Vallás és politika
Furcsa, soha nem tapasztalt bajjal küzdenek a felekezetek. A politika mélyen beásta magát a vallásokba, ugyanis a párthűség mára felülírja az isteni tanokat, a tanításokat, a parancsokat. Nem csak a keresztény felekezeteket érinti ez a tragikus, politika miatti vakvágányra terelődés, hanem a zsidó felekezet is hasonló bajokkal küzd Magyarországon. Mindezek oka és mételye a szellemi és gazdasági meghasonlás.
A Tórában 36-szor szerepel a felebaráti szeretet parancsa, és Jézus is a legfőbb parancsként hagyta a keresztényekre az egymás iránti szeretet fontosságát. Amikor azonban ma azt látjuk, hogy papok, lelkészek, egyházi, felekezeti vezetők is sutba dobják ezt az Ó-, és Új Szövetségi utasítást, a nép pedig követi a példát, igen helytelenül Jézusra hivatkozva, és gyűlölettel szemlélik azokat, akik más pártokban, más elgondolás szerint gondolkodnak és élnek, akkor értékét vesztetté válik minden az ember számára. Így pedig, maga az ember is értéktelen lesz. Nincs iránymutatás, nincs béke, és a vallásnak sincs semmi értelme, mert az emberek elvesztették azt az erkölcsi irányt és érzéket, amelyet az isteni rend diktál, és amely által az ember maga is értékké válnék.
A politikai és a gazdasági elkötelezettség súlyos válságba sodorja az amúgy is erkölcseiben mélyponton lévő magyar társadalmat. Az egyházak és felekezetek mai világhoz való alkalmazkodása és a jelzett parancsok relativizálása pedig lelki hajótörötté teszi a hívő embereket, hiszen látják, olvassák az egymással ellentétes, politikai hangvételű vagy liberális, de minden esetben szeretetlen magatartást, írásokat, beszélgetős műsorokat, ahol jobbára hozzá nem értő, önjelölt „civil hitszónokok” és modernista papok ontják a közre téveszméiket.
Igen kevesen figyelnek oda a valóban értéket közvetítő egyháfiakra, a bölcs rabbik Tóra-magyarázataira, a Püspöki Kar irányítására, a tudós lelkészek útmutatására. Inkább érdekli a vallásukat féltőket a politika mocska, a félelem, a kapzsiság, a vallási alapon működő, jó szándékúnak tűnő gyűlöletkeltés –amelyet a tiszta és érthető isteni parancsok és Krisztus tanítása egyformán tiltanak.
Meg lehet és meg kell állapítani tehát, hogy ez a fajta önmagunk ellen vívott politikai vallásháború még mélyebbre süllyeszti a társadalmat, hiszen amíg a hívő emberek egymás ellen harcolnak, addig a külső vallásellenesség is növekszik. És itt nem egyféle külső ellenséggel állnak szemben az istenfélő zsidók és keresztények, hanem többféle ellenség várja a pillanatot, amikor lehetetlenné teheti a zsidó és a keresztény szellemiséget, akár véres leszámolások kíséretében. A történelem produkált már hasonlót, de a mai világ az eddigi történelmi leszámolásoknál sokkal kegyetlenebbet hoz, mert a gyűlölet és az embertömeg soha nem látott aljas kevercse nem ismer szánalmat, nem ismer emberséget, értelmes vitát, kulturáltságot. Csak bosszút, gyűlöletet és vért akar.
Sokan tartják úgy, hogy a helyzet nem is ennyire veszélyes, hogy a hatóságok le tudják állítani az esetleges támadásokat,
Ha tehát nem lép minden egyház és felekezet egyszerre ezek ellen a támadásokkal, az egyre növekvő gyűlölettel és vallásellenességgel szemben, akkor mind önmagát, mind a hívő tömegeket egy kilátástalan, szenvedésekkel teli, vértanúk sokaságát generáló világba hajszolja. Meg kell találni a módját annak, hogy az egyes vallási felekezetek és egyházak vélt vagy valós sérelmeiket félretéve fellépjenek a most kialakulni látszó vallásellenességgel szemben. A belső ellenségeket is meg kell állítani, hiszen egyes lapok kifejezetten a saját magukénak vallott egyházaikkal, és az azok alaptanításaival ellenkező, azokat relativizáló papokat, civileket szólaltatnak meg, mintegy támogatva a vallásellenesség irányvonalát.
Nincs tehát kétféle hit, nincs pártpolitika és nincs politika az istenfélő ember számára. Krisztus világosan kifejezte:
„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. És igen elcsodálkoztak rajta.” (Mk 12:17)
Az istenfélő embert tehát nem a hite fölé helyezett politikai párt védi és ítéli meg, hanem az Isten. Ha pedig az isteni parancsokat és Krisztus tanításait nem tartja meg a hívő ember, akkor nem nevezheti magát istenfélőnek, zsidónak vagy kereszténynek – akár rabbiról, akár papról, akár lelkészről van is szó. Mert nem elég hirdetni az Igét, nem elég vasárnaponként a szószékről jámborul elismételni prédikáció gyanánt az előzőleg felolvasott Evangéliumot, nem elég felolvasni a Tórából ünnepnapokon! A népet irányítani kell, és meg kell védeni, de nem politikai, hanem isteni tervek és utasítások szerint.
Ha az egyházak megalkuvással és érdekből lehorgonyoznak a jelen kor liberális valóságánál, a gazdasági előnyöknél, ha elhagyják hagyományaikat (népénekek, egyéb szertartások), és relativizálják az Igét, akkor nem csinálnak mást, mint hosszú és fájdalmas agóniára kárhoztatják a társadalmakat. Ha viszont Istenre bízzák a népet és önmagukat, kellő eréllyel együttesen fellépnek hitük és a nép védelmében, akkor azon a fellépésen áldás, lelki, és szellemi megújulás lesz. Tehát, nem kormányokon és pártokon múlik a vallások, az istenfélő emberek jövője, hanem azokon, akik ma hitükben és elkötelezettségükben Isten felé, vagy Istentől egyre távolabb vezetik a népeket. Rajtuk a felelősség!
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#VallásÉsPolitika #Egyház #NIF
