Stoffán György: Osztie atya Magyarországa…
Fenntartva az Osztie atyának írt nyílt levelem tartalmát továbbgondolkodtam azon, miért is volt fontos, hogy egy pap végre nyilvánosan is kimondja azt, ami minden keresztény embert foglalkoztat ma, a Kárpátok gyűrűjében, Magyarországon.
Ugyanis elérkezett a magyar politika, a két francia gazember, Richelieu és Talleyrand politikai és szellemi „magaslataiba”: „Qu’on me donne six lignes de la main du plus honnête homme, j’y trouverai de quoi le faire pendre”( Richelieu bíboros) – „La trahison est une question de date” (Talleyrand).
A politikai ügyektől, írásaimban távol tartom magam, mert a politikával foglalkozni csupán önmarcangolás, önsorsrontás. Hiszen, nem rajtunk, nem a tüntetéseken és nem az egyéni véleményeken múlik. A politikusok parancsokat teljesítenek és ezek a parancsok nem megfellebbezhetőek – még… e pillanatban…
Azonban, amikor a kereszténységet, a hitet, a papot kezdik ki, akkor a keresztény embernek épp olyan kötelessége a pap mellé állni, mint a papnak az, hogy kimondja Isten Igéjét, kimondja Krisztus tanítását és parancsait még akkor is, ha ez a politikának és az egyház egyes vezetőinek – kötelezően – nem tetszik. Amikor a pap arról beszél, hogy a magukat kereszténynek nevezők, amikor bizonyos döntéseket hoznak, amelyek ellenkeznek a krisztusi tanítással, úgy ezek az emberek semmit nem értenek az Evangéliumból, ez nem valamiféle rendszerellenesség, hanem figyelmeztetés.
Mert érti-e, a magát kereszténynek nevező egyén az Evangéliumot, ha hisz a hazudozásnak, ha saját hazája, Mária országa felszámolását támogatja, ha a magzati életet semmi sem veszi, ha gyűlöli a másik embert, mert az mást gondol mint ő… és folytathatnánk.
Egy mérgezett társadalomban élünk, és a mérgezés tovább folyik, a gyűlölet egyre nagyobb lánggal ég, és a megbékélést egyedül a pap, a templom csendje, a krisztusi igazságok kimondása hozhatja el. Ha a pap nem hirdeti az Igét, akkor az nem pap. Ha a pap nem mondja ki az igazságot, és hagyja, hogy Krisztusra hivatkozva üljenek tort az egyház koporsója fölött a hatalmasok, akkor a pap ezeknek a bűnsegéde, bűnrészese. Ez akkor igazolódik, amikor a bírált bűnös a hatalma erejével bocsánatkérésre szólítja fel Krisztust, azaz a krisztusi tanítást hirdető papot. És itt szakad el az az erős cérna, amelyet a politikai hazugságverseny sem tud elszakítani. Mert Krisztus tanítása és az Egyház nem holmi politikai játszótér, nem vitaműsor és nem politikai szervezet. Amikor a pap megszólal, bírál és utat mutat, akkor voltaképpen védi és óvja azoknak a lelkét is, akik az Egyház, a vallás, a hit, a kereszténység ellenségei hatalomvágyból, bosszúból vagy pénzért. Mert minden halandó tisztában van saját bűneivel, s egy-egy rávilágító prédikáció talán megnyithatja a bűnös elmét is.
Hiszen a bűn nem relatív. Krisztus tanítása is érthető és cáfolhatatlan. A pap hivatása pedig, esküvel kötelezi a meghívottat arra, hogy mentse az emberek lelkét, hogy segítsen megszerezni nekik az örök boldogságot. Aki ezt nem fogadja el, mert a pap felháborodásában és kétségbeesésében kimondja a bűnös nevét is, és ebbe kapaszkodva támad, az szánalmas, mert nem érti, nem akarja érteni a lényeget. Isten Igéjét tagadni, és annak kimondásáért támadni azt, akinek ez a kötelessége, sajnálatra méltó, mert nem Istenben hisz, hanem saját nagyságának törhetetlenségében, megdönthetetlenségében. És nem jut eszébe, hogy a bűn magában hordozza a büntetés iszonyatát is. A keresztény Magyarország nem vész el, nem lehet megsemmisíteni a lelkek mélyére oltott istenhitet, s nem lehet kiutasítani Máriát saját királyságából. Viszont, el kell tűrni, mert más opció nem lesz, a büntetést az Isten ellen elkövetett bűnökért. Lehet ezen pillanatnyilag röhögni, gúnyolódni, ám a történelem ezerszer bizonyította, hogy hatalmak jönnek és mennek, egyházi és állami vezetők rendre cserélődnek, de az isteni igazság, a pap által hirdetett Ige örök, és egy ékezet sem tűnhet el belőle. Mert Krisztus velünk van az idők végezetéig. És ahol két vagy három ember Krisztus nevében együtt van, ott van velük a Feltámadott is!
Kellett tehát, ott és úgy az a beszéd, mert azóta, emberek százezrei figyelnek Osztie Zoltánra, emberek százezrei tekintenek Jézus Krisztusra, és az Ő Igéjére. Jelképes hely Feldebrő (erről később bővebben is írok), hiszen a magyarság keresztény voltának olyan templomában hangzott el a támadott beszéd, amely templom már akkor is száz éve állt, amikor Szent Istvánt megkoronázták. Nagyszerű jel ez a feldebrői templom. Annak a jele, hogy bármilyen támadás is éri az Egyházat kívülről és olykor belülről is, azt a Szentlélek ereje és oltalma védi, és nincs ember, aki legyőzhetné.
Tehát, nem pártok, pártvezérek, pártérdekek vagy eszmék vezetik a nemzetet győzelemre, nem ezek adnak biztonságot és nem ezek garantálják a megmaradást, hanem Krisztus, a krisztusi tanítás, és a pap, aki kiáll, és félelem nélkül hirdeti az Evangéliumot, mert tudja, hogy ha Őt, Jézust üldözték, akkor a papot és a Krisztust követőket is üldözni fogják… Tegyék! Az Ige, a hit, és az isteni Kegyelem örök. Ők mennek… Krisztus velünk marad… és Szent István utolsó szavai kísérnek bennünket minden harcunkban a lelkünkben hordozott Máriás zászló alatt: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#OsztieZoltán #StoffánGyörgy #KeresztényMagyarország #NIF
