Cs. Szabó Béla: Egy kesernyés gesztenyepüré története
Csepelen éltünk a családunkkal 1956-ban, amelynek története már talán közismert. Én mint gyermek erősen rácsodálkoztam a világra, amely körül vett és meg kell mondanom, hogy nem sokat értettem a dolgok menetéből. Hét éves voltam, az első osztályom megfeneklett az első hónapban az 56-os események folyományaként. A család számomra meglepő módon hetekig együtt volt, apám folyton a rádiót bújta, valami érdekes búgó és sípoló hangzavart hallgatott. Tompa dörrenésekkel teli napok mentek egymás után, mígnem egyszer csak csend lett. Anyámat kisírt szemmel láttam serénykedni, és a családon valami mély apátia lett úrrá. Mint utóbb kiderült, elbukott a nemzet szabadságharca újfent, mint annyiszor a történelem során!
Iskolába még mindig nem kellett járni, aminek én igencsak örültem, hiszen egy gyereknek az iskolai fegyelem nem tartozott a kedvencei közé. Apám és anyám között egy hosszas latolgatás kezdődött, mivel elfogyott a családi kasszából a pénz. Ma talán ez furcsának tűnik, hogy egy család nem rendelkezik 3-4 havi tartalékkal, de a Rákosi-rendszerben az akkori fizetések csak a hónap elsejétől a hónap végéig tartottak ki jobb esetben, vagy még addig sem! Így arra az elhatározásra jutottak, hogy édesanyám velem együtt bemegy Budapestre, hogy a munkahelyén némi pénzhez jusson, hiszen akkor dekádonként számoltak el, és volt még a szövetkezetnek tartozása, amelyet talán fel tud venni. Mivel az orosz katonáknak még a világháborúból nem volt túlzottan jó hírük, ezért engem is magával vitt, gondolván, hogy egy gyermekes anyát nem vegzálnak, ha keresztezik az utunkat.
Az elhatározást másnap tett követte, és elindultunk a HÉV-vel Pestre. A körúti közlekedés csak részlegesen működött, hiszen a háborús nyomok csak akkor tudatosodtak bennünk. Még rom, rom hátán, szétlőtt villamosok és teherautók, valamint téglatörmelékek halmaza között kellett átvergődnünk. Ez kimondottan az Üllői út és a körút kereszteződésére volt jellemző, míg más helyen már részlegesen járt is a villamos a körúton. Ilyen és ehhez hasonló körülmények között vergődtünk el édesanyám munkahelyére, a VII. kerületi Szövetség utcába, ahol csak az iroda működött, és próbálta segíteni a dolgozóit azzal, hogy biztosította a fizetésüket és ezzel a megélhetésüket. Anyám kollégái barátságosan megcsipkedték az arcomat, amit kimondottan utáltam, míg a kolléganőitől kaptam egy-egy hatalmas cuppanós puszit némi dicséret mellett. Ezzel a küldetésünk fele része sikerrel zárult, már csak haza kellett jutni. Elindultunk tehát visszafelé azon az úton, amin jöttünk. Míg bandukoltunk, anyám szokatlan ajánlatot tett, és kijelentette, hogy látott egy nyitva tartó cukrászdát, és ma megkóstolunk egy-egy gesztenyepürét!
– Idefele láttam, hogy az egyik cukrászda már működik, és oda beülünk! Jó? – kérdezte tőlem!
Én egy nagy igennel válaszoltam a kérdésére, és mindjárt jobb hangulatunk lett a nagy menetelés alatt.
Róttuk a métereket, mígnem egy sarkon átkelve mutatta anyám: Ott, látod, nyitva van a cuki, oda megyünk, és eszünk egy-egy gesztenyepürét! Mivel mi a túlsó oldalon voltunk, nekilódultunk átkelni a túlsó oldalra, gondolván, hogy a gyér, majdnem nulla forgalom mellett a két pont között a legrövidebb út az egyenes. Alig haladtunk pár métert, amikor hangos füttyszó trillázva hasított bele a menetelésünkbe. Hátra tekintve a pesti szlogent megtestesítő „fakabát” integetett felénk gumibotjával, hogy járuljunk azonnali hatállyal a színe elé. Meg kell mondanom, fura egy figura volt, mert egy vastag pufajkába öltözött valaki, akinek a feje épphogy kikandikált a kabát nyílásán, és a csizmája is elütött az addig általam ismert csizmáktól. Később tudtam meg, hogy ez egy úgynevezett orosz „halina” csizma volt, amelybe úgy kellett belebújni, hogy utcai cipővel együtt. Ez egy orosz találmány volt, amellyel azt akadályozták meg, hogy a viselője lába lefagyjon. Az oroszoknál ez egy észszerű viselet volt, hiszen télen akár –20-25 Celsius-fok is előfordult, márpedig elég gyakran. Szó, mi szó, az egész ember egy fura figura volt! Csak a sapkája mutatta, hogy hivatalos közeg, vagyis a megszokott rendőrsapka egy hatalmas vörös csillaggal a közepén.
– Tudja-e, hogy szabálysértést követett el? – szegezte anyámnak a kérdést!
– Hát úgy gondoltuk, hogy ilyen gyér forgalom mellett nem vétünk senki ellen! – mondta anyám.
– Meg kell tanulni a rendet, mert rend nélkül nem működik semmi. – jelentette ki. Majd a belső zsebéből egy lapokból álló tömböt húzott elő, és letépve egyet átadta anyámnak. Majd kijelentette:
– Megbüntetem 10 forintra, csakhogy megtanulja!
Anyám, akinek igencsak bepirosodott az arca, dühében összegyűrte a papírdarabot, majd a földre dobta, miközben átadta a 10 forintot! A „fakabát” ráordított, hogy ne szemeteljen az utcán, és azonnal vegye fel, de ezt olyan dölyfös hangsúllyal, amelyben benne volt a teljes hatalmi mámora. Anyámnak láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Majd lehajolt, felvette, és a zsebébe dugta. Sarkon fordult, és otthagyta a magával elégedett rendőrt. Később értettem meg, hogy valójában az incidensből mi zaklatta fel igazán. Akkor a Rákosinak nevezett korszakban az emberek nagyon nehezen éltek, apám is és anyám is 4-500 forintot kerestek havonta, amelyet ha dekádra bontunk, akkor egyikőjük keresete lehetett 130-140 forint. Nos, ebből büntetésként kifizetni majdnem tíz százalékot igen súlyos summa!
Valahol én is éreztem ezt, mert megkérdeztem:
– Most nem eszünk gesztenyepürét?
– De, de eszel gesztenyepürét.
És úgy is lett, mert bementünk a cukiba, és rendelt egy, azaz egy adag gesztenyepürét. Hát te, kérdeztem tőle. Én most nem kérek, mondta, és még mindig látszott rajta az az idegesség, amely a rendőrrel kapcsolatban felzaklatta. Utólag visszagondolva rendre hivatkozni egy majdnem rommá lőtt városban tényleg anakronisztikus dolog. De úgy tűnik, a hatalom rendet akart, de bármi áron.
Azért én megettem a gesztenyémet, próbáltam kapacitálni édesanyámat is egy-két kanál erejéig, de nem tudtam meggyőzni. Az akkori gesztenyepüré keserűre sikeredett, de mind a mai napig, ha eszem egy gesztenyepürét, eszembe jut ez a történet. Még ma is érzem azt a kicsit kesernyés ízt, de azt hiszem, nem a püré hibája!
A szerző: újságíró
Toll és Igazság – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#CsSzabóBéla #1956 #Gesztenyepüré #TollÉsIgazság #NIF #NemzetiInternetFigyelő
