméleteknek minősíti.

Kezdjük talán azzal, hogy sokan az első világháború közvetlen folytatásaként értelmezik a másodikat. Ez tetszetős magyarázat, mivel jól illeszkedik a vesztesek megalázottságához és az első világháborút lezáró békerendszer igazságtalanságaihoz. Egy nagy hibája azonban van ennek a magyarázatnak. Nevezetesen az, hogy eltereli a figyelmet a közben felemelkedő nagy bankárdinasztiák egyre meghatározóbbá váló szerepéről, majd a háború kirobbantásában és irányításában betöltött szerepéről. A 2. nagy háború céljai sem ugyanazok már, mint az elsőé. Az első háború javarészt még tényleg egy befolyási területeken és erőforrásokon történő marakodás, a második háború esetében viszont ehhez már hozzáadódik két kialakulóban levő világgazdasági szisztéma küzdelme, amely nem férhetett meg egy planétán békésen egymás mellett. Az egyik szisztéma az új bankároligarchia által erőltetett hitel és kamatos kamat-alapú liberalizált pénz és árumozgást kívánó új pénzkapitalizmus volt. Ennek, még az akkor általános nemesfém alapú pénzrendszerek is útjában voltak. Győzelme után ez a szisztéma továbbfejlődve, majd a világpénz státuszt is megszerezve a 80-as évekre egy teljesen liberalizált és monetarizált gazdasági rendszert tett uralkodóvá a nyugati féltekén. (Jelenleg éppen ez van összeomlóban, de ez már egy másik történet.)

A másik gazdálkodási szisztéma teljesen más elven működött. A hitleri Németország alakította ki alapelveit, és mivel életképesnek bizonyult, számos európai ország átvette és részben működtette. Ez nem a pénzen, hanem a termelésen alapult. A belföldi, vagy nemzetközi résztvevői tényleges teljesítményeket cseréltek el egymással (nem értékpapírokat, váltókat stb..) A pénznek ebben a rendszerben csak elszámoló szerepe van. A cserék először bilaterális, később már multilaterális alapon történtek, az erre szakosodott bankokban történő kölcsönös jóváírásokkal. Tulajdonképpen egy sokoldalúan működő nemzetközi klíringrendszer körvonalai bontakoztak ki. Németország ezzel a rendszerrel olyan gyors fejlődést produkált, ami ma is zavarba ejti a korszakot tanulmányozókat.

Nem is illik erről beszélni liberális berkekben. Ha szóba kerül, azzal intézik el, hogy a fellendülés a fegyverkezésnek volt köszönhető, ami egy hatalmas hazugság (csak gondoljunk arra, mit tett a fegyverkezés a Rákosi korszak Magyarországával).

Németország 1933-tól hat év alatt a világgazdaság 40. hely körüli pozíciójából, és sok millió munkanélkülivel nekivágva 1939-re a világgazdaság egyik éllovasa lett, az egy főre jutó mutatók többségében az Egyesült Államokat is megelőzve. Mindmáig az egyetlen kapitalista ország a történelemben, ahol teljesen megszűnt a munkanélküliség, még ún. szerkezeti munkanélküliség sem létezett. És mindezt teljes nyugati bojkott mellett! (ismerjük ugye a hitleri autópályák még itt-ott létező zötyögős szakaszait, ahol az utat betonlapokból rakták össze, mivel az olajembargó miatt aszfaltot nem tudtak előállítani) A német fellendülés mértéke a mai korszak kínai adatait is messze felülmúlta! A fellendülés fontos tényezője volt egy kissé naív, de őszinte lelkesedésen alapuló össztársadalmi összefogás. A korszak filmdokumentumait nézve, ezt még a legelvakultabb ellenfelek sem tagadhatják le.

A mai kor még mindig nem engedi ezeknek a kérdéseknek a tárgyilagos elemzését. Amit a nácik csináltak az csak rossz és szégyenletes lehet, – ez a mai kor üzenete.

Óriási tabu erről beszélni manapság, hiszen azonnali nácivá minősítést kockáztat az, aki megpróbálna őszintén beszélni az akkori tényleges német viszonyokról. Megkockáztatom, hogy a holokauszt után az egyik legérzékenyebb témáról van szó. És egyre inkább azzá válik, hiszen a végsőkig monetarizált  kapitalizmus alternatívájaként, egyre többeknek jut eszébe, hogy úgy is lehetne csinálni a dolgokat..

Ebben a rendszerben nem lehet végsőkig eladósodni, ennek megfelelően politikai és gazdasági nyomás alatt sem lehet tartani országokat. Nincs szerencsejáték-szerű értékpapír rendszer, és nincsenek pénzügyi derivátumok. Csak jól látható munka és teljesítmény, ami mellett egyáltalán nem tud létrejönni egyetlen háttérhatalmi szisztéma sem.

A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA NEM ENGEDHETETT KIBONTAKOZNI EGY ILYEN SZISZTÉMÁT! A SAJÁT RENDSZERE PUSZTULT VOLNA EL TŐLE!

Ez megérne egy külön írást, de térjünk vissza eredeti vezérfonalunkhoz.

A bankárdinasztiák felemelkedése és megerősödése 1913-tól datálható, amikor egy bankkonzorcium megszerzi az USA jegybanki jogkörét és létrejön a FED, a Szövetségi Tartalék Rendszer. (az alapító történelmi családok nevei érdekesek, de nyilván semmi újdonságot nem jelentenek: Rotschild,Rockefeller, Morgan, Kuhn, Loeb, Warburg) A megszerzett kulcspozíció hamarosan országos, később nemzetközi politikai hatalomhoz juttatja őket, és a későbbiekben a köreikhez csatlakozókat. Az első világháborút még jobbára nyerészkedésre használták, bár jelentős szerepük volt Amerika hadba-lépésében, a háború után egy-két évtizeddel azonban már jelentős nemzetközi pozíciókat is kiépítettek. Ne feledjük azonban, hogy a dollár itt még nem világpénz, a nagy nemzetközi cégek még nem hódoltak be a bankárhatalomnak. Pozíciójuk erős és egyre erősödőben van, de még korántsem világhatalmi.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy a bankárhatalom egy kész, kiválóan megalkotott tervvel vágott neki a 2. világháborúnak, és az csaknem száz százalékban meg is valósult. Szó sincs erről. De léteznie kellett egy Háttérhatalmi Stratégiának, – az események erre utalnak – amely kisebb nagyobb buktatókkal haladt a célja felé, ami kétségtelenül a hitlerizmus megsemmisítése és azon túl, világhatalmi pozíciók megszerzése volt.

Ezt a stratégiát dominánssá tudták tenni az amerikai politikában és egyeztették a későbbi szövetségeseikkel. Itt azonban már sűrű köd ereszkedik le a történeti látómezőre és hiteles források hiányában csak nagyon óvatos következtetéseket tehetünk. Az USA kezdettől fogva komoly anyagi segítséget adott Németország ellenfeleinek, elsősorban Angliának, és mindezt a semlegesség korszakában. Már ez elég sokat elmond, hiszen a végtelen óvatos diplomácián keresztülnyomni a hadiszállításokat egy hadban álló országnak, nos ehhez komoly belső nyomás kellett.

A Szovjetunióhoz való tényleges viszony is egy talány, az sokat mond, hogy a fejlett világból az USA töri meg a szovjet elszigeteltséget, és veszi fel a diplomáciai kapcsolatot a kommunista országgal. Azt azonban, hogy a kapcsolat mikor vált sokkal szorosabbá, és tette lehetővé a szinte korlátlan hadianyag-szállításokat a Szovjetuniónak, nem tudjuk megmondani. Azt is érdekes lenne tudni, hogy a szorosabb, titkos kapcsolatok vajon a Molotov-Ribbentrop paktum előtt köttettek, vagy utána. Amennyiben előtte, akkor egyértelműen Hitler tőrbecsalásáról és kijátszásáról van szó, ha később, akkor viszont jó nagy külpolitikai kanyarokat írt le az USA, és azon belül a Háttérhatalmi Stratégia.

Itt most kanyarodjunk kicsit el a bankárhatalomtól – amely mint látjuk igen erős, de nem döntő pozíciókat szerzett a világháború kezdetére – és vessünk néhány pillantást a háború más aspektusaira is.

Bár agyonrágott csont, azért néhány szót szóljunk a német-zsidó viszony megromlásának okairól is. A jelenkori liberális és vazallus történetírás sugallata szerint a német nép veleszületett irracionális gyűlölettel viseltetett a zsidók iránt és csak arra várt, hogy egy eljövendő vezérrel az élen megkezdhesse a leszámolást ezzel a kisebbséggel. Hatalmas félrevezetéssel állunk itt szemben!

A viszony megromlásának egyik oka az első világháborúban gyökerezik. Arról van szó, hogy a háború antant számára válságossá vált szakaszában a német cionista körök felkeresték angol kollégáikat azzal, hogy segítenek beléptetni az USA-t a háborúba Németország ellen, amennyiben a háború után azok hozzásegítik a zsidóságot Palesztina megszerzéséhez. Ezt a mai történetírás a ‘Dolchstoss’ (tőrdöfés) legendának minősíti, amit a nácik találtak ki. Egy baj van ezzel: az hogy annak idején az újságok ezt teljesen nyíltan megírták, és cionista politikusok névvel, fényképpel ezt fel is vállalták a sajtóban. A párizsi béketárgyalásokon meg is jelent a Zsidó Világkongresszus több mint száz képviselője Benjamin Baruch vezetésével és nyíltan követelni kezdte (a Balfour nyilatkozat alapján) jussát, Palesztínát.

Ez komoly meggondolatlanság volt részükről, igyekeznek is visszamenőleg eltüntetni a nyomait, amit csak lehet (fényképek retusálása a történelemkönyvekben, újságok eltűntetése stb). de ebben csak részleges sikereket lehet elérni, mindig marad valami, vagy valaki, aki/ami ismeri a tényeket.

Az ellentétek megjelenésének másik fő oka már az első háború után, a húszas évek derekára tehető. Ekkor a jóvátételek alatt megroppant és hiperinflációt átélő németek érdekes látogatókat kapnak főleg a tengerentúlról. Jórészt zsidó származású befektetők és spekulánsok népes csapata érkezik az országba és a dollárjaikért óriási felvásárlásokba kezdenek a teljesen padlóra került német piacon. Ezek voltak az úgynevezett „pár dolláros hajók”, ami arra célzott, hogy Németországban pár dollárért szinte mindent meg lehetett szerezni. Óriási ingatlan-portfóliók kerültek a kezükbe, a nagyobb német városokat szinte szórakoztató központokká változtatták. Megjelentek az Európában még sosem látott kabarék, sztriptíz és buzi bárok, ennek a kornak a találmánya a meleg-felvonulás is.

A teljesen elszegényedett német családok tömegei lökték a prostitúció karjaiba leányaikat.

Nem tudom mennyire reális adat, de számos, a kort vizsgáló írás a fiatal német nők egyötödére,  egyhatodára teszi a prostitúció mértékét. (Szegény német nők! A háború végén majd a szovjet katonák kezdenek el ‘udvarolni’ nekik ‘igen hevesen’. Ez a női generáció emberfeletti áldozatokat vállalt a túlélésért, de még megértést sem kapott soha.) Még a kábítószer is megjelent a német hétköznapokban.

El lehet képzelni, hogy milyen indulatokat váltott ki mindez, egy addig puritán, evangélikus többségű társadalomban! Hát ennyit az ok nélküli ellentétekről!

A nácik és a kereszténység rossz viszonya a következő hatalmas hazugság, amit a jelenkor történészei mindenképpen tudatosítani szeretnének a közvéleményben. Ez egyáltalán nem igaz. A nacionalista mozgalmakhoz  történelmileg hozzátartozik az egyházi szál, még az ultra-nacionalistákhoz is. Senki nem gondolhatja komolyan egy egyházi-szocialista-liberális ideológiai vonal létezését nacionalista-ellenes éllel.

Senki nem állítja, hogy ez a viszony mindig felhőtlen volt, de az ezzel kapcsolatosan leírt konfliktusok jórészt légből kapottak. A náci táborokba például kizárólag keresztény papok járhattak be, és nyilván az ő beszámolóik nyilvánosságra kerülése a liberális háttérhatalom egyik fő félelme. A papi szájhagyomány szerint léteznek ilyen beszámolók, és nyilvánosságra kerülésük hatalmas ribilliót váltana ki ideológiai frontokon.

Az, hogy a náci nómenklatúra egy jelentős része a háború után Dél-Amerikába tudott jutni, jórészt vatikáni kapcsolatok és szervezés eredménye. Ezt majdnem mindenki tudja, de hivatalosan sosem ismerték el. A háború után a pápák évtizedekig nem voltak hajlandók a holokauszt eseményeivel foglalkozni, arról nyilatkozni. Csak mostanában tört meg a jég ebből a szempontból is. Gondolhatjuk milyen nyomás hatására.

De folytassuk tovább a világháború előzményeinél és kezdeténél. A hivatalos mese szerint az agresszív nácik rárontottak a háborúra fel sem készült, államiságát csak húsz éve visszanyert békeszerető Lengyelországra, és a meglepetés erejét is felhasználva néhány hét alatt tökéletesen lerohanták. Újabb csudálatosan méretes hazugsághoz érkeztünk:

Bármennyire is szimpatikusak számunkra a lengyelek, azt le kell szögeznünk, hogy ezekben a dolgokban ők korántsem voltak ártatlan báránykák. Idézzük csak fel az akkori velük kapcsolatos kronológiát:

– 1938 őszén a lengyelek felszólítják Csehszlovákiát, hogy adja át nekik, Szlovákia északi lengyelek-lakta  körzeteit. A szétesés szélén álló Csehszlovákia fogcsikorgatva enged a kérésnek.

– 1939 március. Az összes későbbi hadviselő fél közül elsőnek Lengyelország teljes mozgósítást hajt végre. Később a katonák egy részét leszerelik, majd nyár végén újra behívják. Hatalmas ferdítés az, miszerint  a lengyelek a konfliktus kitörésekor mozgósítottak.

– A Németországgal szembeni diplomáciai konfliktusok egyre erőteljesebbé válnak, a lengyelekhez került német területeken egyre gyakoribbak a németellenes atrocitások, amelyek végül a hírhedt brombergi mészárlásba torkollnak. A lengyelek elleni későbbi atrocitásoknak jórészt ez a hivatkozási alapja.

– És végül egy megdöbbentő sajtócikk: 1939 augusztus 6.-án Rydz-Smigly a lengyel vezérkar főnöke  a brit Daily Mail-nek nyilatkozik: „Lengyelország háborút akar Németországgal, és Németország akkor sem tudja azt elkerülni, ha akarja”. Hasonló nyilatkozatokat tett más brit lapoknak a külügyminiszter Josef Beck is. Hogyan lehetséges ez? Elment ezeknek minden józan eszük? Nem, csak nekünk kell a mostani ismereteinket egy kicsit elfelejteni és visszaidézni azokat az időket. A lengyel hadsereg korántsem volt olyan gyenge. Másfél milliós létszám, 1200 harckocsi, 1500 repülőgép. De az önbizalom nagy részét nem ez adta. Hanem Anglia és Franciaország korlátlan ígérvénye, amely ezen országok azonnali hadba-lépését ígérte bármilyen Lengyelországot érintő konfliktus esetén. Függetlenül attól, hogy a lengyelek agresszorok, vagy védekeznek, hogy igazságos, vagy igazságtalan konfliktusba keverednek. Nagyon ritka az ilyen széles spektrumú katonai szerződés, és a lengyelek korlátlanul megbíztak benne. És valószínűleg be lettek ígérve a lengyeleknek újabb német területek is. Más nemigen magyarázhatja ezt a harciasságot. Ezt az egyetlen ígéretet be is tartották a háború után.

Biztos vagyok benne, hogy az angol-francia közbelépés elmaradása olyan pszichikai sokkot okozott Lengyelországban, ami jelentősen rontotta a lengyel ellenállás hatékonyságát.

És végül egy újabb érdekes momentum a német-lengyel konfliktus történetéhez:

A hadműveletek elindulása utáni harmadik napon Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Két hét múlva a Szovjetunió is elindította csapatait keletről a lengyel területek annektálására.

A katonai szerződés úgy szólt, hogy bárkivel keveredik is Lengyelország konfliktusba, annak automatikusan kijár az angol-francia hadüzenet. Az angolok és a franciák azonban nem üzentek hadat a Szovjetuniónak!!

ÉS ITT MÁR ÚJRA ELKEZDHETÜNK GYANAKODNI A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIÁRA. MAGÁTÓL ADÓDIK A FELTÉTELEZÉS, HOGY ITT MÁR LÉTEZNIE KELLETT EGY MAGASABB RENDŰ MEGEGYEZÉSNEK, AMELY FELÜLÍRTA AZ ESEDÉKES ANGOL-FRANCIA HADÜZENETET! Lengyelországot egyébként a háború végi tárgyalások során is cserbenhagyták. Nem akadályozták meg a teljes bolsevizálását, és a Sztálin által bekebelezett területeit sem kapta vissza soha. Lengyelország azóta bizony jól látható gyanakvással kezel minden nyugati ígéretet!

Igaz e a legenda, miszerint a német hadsereg volt minőségileg a legjobb, a német hadosztályok ereje általában több ellenséges hadosztállyal is felért? A Waffen SS és az elit Wehrmact hadosztályokra ez mindenképpen igaz, de a normál Wehrmacht hadosztályok is jóval erősebbek voltak a szövetségesek átlagánál. Ennek okát természetesen nem faji, vagy egyéb misztikus felsőbbrendűségi tényezőkben kell keresni, hanem az igen hatékony militáns német nevelésben. A német ifjúsági szervezetekben már gyermekkortól megindult egy magas színvonalú poroszos katonai kiképzés, ami átfogta az egész társadalmat.

A sok évig tartó magas szintű katonai kiképzés nyilván rendkívül megemeli egy ilyen hadsereg katonai hozzáértését, színvonalát. Ezek a katonák szinte behozhatatlan előnyben voltak a 3 hónapos gyors-kiképzést kapott amerikai, angol, vagy a sokszor írástudatlan, vezényszavakat sem ismerő bolsevik harcosokkal szemben.

Ezt tovább fokozta az, hogy a német hadsereg ismerte fel először a pszichikai felkészítés jelentőségét. Egy sor a bajtársiasságot és a morált erősítő intézkedést vezettek be, melynek be nem tartását halálbüntetéssel szankcionálták.

A német ellenállás szívóssága sok helyen megdöbbentette a szövetségeseket. Az itáliai harcok során például gyakorlatilag csak néhány ejtőernyős elit egység a pár hozzá tartozó kiszolgáló alakulattal másfél évig tartó csigalassú araszolásra késztette a hússzor akkora méretű és ötvenszer annyi hadianyaggal rendelkező egyesített amerikai-angol-lengyel-francia-dél-afrikai-ausztrál-kanadai-új zélandi ármádiát.

A normandiai partraszállás utáni hónapok sem voltak olyan dicsőségesek, mint amilyennek a szövetségesek beállítják. Jókora elhallgatott momentuma az itteni előrenyomulásnak, hogy az amerikai hadvezetés megelégelve az ember-ember elleni harcokban elszenvedett hatalmas veszteségeket, taktikát változtatott és onnantól többszörös szőnyegbombázással támadta az előtte fekvő ellenséges területeket. Gyakorlatilag mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, és csak utána indultak meg a harcoló egységek. Óriási számú francia civil pusztult el ettől a taktikától. De Gaulle tábornok barbároknak nevezte az amerikaiakat, és állítólag több ízben is puszta kézzel nekiesett amerikai kollégáinak. Az azóta is tartó francia-amerikai ellentéteknek a gyökerét valahol itt kell keresnünk. Jó néhány nyugat-franciaországi település határában ma is kint van a felirat, miszerint ide amerikai be ne tegye a lábát! (ugye ez nincs benne a hollywoodi filmekben?)

Ugyancsak egyre erősebb repedésnek látszik a liberális történetek rózsaszín falán, hogy mind nehezebb elrejteni a légi banditizmus történéseit és következményeit. Állandóan erősödő érdeklődés kíséri a szörnyű tűzviharokat átélt német városok (Drezda, Hamburg, Schweinfurt Köln stb..) értelmetlen elpusztításának történetét.

Ugyancsak egyre kevésbé tudja elfogadni a világ közvéleménye az atombombák bevetésével kapcsolatos indoklást. Mind többen érzik, hogy erre semmi szükség nem volt!

Mi volt hát az igazi oka a végső német vereségnek?

A német politika rövidlátása, és a megfelelő szövetségesek hiánya. Az hogy a Háttérhatalmi Stratégia egy olyan politikai és gazdasági elszigeteltségbe tudta bezárni a német befolyási övezetet, amiből az óriási túlerő miatt katonai eszközökkel szabadulni nem lehetett. A német hadsereg hatalmas teljesítményekre volt képes, de a lehetetlent nem teljesíthette. 44 ország egyesített katonai erejét nem győzhette le, hiszen ezek között voltak a világ leghatalmasabb nemzetei is. Előttem van egy kép, egy filmrészlet, amelyen a Reichstagban Göring olvassa fel a Németországnak újonnan hadat üzent országok névsorát. Éppen Hondurast és Costa Ricát olvassa, majd mindkettő után durván felröhög. A náci képviselők vele hahotáztak. Ez a jelenet is jól kifejezi az ostoba önteltséget és a mélyebb összefüggések meg nem értését. Természetesen nem Costa Ricán kellett volna aggódniuk, hanem elgondolkozhattak volna azokon az összefüggéseken, amelyek még ezeket az országokat is rávették a hadüzenetre. A német diplomácia katasztrofális csődje volt ez! Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Háttérhatalmi Stratégia csapdájába a németek gyanútlanul belesétáltak.

EGY BISMARCK SZINVONALÚ DIPLOMÁCIA SOHASEM KEZDETT VOLNA HÁBORÚT ILYEN GYENGE POZÍCIÓBÓL !!

Térjünk át a Szovjetunióval kapcsolatos háborús kérdésekre és hazugságokra, amelyekből aztán van bőségesen. Kezdjük mindjárt a szovjet veszteségek kérdésével.

1946-ban Sztálin megbízza az ismert leningrádi közgazdászt Voznyeszenszkijt, hogy mérje fel a szovjet háborús veszteségeket. Az ő vizsgálatai 6 millió halottat (katona+civil) tártak fel és a népgazdaság 20 %-ának elpusztulását jelzik. Voznyeszenszkij hamarosan eltűnik a Ljubjanka húsdarálójában  (nem emiatt) és Sztálin érzi, hogy ezek a számok valahogy túl szerények. Ő is nekilát kalkulálni, aminek eredménye a 20 milliós ember, és 40%-os gazdasági pusztulás. Ezek a számok tartják magukat a 90-es évek elejéig. Ekkor már a jelcini érában felállítanak egy Állami Bizottságot a kérdés sokoldalú vizsgálatára. Vezetésével a háborús veteránt és történészt Dmitrij Volkogonovot bízzák meg. Ez a bizottság már valóban nagy erőkkel vizsgálja a kérdést és igen szerteágazó, részletekbe menő kutatás után először 27, később 29 millió főben adja meg a veszteségeket, melyből a katonai veszteség 20 millió. Ezt már sokallni és szégyellni kezdi az Orosz Föderáció vezetése, és leállítják a bizottságot. Volkogonov egy későbbi interjújában azt valószínűsíti, hogy a végleges adatok nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, melyből 22-23 millió katona.

Érdekességként elmondta, hogy azt találták, miszerint az 1917 és 1924 között született férfi korosztályok mindössze 3%-a maradt életben a háborúban!

Döbbenetes számok ezek!! Egy olyan mészárszék-társadalmi rendszer számai, ahol az emberélet egy fikarcnyit sem ért. Ahol a társadalmi vezető réteg a széttaposott marhalepényt is nagyobb becsben tartotta alattvalói sorsánál.

A gazdasági pusztulásnak volt egy érdekes utózöngéje a nürnbergi perben. Az egyik tárgyalási napon Rugyenko a szovjet főügyész elkezdte sorolni, hogy a nácik mi minden pusztítást követtek el, és hogy tízezrével hurcolták el a szovjet nemzeti vagyon elemeit. Ekkor Göring egy rövid kérdés erejéig szót kért, majd ezt kérdezte: „És ugyan mit vittünk mi el onnan?” A főügyész látható zavarba jött, a nemzetközi sajtó pedig elkezdett hangosan hahotázni. Óriási telitalálat volt. Nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az tudta, hogy néhány üszkös kapanyélen kívül más nemigen kerülhetett a németek kezére.

Egy dolgot rögtön le kell szögezni a szovjet események kapcsán. A liberális és kommunista beállítás az, hogy a Szovjetunió az őt ért meglepetésszerű támadás után, az első bénító csapásokat kiheverve összeszedte magát, és a földről feltápászkodva, eszközeit keletre telepítve kolosszális erőfeszítésekkel rendbe szedte haditermelését és hadseregét, majd hatalmas emberfölényét kihasználva gigantikus ellentámadásba lendült és letarolta ellenfelét.

NOS EZ ÍGY EGY GIGANTIKUS HAZUGSÁG!

Aki egy kicsit is ismeri a háború előtti időszak gazdasági erőviszonyait, az tudja, hogy a Szovjetunió minden iparosítás és emberáldozat ellenére a Nyugathoz képest egy rendkívül elmaradott állam volt. Néhány ásványi és alapanyag termelésében ugyan ott volt a világ élvonalában, de feldolgozóipara, gép és fegyvergyártása a kőkorszakot idézte. Öntöttvas és hullámpapír kombinációjából álló traktoraik, fakerekű tehergépkocsijaik jól szemléltetik a technológia ottani színvonalát. A hadsereg ugyan rendelkezett több tízezer ócskavasszerű T 26-os harckocsival, a légierő pedig számos Rata és egyéb kőkorszaki vadászgéppel (melyekkel nem lehetett 3000 mfölé emelkedni), de ezeket a német hadigépezet roncshalommá lőtte már a háború első hónapjában.

A szovjet hadigépezet és hadigazdaság még sértetlen állapotában sem volt ellenfele a németnek. A német hadigazdaságot pedig jócskán megerősítette az elfoglalt európai területek kapacitása, amelyek még jelentősebb fölényt biztosítottak a Szovjetunióval szemben.

Ráadásul a hadműveletek első hónapjai során a németek elfoglalták a Szovjetunió európai területeinek 40 %-át. Ahol szinte minden lényeges volt. És ezek után – a mese szerint – a szovjetek keletre menekítették 1500 hadiüzemüket (a 4100-ból), amiket az Ural környékén újraindítottak (a leírások szerint a szabad ég alatt, mert épületeket nem tudtak emelni) és ezek termelését felfuttatva később mindinkább a fasiszta hadigépezet fölé nőttek (ala Zsukov marsall).

Elnézést a kifejezésért, de aki ezt elhiszi, annak sürgős orvosi segítségre van szüksége. Pontosabban már nincs, mert reménytelen a dolog.

Az 1941 június 22.-i német támadás hatalmas szovjet katonai katasztrófák sorozatát indítja el.

A szovjet összeomlás dimenziói apokaliptikusak. A későbbi sztálingrádi katlan méreteit 5-6 szorosan meghaladó óriási bekerítések jönnek létre melyeknek veszteségadatait ma sem ismerjük pontosan.A szovjetek tendenciózusan és jelentősen kisebbítették a számokat, de az valószínű, hogy csak a Vjazma-Brjanszki hatalmas ikerkatlanban legalább 2,5-3 millió ember került bekerítésbe. Szinte az egész szovjet Nyugati Frontot bekerítették itt, és csak nagyon kevesen tudtak kitörni ebből. Ugyancsak hatalmas katlanok jönnek létre Minszknél, Kijevnél, Orelnél stb..

A szovjet gazdaság az elszenvedett területi, nyersanyag és emberveszteségek következtében gyakorlatilag összeomlik. Óriási hadianyag és élelmiszerhiány lép fel, melyet csak egy ilyen szegénységben élő aszkéta nép élhetett túl hónapokig. Anglia megpróbál hadianyagot eljuttatni hajókkal az északi vizeken keresztül, de a szállítmányok 50-60%-a odaveszik, így egy idő után felhagynak a próbálkozásokkal. És ekkor furcsa dolog történik:

1941 augusztus második felében a zajló katasztrófa kellős közepén a szovjetek kivesznek a frontból 3 összfegyvernemi hadsereget és elindulnak vele, hogy segítsenek az angoloknak elfoglalni Iránt. Akkor, amikor Kijev körül már majdnem bezárult a gyűrű. Amikor a moszkvai irányban a németek Jelnyánál állnak, 260 km-re Moszkvától. Nagyon fontos dolognak kell ennek lennie, hogy ezt megtegyék. Az is. A szövetségesek kitalálták, hogy a Perzsa-öblön és Iránon keresztül fogják ellátni, és életben tartani a szovjet frontot. És hamarosan elkezd özönleni a hadianyag ezen az úton keresztül. (Hogy Irán szuverenitását durván és ok nélkül letiporták közben? Ugyan már, ne kukacoskodjunk!)

Hogy mi és mennyi háborús anyag mozgott itt, nos ez a mai napig nem világos. Mindenesetre biztos, hogy nagyságrendekkel több, mint a híres Landlease kölcsönbérleti egyezmény keretében szállított mennyiségek. Szinte biztos, hogy a Háttérhatalmi Stratégia nyitott ekkor a szovjetek számára egy korlátlan számlát, amivel teljes egészében fedezhették háborús szükségleteiket.

SZINTE BIZTOS, HOGY CSAK ENNEK KÖSZÖNHETI A SZOVJET RENDSZER A FENNMARADÁSÁT,  NEM A SAJÁT URAL-BÉLI NÉPI KOHÓINAK ÉS EGYÉB AGYRÉMEINEK.

Nagyon sokan leírják, hogy a Vörös Hadseregben szinte minden amerikai volt: a ruházat, konzervek és egyéb élelmiszerek továbbá a hadianyagok is. Akkor sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy még a T34-es harckocsik nagy része is Amerikában készült. A Szovjetunió sem a háború előtt, sem a háború után, békeidőben sem tudta ellátni magát, nemhogy egy óriási anyagigényes háborúban egy hatalmas 20 milliós hadsereg minden igényét kielégíteni.

Vége az első háborús évnek, a németeket az orosz tél és az erősödő szovjet ellenállás megállítja Moszkvánál. És ekkor megint furcsa dolog történik. A második háborús évben nem folytatják a fő hadászati irányban Moszkva felé elkezdett támadásukat, hanem elindulnak dél felé. Mit akarnak vajon ott? A liberál-kommunista mesék szerint presztízs okokból el akarják foglalni Sztálin városát. és rá akarják tenni a kezüket a kaukázusi olajra.

Újabb irdatlan hazugsághoz érkeztünk. A németek nem olyan ostobák, hogy ilyen felesleges dolgokkal vesződjenek. A kaukázusi olajra ugyan szükségük lenne, de tisztában vannak vele, hogy ilyen irdatlan távolságból, ilyen primitív közlekedési viszonyok között esélyük sincs az elszállítására. Sztálin ócska, szürke falanszter-városa pedig nem érdekli őket.

Pontosan tisztában vannak vele, hogy a szovjet hadigépezetet ellátó amerikai segélyútvonal délről vezet az ország belsejébe. Ezt akarják valahogy megsemmisíteni. A hadművelet kudarcot vall, a sok ezer kilométer hosszú sztyeppei és sivatagi úton a német hadsereg utánpótlása felmorzsolódik. A járművek itt már nem tudnak közlekedni, és egy idő után a lóval, szamárral történő utánpótlás is lehetetlenné válik. A perzsa utánpótlási vonalat sohasem sikerül elvágni, és fontos része lesz a német vereségben.

Ezek után a mese szerint Sztálingrádnál megsemmisül Paulus hatodik hadserege, amelyik állítólag presztízs okokból nem akart visszavonulni, és Hitler teljesen feleslegesen feláldozza ezt az elit-hadsereget. És ez a háború fordulópontjává válik.

No itt aztán tobzódik a (főleg kommunista) hazugság. A liberált mesék is eléggé naivak, de ezek a bolsevik állítások nagyon primitívre sikeredtek.

Elég egyetlen pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, hogy a 6. hadsereg a Kaukázus felé indult ‘A’ hadseregcsoport hátát védi. Ha visszavonul, akkor az egész másfél milliós csoportosítást hátba támadják, és megsemmisítik. Ezért tart ki a 24. órán túl is a 6. hadsereg.

És el is éri célját, mivel megsemmisülése pillanataiban a kaukázusi csoportosítás utolsó katonái is visszajutnak a Rosztovnál kialakult szűk résen. A rés bezáródott, a 6. hadsereg bevégezte feladatát. 300 ezer emberélet által megmentett másfél milliót. Ez volt az értelme ennek a hatalmas áldozatnak! És nem volt ez semmiféle fordulópont, mert bár érzékeny veszteség volt a németeknek egy ilyen megerősített hadsereg pusztulása, de az összesen 52 német hadseregből ez csak egy volt.

Emlékszünk rá, a szovjetek több, hatszor-tízszer ekkora méretű katasztrófát is túléltek.

Abból is látszik ez, hogy 1943 tavaszán a németek rendbe szedve déli frontjukat hatalmas ellentámadást kezdenek Harkovnál, mellyel visszafoglalják az elveszett területek jelentős részét, és délről is kialakul a kurszki ív, ahol aztán júliusban német stratégiai kezdeményezésre megkezdődik a világháború egyik legnagyobb ütközete, a kurszki csata.

A szovjet-német háború egyik agyonhallgatott epizódja is a Sztálingrád körüli időkhöz kapcsolódik. 1942 november 18-án megindul a Sztálingrád környéki ellentámadás, mely néhány nap múlva a katlan bezárulásához, azután pedig a 6. hadsereg megsemmisüléséhez vezet. 13 szovjet hadsereg vesz részt ebben az ütközetben. Eközben 1100-1200 kilométerre Sztálingrádtól északra, a Rzsev-i körzetben ugyancsak óriási szovjet ellentámadás készülődik. 28 szovjet hadsereg összpontosítása történt meg ebben a körzetben. Több, mint kétszerese a Sztálingrádnál felvonult egységeknek.

A csapatok parancsnoka Zsukov, a legfelsőbb főparancsnok helyettese.

A terep rendkívül alkalmatlan a támadásra, a németek felé folyamatosan emelkedik és ráadásul több helyen éles szögben hornyolt. A támadás ennek ellenére december elején elindul és kisebb szünetekkel egészen március elejéig tart. Az emelkedők tetejéről a német védelem kényelmesen elsöprő tűz alatt tudja tartani a felfelé rohamozókat. És képzeljük el ezt a szüntelenül megújuló vérfürdőt230 kmhosszúságban. És a szovjet nem változtat a taktikán, hónapokig küldik kímélet nélkül csapataikat ebbe a húsdarálóba. A becslések szerint jóval kétmillión felül van a szovjet halottak száma ebben a körzetben. A Rzsev-szicsevkai ütközet a 2. világháború egyik legnagyobb vérfürdője. A sztálingrádi csatával egy időben zajlott, de mivel megsemmisítő vereség lett az eredménye, a szovjetek egyszerűen agyonhallgatták. A Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal közölt néhány éve egy cikksorozatot néhány túlélővel. A történelemkönyvek egyáltalán nem tárgyalják ezt a grandiózus ütközetet! Nem is illik a képbe, hiszen állítólag Sztálingrádnál megfordult a háború menete….

A német erők megroppanása igazából már Kurszk után, 1943 őszén történt. A hitleri hadsereg valójában ekkor kezdi meg igazi vesszőfutását, amely a teljes megsemmisülés felé vezet. Érdekesnek tűnő adatok merültek fel a németek veszteségeivel kapcsolatban is. 1944 végéig a katonai veszteségük „csak” 3,8 millió, ami 1945 májusára 5,5 millió fölé ugrik. Ebben a szakaszban, az összeomlás időszakában pedig már igazi nagy ütközetek nincsenek, csak tömeges fogságba esések. Vagy talán valahol tömegesen irtani kezdték a német katonákat? De ez egyelőre még a gyanúnál is halványabb gondolat.

Még egy adalék a szovjet-amerikai viszony történetéhez: A háború befejezését követően az amerikaiak 1945 nyarán minden szállítást leállítanak. A szovjetek erősen zokon veszik ezt, úgy gondolják, hogy áldozataikért ez továbbra is jár nekik. Ez az egyik fő oka a háború utáni kapcsolatok gyors megromlásának.

Miért esik olyan kevés szó a Szovjetuniónak nyújtott segítség mértékéről és később a szovjettel szembeni engedékeny politikáról? MERT EZ SZOVJET OLDALON CSÖKKENTENÉ A KATONAI DICSŐSÉG NAGYSÁGÁT, ROMBOLNÁ A NEMZETI ÖNÉRZETET. AMERIKAI OLDALON PEDIG RÁVILÁGÍTANA A MEGLEHETŐSEN ALJAS HÁTTÉR-STRATÉGIÁRA: MÁSSAL HOZATNI MEG A HATALMAS VÉRÁLDOZATOT  AZ ANYAGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS ELLENÉBEN. EGY OLYAN TOMPA-AGYÚ KOLOSSZUSSAL, AMELY HABOZÁS NÉLKÜL SALAKKÁ ÉGETI A HÁBORÚ KOHÓJÁBAN ÁLLAMPOLGÁRAINAK TÍZMILLIÓIT. EZ AZTÁN A TISZTESSÉGTELEN MEGEGYEZÉS MINTAPÉLDÁJA! REMÉLJÜK VALAMIKOR EGYSZER KITUDÓDNAK, NYILVÁNOSSÁGRA KERÜLNEK A RÉSZLETEK!

Szovjet részen nem a hazát árulják el, hanem a haza árulja el fiainak hatalmas tömegeit.

A szovjet katonánál szánalomra méltóbb, magányosabb, halálra ítéltebb ember aligha élt a földön. Nevetséges, széteső, zörgő fegyverekkel zavarják be az ütközetekbe. Ha visszavonulna, akkor az NKVD záró-osztagai tüzelnek rá. Ha fogságba esne, akkor a családját internálják, ha dezertál, akkor a SZMERS egységei vadásszák le.

Egy dolgot tehet: megy előre és meghal. És meg is teszi tízmillió-szám.

A legfőbb ’gonosz’ elpusztítása után a Háttérhatalom Stratégiájának már szinte semmi sem állhat az útjába. Egyenes út vezet a teljes győzelméig, melynek következményeit ma is érezzük a bőrünkön.

DE EGYÁLTALÁN, KI IS VOLT ITT A FŐGONOSZ ??

Kocsis Márk

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: 1941. július 21-én, valahol az Oroszországban a Barbarossa hadművelet kezdetén / The Atlantic

Kapcsolódó: Korunk nagy hazugságai: A sötét középkor meséje (avagy hogyan üssünk még nagyobbat az egyházon)