A román hadsereg nagy örömmel foglalta volna el Budapestet

Nyikita Hruscsov 1956. november 2-án és 3-án sorra látogatta a kelet-európai kommunista országokat és arról tájékoztatta az ottani vezetőket, hogy Moszkva már döntött a magyar forradalom és szabadságharc katonai leveréséről. A szatellit államok vezetői – Lengyelország kivételével – egyetértettek a katonai megoldással Varsó ugyan fenntartásait hangoztatta, de tudomásul vette a Kreml döntését.

A román pártvezetés joggal tartott attól, hogy Romániában is forradalmi megmozdulásokra kerülhet sor, mert már október 24-én Kolozsváron olyan kezdeményezés született, hogy a román tannyelvű Babes és a magyar oktatási nyelvet használó Bolyai Tudományegyetem ifjúsága közösen vonuljon az utcára tüntetni a magyar forradalom mellett.

Bukarest katonai felajánlását Hruscsov, emlékiratai szerint, pikírten utasította vissza, mondván: milyen buzgók most, hogy belevessék magukat az ellenforradalom elleni harcba. Bezzeg 1919-ben Románia az ellenforradalmárok pártján volt, amely szétzúzta Kun Béláék forradalmát. A románoknak nem tetszett a visszautasítás, mindenképpen a magyar forradalom leverésének részeseivé akartak válni.

Nem véletlenül, mert a szovjet-román viszony abban az időben mindennek volt mondható, csak jónak nem. Alig négy évvel voltunk túl az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozásán – 1952. szeptember 21-e –, amelyet Moszkva ráerőltetett a román kommunista pártvezetésre. Mindez szó szerint értendő.

Moszkvából megüzenték Bukarestnek, hogy az ügyben nem tűrnek semmilyen ellenállást. Ne feledjük, hogy akkor még Sztálin volt hatalmon a Szovjetunióban, aki addig nem is volt hajlandó aláírni az új román alkotmányt, amíg abban nincs benne a Magyar Autonóm Tartomány.

Egy percig se gondoljuk, hogy a generalisszimuszban túltengett volna a magyarság iránti szimpátia. A román pártvezetők ideológiai „elhajlásukkal” bőszítették fel a Kreml urát, akik a szovjet típusú internacionalizmus – amely tulajdonképpen a nagyhatalmi birodalmi gondolkodás ideológiai alapjául szolgált – helyett, az önállóbb, balkáni nacionalizmust választották. Nem arról volt szó, hogy Románia elhagyta volna az úgynevezett szocializmus felépítésének tervét, hanem arról, hogy ezt nem szovjet gyámkodása alatt kívánta végrehajtani.

Sztálin egyszerűen a magyarokkal, illetve Erdély hovatartozásának „lebegtetésével” zsarolta Gheorghiu-Dej kommunista pártfőtitkárt. Mint tudjuk, a második világháború után Erdély, illetve annak, egyes részeinek hovatartozása, vitatottá vált. A nagyhatalmak között szóba került, hogy ha nem is egész Erdélyt, de annak egy kisebb része visszakerüljön Magyarországhoz. Látjuk, ebből nem lett semmi, de a románoknál ez úgy tudatosult, hogy az ügy azért bármikor felmelegíthető.

Sztálin meg fel is melegítette. Éppen ezért Gheorghiu-Dej pártvezetőt nem csak a magyarellenesség, hanem az is vezette, hogy Moszkvát ne dühítse fel a végtelenségig, mert abból baj is lehet. Ezért gesztust akart gyakorolni a Kreml felé, azzal, hogy tankokat küld Budapestre, hogy segítsék a szovjet csapatokat a magyar forradalom leverésében.

A magyar fővárosnak az orosz, vagy román csapatok általi elfoglalásának, illetve a két haderő ezzel kapcsolatos rivalizálásának, azt is mondhatnánk, hogy hagyománya volt. A második világháború alatt – miután Románia 1944 végén átállt a szövetségesek oldalára – a két hadsereg feladata volt Budapest bevétele. Ezzel kapcsolatban Nicolae Sova tábornok, a Budapesten harcoló románok parancsnoka emlékirataiban azt állítja, hogy a szovjet vezérkar azért vonta ki a román csapatokat a magyar főváros pesti oldalának eleste előtt néhány nappal, mert így el tudta orozni a dicsőséget. Az igaz, hogy Sova kérte bukaresti feletteseit, hogy lépjenek közbe, persze a szovjetek fittyet hánytak a kivonás leállításának kérésére.

A román tábornok azt elfelejtette megemlíteni, hogy csapatai igen gyenge teljesítményt nyújtottak, lassan haladtak előre, ezzel veszélyeztették az egész arcvonalat, ezért a szovjet parancsnokság állandóan elégedetlenkedett.

Arra nincsen semmilyen utalás, hogy Hruscsov 1956-ban, a szovjet-román 1945-ös együttműködés negatív tapasztalatai alapján utasította vissza tizenegy évvel később a bukaresti ajánlatot. Viszont az biztos, hogy Hruscsovnak meglehetősen bizalmatlannak kellett lennie Gheorghiu-Dej-el szemben Moldova miatt.

A román anyanyelvű Moldova a két háború között Romániához tartozott, de ezt Moszkva soha nem tartotta jogosnak. A második világháború után viszont Moldova a szovjet birodalom része lett. Bukarest 1956-ban is fent tartotta igényét az országra, bár érthető okok miatt ezt nyilvánosan nem hangoztatta.

Visszatérve ahhoz a román szándékhoz, hogy Románia mindenképpen a magyar forradalom leverésének részesévé akartak válni.

Bukarestben bizonyára nem felejtették el, hogy a második világháború alatt, már 1941-ben, Sztálin kijelentett az angol külügyminiszternek, hogy „Románia nyugati határait ki kell terjeszteni a magyarok rovására, mert egy és egynegyed millió román él azon a területen, Magyarországot pedig meg kell büntetni, amiért részt vett a háborúban”.

Nehezen értelmezhető a generalisszimusz kijelentése, mert Románia lényegesen nagyobb haderővel vett rész a Szovjetunió elleni hadjáratban, mint Magyarország. A feltételezés szerint Sztálint az dühítette fel, hogy Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter három nappal a német támadás után azt közölte a moszkvai magyar követtel, hogy a Szovjetuniónak nincs követelése, vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, és nincs észrevétele Magyarország erdélyi revíziós törekvéseivel kapcsolatban sem. Ennek ellenére Magyarország a németek oldalán belépett a háborúba.

Visszatérve 1956-hoz, a forradalom leverése után Nagy Imre és társai elhagyták Jugoszlávia budapesti nagykövetségének épületét, a szovjetek letartóztatták őket és Romániába vitték a csoportot. Miért pont Romániába? Nagy és társai nem akartak Romániába menni, de nem volt választásuk. Bukarest, mint láttuk, a felszínen legalábbis, igyekezett hűséges csatlósnak mutatkozni Moszkva irányába és semmi kifogása nem volt az ’56-os magyarok befogadása ellen. Bukarestet az a vágyvezérelt gondolat inspirálta, hogy cselekedetét majd megjutalmazzák.

Románia tehát végül is, ha csak közvetett módon, részt vett a magyar forradalom leverésében.

G. Fehér Péter – Magyar Hírlap