Zadravecz István ferences püspök – avagy, aki a HírTv szerint „kalandor” volt…

Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy egy korábban a nyomtatott sajtóban már megjelent Zadravecz tanulmányomat ismét közreadjam, mert nemrégiben Zadravecz István ferences püspökről a HírTv méltatlan címmel sugárzott beszélgetést, s bár annak résztvevői józan történészek voltak, a műsor címe – „A kalandor – Zadravecz páter” –, e nemzetinek mondott csatorna szégyene marad.  Fontos tehát, hogy a nagy püspök életútját időről időre megismerjék a fiatalok, s mindazok, akik Trianont ellenében máig ragaszkodnak Magyarország teljes területéhez, akik elismerik a Rongyos Gárda hősiességét, s megvetik a szocialista és liberális elveket és azok hirdetőit. Zardravecz püspök ma is példaképe a magyar gondolkodásnak, a nemzethez való hűségnek és a tántoríthatatlan keresztény szellemiségnek.

Zadravecz István püspök neve még ma is félelmet kelt azokban, akiknek az volna a felelősségük, hogy a hitszónok, a nemzetéért szenvedett egyházi méltóság emlékét őrizzék, szellemiségét ápolják és megismertessék a magyar ifjúsággal. Hiszen a püspök kiállása, hazaszeretete és keresztényi lelkülete példa kéne, hogy legyen minden magyar ember, de főleg az egyház szolgálatában lévők számára. Ma, amikor egy újkori keresztény-és magyarüldözést tapasztalunk Magyarországon, ma amikor drámai valósággá vált az a bizonyos liberális „új világ”, amelynek ártó szellemiségét Zadravecz István nyolcvan esztendővel ezelőtt megjósolt, nem lehet félelem senkiben, ha e nemzeti példakép neve szóba kerül. Igaz „bűne” van bőven! Ő is magyar volt, nem szerette Khon Béla és Szamuely Tibor gyilkos szocialista diktatúráját, segített a nemzeti hadsereg felállításában akkor, amikor a „művelt Nyugat” éppen azon fáradozott, hogy a cionista tervek megvalósítása érdekében széttépje Magyarországot. Kiállt a zsidók mellett, amikor azok veszélybe kerültek, és szót emelt a szovjet megszálláskor az embertelen ázsiai brutalitás ellen…

Zadravecz István püspök 1884. június 20-án született Csáktornyán. 1907. március 30-án szentelték pappá a római Lateráni bazilikában. Doktori oklevelét 1908. május 26-án vette át a rend római generálisától. Hazatérve a ferencesek bajai és gyöngyösi teológiáján tanított, majd 1914-ben a szegedi kolostor elöljárója lett. Itt, fő feladata az egyre inkább elvilágiasodó Szent Ferenc-rend reformjának végrehajtása volt, amelyet a rend provinciálisa, Tamás Alajos dolgozott ki. 1918-ban, látva a Magyarországra leselkedő trianoni és a bolsevik hazaárulás veszélyét, december elsején többek között a következőket prédikálta Szeged-alsóvárosi ferences templomban:

(…) „Állunk bátran a néptörvény elé. S ha a piszok és gyűlölet kiömlik, ha a csőcselék fellázad és végiggázol is rajtunk – az igazság mégis győzni fog! Javunkra tanúskodó sírhantokra is tudok állani, s fél várost idehozni tanúul, hogy mit tettünk!

Hivatásom és felelősségem teljes tudatában mondottam ezeket, és figyelmeztetek mindenkit: ne csűrje-csavarja, magyarázgassa rosszakaratúan szavaimat, mert le van írva mit mondottam szóról szóra. Állhatunk a törvény elé! Ilyen szennyiratok, a testvériség helyett osztálygyűlöletet hirdető elveket dobják a nagyvilágra, – no de épp ezért fogják magukat lejáratni, – mi békeszomjasak pedig sokára, csak sokára, de megkapjuk a békét! … Ha nem tudjuk egymást szeretni, legalább tűrjük meg egymást. Ennyit kívánok, ennyit követelek a nagy Szeretet – Jézus nevében. De nálunk nem tudják felfogni az igazi szabadság, testvériesség eszméjét. Művésziesen izgatják a tömeget, hát nem csoda, ha annyian felhördülnek! – Ti magatok, – akik a békétlenséget így szí játok, ti magatok csináljátok az ellenforradalmat!

Szakszervezet? Hát ehhez mit szólok? Testvéreim! Abba az egyesületbe lépjetek be, amely jogotok védelmét célozza. Jönnek és kényszerítgetnek, hogy lépjünk be a szociáldemokrata pártba?… Azért se lépjünk oda, mert kényszerítenek! Ha van szabadság, minek kényszerítenek? És ott, a szakszervezetben is örökké csak a csuhát szidják! A nemzetközi kaftánt, a pajeszt miért nem bántják? Az egyenlőség nevében! És a szakszervezeti kényszerítgetéssel szemben erősen felhívom a nők, az anyák figyelmét. – Leányaitokat egyik-másik szervezetbe már bekényszerítették! – Mindennek ellensúlyozására szorgalmazni kellene az édesanyák egyesületét! Ennek a megszervezésére buzdítlak benneteket! Erre a szent szabadság és Krisztus ad jogot. Tudomásotokra adom, hogy megalakult a Magyar Nők Nemzeti Tanácsa és pedig nagyon szép alapon. A magyar nők nemzeti tanácsába hívlak benneteket alsóvárosi édesanyák. Ne tartson vissza benneteket, hogy ott „nagyságák~ vannak, hogy ott politikai jogokról van szól. – Vasárnap délelőtt tíz óra tájt a városháza nagytermében a Magyar Nők Nemzeti Tanácsa tart összejövetelt és felvilágosító gyűlést. Akarom, hogy azon minden alsóvárosi édesanya részt vegyen. Hadd lássák, hogy miattuk nem marad üresen a terem. És jó alapra van fektetve a független nők tanácsa; az irányzatot magamévá teszem és ajánlom. – Fogjunk egyszer össze, mert megesznek bennünket!

Ha még egy kis rövid türelemmel megajándékoztok, – egy néhány szóval megvilágítom még a köztársaság fogalmát. Súlyt helyezek felvilágosításokra, nehogy e szó hazafiasságunknak sírja legyen! A köztársaság mindenek előtt gúnytárgyává tette a régi mondást: „Isten kegyelméből!” Uralkodni nem lehet mással, mint erővel. Ezt az erőt nem a test adja! – Amint az édesapáknak, édesanyáknak, hogy a családban rend legyen, kell, hogy bennük legyen a tekintély, – éppúgy, aki országot ural, abban is kell, hogy tekintély és erő legyen. Nem testi erő ez, nem szuronyerő, nem ágyúerő, nem is a nép-adta erő! – hanem valami más erő. Ez erőt jellemezzük e mondással: „Isten kegyelméből „. Hiába valaki akár köztársasági elnök, ha nincs ez benne! Nélküle csőd felé indul az ország, és bolsevizmusba zuhan! Valami szellemi fölény ez, mely megtisztelteti a személyt és szentesíti a törvényt! – Ez a valami maga az Isten! Dobjuk ki a kormányzó hatalomból, összeomlott minden… Nálunk, magyaroknál ezt az erőt a Szent Korona képviseli.

Azért hitvány eljárásnak tartom mindazt, ami a mi Szent Koronánkat bármiképpen becsmérli és inzultálja. Szent Koronánkban egy évezred múltja, történelme, imája, sóhaja, összes bánata, – a török hódoltság keservei, a rabláncok csörgése – nemzet vágya van! Ne karikázzuk le onnan a zászlókról, mert az szent dolog. Muzeális különlegességnek tekinteni nem engedjük. Protestálunk ellene! Épp azért követelni fogjuk mindazoktól, kik a forradalmi hatalmat képviselik, hogy ezt tárgyunkat, évezredünk történelmét, sérthetetlen tiszteletben tartsák, sőt annak egy nemzeti ünnepet rendeljenek el, mert a levegőbe nem esküdhetnek, törvényeket ~ nem hozhatnak. Hozzák a törvényeket e Szent Koronának nevében, ítéleteket annak erejével, s akkor „Isten kegyelméből” tekintélyesek és tiszteltek lesznek…

A köztársaság minálunk hazafiatlanságba, internacionalizmusba vezet. És ezért nagyon vigyázzunk, hogy ez a forrongás, mely tart, a hangzatos „köztársaság” frázis, amelytől a lelkek rettenetes módon követelődznek, ki ne vetkőztessen bennünket magyar érzelmeinkből, és az internacionalizmus karjaiba dobjon!

Mi az internacionalizmus? Az, hogy egyenrangúsíttassék az egész világ! Testvéreim, az igazságok, melyek akár társadalmi, akár természettudományi igazságok, azok igenis internacionálisak. Azok mindenkié, töröké, magyaré, franciáé, angolé. Így vallás, szellem, tudomány szempontjából internacionalista vagyok. De dacára, hogy a nagy igazságok lehetnek mindenkié – a nemzeti, a magyar érdekek – nem lehetnek mindenkié! Lehetek internacionalista tudásommal, vallásommal, de nem lehetek magyar meggyőződésemmel. Ez az én földi, nemzeti és hazafias érdekem!

E magyar érdeket ápolom a milliók lelkében! ! Milliók! Bele ne zavarodjatok hát az internacionalizmusba! Ez annyi volna, mint hazánk feladása!… Azt gondoljátok, azok, kik kínálgatják nekünk az internacionalizmust, az angolok, franciák, szerbek, románok internacionalisták? A legnagyobb fokban nacionalisták! Bennünket; szegény kis nyomorgatott országot, az internacionalizmus karjaiba akarnak dobni, hogy politikájuknak lehasaljunk. Már pedig a mi magyar Hazánkat nem adhatjuk fel!…

A Nemzeti Hadsereg és a bolsevikoktól való megszabadulás után sem volt könnyű a püspök helyzete. Miután tábori püspökké szentelték, megindult ellene a liberálisok és a cionizmustól fertőzött politikusok, valamint a református egyház támadás-sorozata. A támadássorozat persze nem egyházi szempontok alapján, hanem politikai megfontolásból eredet. Horthy református volt, s a református katonai, politikai elit féltékeny volt Zadravecz és Horthy barátságára. Ezért igyekeztek az megmételyezni. (1927-re sikerült is teljesen elidegeníteni egymástól a két nagyszerű embert.) Erre azért volt szükség, mert a kormányzót igyekezett befolyása alá terelni az a cionista politikai kör, amely magyar jelmezben ugyan, de rombolta a nemzeti összetartást. (Ez a cionista katonai vezetés vette rá később a kormányzót arra is, hogy Hitler mellett a Donhoz küldje a II. Magyar Hadsereget, értelmetlenül megtizedelve ezzel a magyar katonai erőt. Zadravecz ezt is világosan látta, és szót is emelt a politikai széthúzás és a fölösleges emberáldozat miatt, fokozva ezzel Horthy ellenszenvét.) A püspöki kar sem szerette a püspököt, mert Zadravecz szerzetesként látta el feladatát, s nem szekularizált. Egyházi illetményét ezért meg sem kapta az egri érsekségtől, annak ellenére sem, hogy a pápa személyesen adott erre utasítást. Ehelyett az egri érsekség gazdasági igazgatója Venczell kanonok a következőket írta: „Zadravecz püspökkel elvi okokból nem állunk szóba! Ő ugyanis minden áron franciskánus akart maradni, nem akart szekularizálni, tehát most kolduljon, éhezzen. Kellett neki a sancta pauperitas (szent szegénység – a szerk.), hát most dögöljön éhen.” Így a Magyar Királyi Hadsereg tábori püspökét öccse, a cipészsegéd támogatta… Csernoch János hercegprímást, az esztergomi érseki székben Serédi Jusztínián követte, aki maga is szerzetes volt, így az egri érsek, Szmrecsányi Lajos tiltakozása ellenére rendezte a ferences püspök javadalmazásának ügyét. Emellett a Magyar Királyi hadsereg is kiautalta a katonai járandóságot, s végre megoldódott a püspök anyagi helyzete.

Zadravecz a királykérdésben is egyéni meglátásának adott hangot, s Horthyék állásfoglalását, valamint a kormányzó Károly királyhoz való hűtlenségét egyaránt bírálta. A királykérdés ugyanis állandó politikai csatározásokra adott okot, hiszen a hadsereg legnagyobb része még IV. Károlyra tette le esküjét, csak úgy, mint Horthy Miklós. Mégis a király ellen fordult minden politikai erő, mert Gömbös és társai féltették a Horthy-hűség miatti esetleges hatalomvesztésüket. Horthyt azzal tévesztették meg, hogy mind a nagyhatalmak, mind a kisantant, támadást indít Magyarország ellen, ha „egy Habsburg” foglalja el a magyar trónt. Noha „ez a Habsburg” Magyarország koronázott királya volt már! Zadravecz ennek a politikai hátterét is látta, s nehéz helyzetbe került, amikor Károly király trón-visszaszerzési akcióit látta. Tudta ugyanis, hogy mindezt a francia szabadkőművesek idézték elő annak érdekében, hogy a megmaradt Magyarországon polgárháború törjön ki, s egy rendcsinálás után a cionizmus fellegvára lehessen a vérbefojtott ország. Zadraveczet sokkolta a politika, kivált, amikor azt látta egy évvel a király száműzetése után, hogy a király halála napján a budai királyi palotában a magyar nemes urak Horthyékkal éppen esküvői mulatságot rendeztek… Erről így ír a püspök: – Mikor már ily szépen enyhült és javult Károly király javára a királykérdés, jött a `rémes hír. a király súlyos betegségéről, majd április 1-én a haláláról… Megrendült az egész ország… engem a dátum is megrázott. Épp egy évvel ezelőtt járt itt először a király… épp egy éve esküjével ígérte, hogy Horthy nélkül egy lépést sem tesz az ország felé… ez ígéretét a szerencsétlen októberi járással megszegte… s íme, épp egy évre rá halott… Igen, minden eskü szent, de a király esküje a legszentebb! Valahogy megismétlődni láttam V. László esküjét, esküszegését… s meg nem tartott esküje évfordulóján beállott halálát…

Felmentem a kormányzóságra. Kíváncsi voltam a hatásra. Lelkem mélye háborodott fel ama dévaj öröm láttán, amelyben az egész társaság úszott… Különben a kormányzóék nászra készültek: Gondoltam, el fogják halasztani temetés utánra, de a kormányzó kijelentette, hogy nem odázhatja el, csak az az óhaja, hogy egész zárt körben, éspedig a Vár egyik szobájában történjen az esküvő. És 1922. április 3-án, a Vár egyik szobájában, mely kápolnaszerűvé lett alakítva, kérésre megeskettem a kormányzó leányát Fáy Lászlóval… Lakzi a Várban, midőn a Vár jogos, koronás ura a ravatalon fekszik. Április 4-én Csernoch biboros hercegprímás ünnepélyes nagy requiemet celebrált a koronázó templomban. Az egyik liberát én tartottam. Undorral láttam Nagy Pálékat, Thanékat és egyéb katonáékat a requiemen…

A nagy ferences püspök, a hazafi, Zadravecz István életét és szellemiségét igyekeztem már bemutatni. Most egy olyan történelmi eseménnyel kívánom gazdagítani Szeretett Olvasóink ismereteit, amely eseményt nem, vagy csak hamis, kommunista beállításban ismerhettünk meg iskolai tanulmányaink során. Sajnos a ma végző történelem-szakos tanárok sem ismerik az ügyet, illetve nem ismerik azt a kort, amelyet Zadravecz-megemlékezésünkben vázolni kívánok. Amikor ma, azt tapasztaljuk, hogy a kormányon lévők és azok gyerekei, rokonai valamint a privatizációban részt vevő politikusok és a Főváros egyes vezetői szétlopták és lopják az országot, hogy nincs rend és törvény, hogy a jog és az igazságszolgáltatás hazánkban olyan, mint egy banánköztársaságban, akkor érdemes visszamenni történelmünkben csaknem egy századot, s megláthatjuk hogy a hazaárulás, a cionista lázítás éppen úgy folyt akkoriban is, amint napjainkban. Sőt! Az 1920-as években bonyolította a helyzetet a vallások közötti ellentét, és a királypárti főnemesség és főpapság is. Azok azonban, akik valóban a nemzet érdekeit szolgálták és igyekeztek az ország szuverenitását bármilyen áron visszaállítani, épp úgy félreállíttattak, mint ma. Zadravecz István életének ismertetéséből világossá válik, hogy a hazai politika 1920-1930 között épp olyan kusza és aljasságig menő volt, mint ma. Csak a személyek nevei változtak. Ám olykor még a nevek is azonosak…

A magyar közélet számára – mindaddig, amíg azt magyarok, hazafiak irányították, s nem rombolta szét értékeinket és hagyományainkat a kommunista söpredék – igyekezett a nemzeti érzést különféle ünnepek keretében is fenntartani. Mivel Zadravecz idejében alakulhatott meg a monarchia megbuktatása után a Nemzeti Hadsereg, a tábori püspök egyik feladata az volt, hogy meghonosítson bizonyos, a monarchia egyesített haderején belül addig lehetetlen nemzeti ünnepnapokat, s kijelöljön Róma és a kormány beleegyezésével e Nemzeti Hadsereg számára – ősi magyar hagyományokat figyelembe véve, és azok szerint – egy védőszentet. Persze azonnal megindult a vallási torzsalkodás, hiszen a református Horthyra (előző számunkban tévesen katolikusnak mondtuk) nagy befolyást gyakoroltak a református főtisztek, politikusok. Zadravecz tervét, miszerint a várbéli helyőrségi templom mellé Kapisztrán-szobrot állíttat fel, igyekeztek megtorpedózni, de a püspök nem mondott le ebbéli szándékáról. Az ünnepség időpontját számos alkalommal betiltották, elodázták a Belügyminisztériumban, s nem engedélyezték azt sem, hogy a társadalmi hazafias szervezetek a szobor anyagának előteremtése érdekében rézgyűjtési akcióba kezdjenek. A Kapisztrán-szobor ügyéről Zadravecz István így emlékezik meg naplójában: – „Lázas munka folyt Damkó József szobrász műtermében. Az együtt végzett stúdiumok alapján Giovanni De Tagliaconio, Kapisztrán Szt. János társa és a belgrádi győzelem szemtanújának írásai nyomán mintázta Kapisztrán szobrát: Ez alatt én írásban és személyesen megjártam a hivatalos városi fórumokat. Min­denütt a lehető legnagyobb örömmel karolták fel az ideát, s miután a város művészi bizottsága a már gipszbe öntött szobrot megtekintette és kiöntésre, felállításra alkalmasnak találta, a város tanácsa 100429/ 1922. III. sz. alatt engedélyezte. Sok tanakodás és helyszíni szemlézés után, 92.544/1922  II. számmal a szobor pontos helyét és állását a Nándor téren a Nándor-laktanya L alakú szárnyának középpontjában húzott tengelyvonal és a laktanya L alakú szárnyára 45° alatt húzott diagonális vonal metszőpontjában állapította meg”. Sőt, a városi urak azzal is siettek segítségemre, hogy a szobor talapzatához szükséges kő­anyagot a város készletéből díjtalanul bocsátották rendelkezésemre 56.468/1922 . II. számú határozattal. Ezek után – mivel már aktuálissá lett a bronzba öntés kérdése – sokoldalú, sőt erőszakos ajánlga­tásoknak lettem kitéve. Nekem azonban nagyon is szem előtt kellett tartanom a költségi részét a dolognak. E gyenge gazdasági helyzetnek a segítségére sietett a MÁV-gépgyár mélylelkű és hazafias igazgatója, Müller Alajos. Arról értesített ugyanis, hogy a gyár öntőmunkásai közt szinte lázként ég az a vágy, hogy ők önthessék a Kapisztrán-szobrot, sőt, arra is hajlandók, hogy túlórázva, díjtalanul dolgozzanak. Ugyan­ekkor kért az igazgató, jöjjek és tekintsem meg a gyárat, öntödét. A ké­résnek engedve, 1922. év hajnalán elmentem megnézni a gépgyárat. De nem a gyár nagysága, gépeinek és személyzetének munkaképessége hó­dított meg, hanem az a 8-10 főből álló munkásdeputáció, mely amúgy munkazubbonyosan elém állott. Arra kért a deputáció szónoka, hogy bízzam reájuk a Kapisztrán-szobor bronzba öntését. „Ők ugyan még nem öntöttek ily nagy méretű szobrot, de meg mernek azzal bir­kózni, mert e szobor kiöntéséhez irredenta és forró hazafiúi érzés kell. Az ő lelkük pedig meleg, forró a hazafiúi érzéstől – melegebb, forróbb, mint a kohó, mely az ércet fogja olvasztani …” Szinte ellágyultan szorítottam kezet a becsületes vasasokkal, s nekik adtam át a szobrot, amennyiben a főigazgatóság ehhez hozzájárul. Dvorák Hubert főigaz­gató és a kereskedelmi miniszter (Hegyeshalmy) hozzájárulását nem volt nehéz megszerezni. Most már csak bronz kellett. Megvételéhez pénzem nem volt. Gondol­tam, hogy valahogy úgy kell jutnom bronzanyaghoz, mint a talapzat­kőhöz. Élőszőr anyaggyűjtésre gondoltam, úgy, hogy a bizottságok és egyletek bronzhulladékokat gyűjtenek város-, illetőleg országszerte. Köztudomású lett gyorsan e gondolatom, s szívesen vállalkoztak á gyűj­tésre urak, hölgyek egyaránt. Én azonban csak „hatóságilag engedélye­zett gyűjtést véltem egyedül jónak, amiért is sürgős engedélyt kértem a belügyminisztertől. Ráday belügyminiszter azonban a kérésemet elutasította. „Bármennyire méltányolom is méltóságodnak hazafias célzatát, kérelmének ez idő szerint sajnálatomra nem tehetek eleget…” De kisegített engem a minden szándékomat és hazafias egyházi tö­rekvéseimet megértő és értékelő honvédelmi miniszterem, Belitska. Ki­utaltatott néhány használhatatlan ágyúcsövet. Március 27-én már a gyárban volt a bronz, és az öntés megindult. Nagy élvezettel jártam be a gépgyárba, hogy lássam a munka haladását. És a munka haladt. Sokan jártak megcsodálni a munkában levő szobrot. Július 22-én az öntés alatt álló szobor a Greguss-díjat nyerte el… Végre már ki is lehetett tűzni a leleplezés napját, 1922.. november 29., a magyar Szt. Erzsébet ünnepén. A talapzat felállításával sok baj volt, mert hol csövezésre, hol meg alagutakra találtunk, de azzal is megküzdöttünk. Felkértem dr. Csernoch János bíboros hercegprímást, hogy szt. misét celebráljon a téren felállítandó oltárnál, a leleplezési beszédet magam­nak tartottam fenn. Kinyomattuk és szétküldtük a programot. A civilek részéről Apponyit, Hallert és Kerkayt (munkás a vasgyárból) kértük fel. November 17-én felkerestem a kormányzót s felkértem, hogy a leleplezésen jelenjen meg. Átnézte a programot, s ezeket válaszolta: „Nem megyek el! Nem vagyok hajlandó ott lenni, ahol Apponyi és Haller olyat mondanak, amiért szeretném őket rögtön torkon ragad­ni!”…

Erre viszont én jelentettem ki, hogy ezek az urak fel vannak kérve, Apponyi valószínűleg nem jön el, mert késő ősz van és gyengélkedik, Hallert meg semmi körülmények közt sem vagyok hajlandó visszamondani, hisz ő lesz a legértékesebb szónokunk, s ezzel ajánlottam magamat…

Hogy összefügg sok minden! A kormányzó szenvedelmes szavaival a hadsereg-főparancsnokság és a városparancsnokság eljárása… No­vember 28-án Nagy Pál hadsereg-főparancsnok érdeklődött: „Igaz-e, hogy a holnapi szoborleleplezésnek politikai tendenciája van?” Alig tudtam meggyőzni, hogy bár hazafias és irredenta jellege lesz, de nem politikai. Oly értelemben, ahogy ő gondolja. Erre azt kívánta, hogy erő­sen irredenta vonatkozású se legyen. Mire nagyon magyarosan felel­tem, hogy „sem én, sem velem érző százezrek nem vagyunk hajlandók az erős irredenta érzésről lemondani, amiért is a holnapi ünnep igenis erősen irredenta szellemű lesz!” Ezután jött a városparancsnokság, és cenzúrázás végett kérte a holnap elmondandó beszédeket. Ezt telefo­náltam vissza: „Nem tévedésben vannak az urak a telefonszámot ille­tőleg? Talán a Népszava, Az Est vagy a Világ holnapi számait akar­ják kérni cenzúrára, nem pedig a mi katolikus, hazafias jegyben e1ő­készített leleplezési ünnepélyünkön elmondandó irredenta beszédein­ket?”

A kabinetiroda jelenti, hogy a kormányzót a holnapi szoborleleple­zésen Soós altábornagy fogja képviselni. József főherceg szárnysegédje tudtul adja, hogy az egész főhercegi család óhajt jelen lenni. A kato­naság is helyet kér tiszti és legénységi küldöttek számára…

1922. november 19-én gyönyörű, verőfényes, bár egy kicsit hűvös nap. Szépen feldíszített tér, Csíkból hozott fenyőgallyas oltár, lepellel borított szobor. Egy­más után jöttek az egyletek zászlóik alatt. Impozáns volt a végelát­hatatlan MÁV; munkásfelvonulás. Négyes sorokban zeneszóval a vasa­sok. Rövidesen kicsinek bizonyult a tér. Helyet foglalt a főhercegi csa­lád. Soós generális a kormányzó képviseletében. Jelen volt a körletparancsnok, Thán tábornok, a városparancsnok, Wiblinger ezredes, Mina tábornok, a honvédelmi miniszter képviseletében. Fényes előkelő­ségek, katonatisztek, katonák és rengeteg néptömeg. Diósgyőrről kü­lönvonattal vagy másfélezer munkás jött el: A hercegprímás mondotta a misét, mely után én tartottam a leleplezési beszédet… s átadtam a szobrot a városnak. Buzáth alpolgármester a város nevében átvette a szobrot. Haller ünnepi beszéde elragadó volt. Kerkay és Rácz (Diósgyőr) munkásoké megkapó… kipirult arcok tízezrei zengték végén a Himnuszt. Az ünnepség után otthonomban felkeresett Som generális, és gratulált a szép naphoz, azzal, hogy megy legelőnyösebb jelentést tenni a kormányzóhoz… A sajtó velünk együtt lelkesen ünnepelt… A Szentszéknél kijártam a „Pro Ecclesia et Pontifici” kitűntetést: Dvorák Hubert főigazgató, Müller Alajos igazgató, Forster, Pillis fő­felügyelők és Kerkay munkás számára. Úgyszintén a kormányzó el­ismerésben részesített a nevezettekkel együtt több munkást. Mind a két elismerés okmányait nagy ünnepséggel nyújtottam át a gyártelep nagytermében a kitüntetetteknek. – Viszont a munkások nagy deputációja a Kapisztrán-szobornak újból kiöntött és márványalapra elhelyezett fe­jét vitte. Én vezettem a deputációt és a munkásság nevében beszédet intéztem a kormányzóhoz, ki kegyesen fogadta a munkásdeputációt és kedvesen elbeszélgetett velük. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa arról értesített, hogy: „Abból az alkalomból; hogy a nemzetünk fényes múltja és nagy alakjai iránti hálás szeretet Kapisztrán Szt. János, a magyar történelem nagy harcai dicső hőse emlékének szobrot emelt a várbeli Nándor té­ren, amely szobor ünnepélyes leleplezése f. év november hó 19-éri tör­tént meg… (…) …az I. kerület, várbeli Nándor teret „Kapisztrán” térnek neveztük el, és felkértük a Székesfőváros Tanácsát, hogy az új elnevezés gyakor­lati alkalmazásáról gondoskodni szíveskedjék”… Megjegyzem, hogy e Kapisztrán-kultusz (freskó, szobor) elég anyagi gondot okozott nekem. Sokat, minden megvonhatót elvontam magam­tól. Ezen kívül bizony csak szegényebb és egyszerűbb emberek siettek anyagilag segítségemre, meg egyes egyesületek, elsősorban a Honsze­retet.

A szobor a mai napig áll. Zadravecz, a szoborért folytatott politikai és társadalmi küzdelméről kevesen tudnak. Érdekesség azonban, hogy még Rákosi idejében sem változtatták meg a Kapisztrán tér nevét, s nem tűnt föl a bolsevik templomrombolások idején a zsidó származású Rákosinak, hogy a helyőrségi templom romjai mellett – amely templom egykor a budavári magyaroké volt –, egy ferencrendi szerzetes szobra áll. Rákosi nem ismerte Zadraveczet, de egyszer a következőket mondta: – „Ha ez a püspök szerzetes volna, még a rendjét is betiltanám”… Nos, ennek ellenére a kommunista időkben megmaradt szerzetesrendek egyike, Zadravecz kapisztránus ferences rendje lehetett.

Egy olyan ügyet is tárgyalnunk kell Zadravecz püspök életéből, amely máig árnyékot vet a magyar irredenta törekvésekre, s bűncselekménnyé alacsonyítja azt a hatalmas energiával kidolgozott zseniális tervet, amely a francia pénzügyi rendszer meggyengítésére irányult. Ezt az ügyet ma leegyszerűsítve, frank-hamisítási ügyként említik… ha említik egyáltalán. Akkoriban viszont az egész magyar társadalmat érintő, és a liberális sajtó által alaposan felfújt üggyé vált – sok tanúsággal…

A ” frankhamisítás”

Trianon után néhány esztendővel az egész ország azt latolgatta, hogyan lehetne visszaszerezni Magyarország ezer esztendős területeit. Szervezetek, szövetségek alakultak e cél előmozdítá­sára. E tömörüléseket „irredentának” nevezték. Vezetőik titkosan végezték feladataikat, mert a politikai helyzet és a megszálló utódállamok minden magyarországi irredenta megnyilvánulást hatalmas méretű, nemzetközi botránnyá igyekeztek dagasztani. Tudták ezt azok is, akik a legfelsőbb vezetésben voltak, ám lelkük mélyén maguk is hasonlóképpen éreztek az elcsatolt területekkel kapcsolatban, tehát nem tiltotta a kormány az efféle „ter­vezgetést”.

Egy sajtójelentés azonban mindent megváltoztatott. A jelentés szerint egy magyar tiszt hamis frankot akart beváltani egy hágai bankban. A nyomozás a magyar irredentához vezetett. Windisch­grätz Lajos herceget és Nádossy Imre főkapitányt, valamint né­hány elkötelezett, de nem nagynevű irredentát letartóztattak, s a kihallgatások során fölmerült Zadravecz püspök neve is. A liberális sajtó hatalmas vihart kavart emiatt, ám mint később kiderült, feleslegesen. A püspököt már a nyomozati szakaszban, bűncselekmény hiányában fölmentették, illetve nem készült elle­ne vádirat.

Bebizonyosodott, hogy sem az előkészítésben, sem a kivitelezésben nem volt része. Naplójában így ír a történtekről: „Ha pedig a kíváncsiság mégis feldobná nekem a kérdést: Hát tulajdonképpen hogy is történt az a frankhamisítás? – a legőszintébb lelkiismerettel ezeket válaszolom: nem tudom. Azaz a frankhamisítás technikai részét, kivitelét nem tudom, mert az nem tartozott az én munkakörömbe. Én, mint püspök megeskettem az irredenta zászlaja alá csoportosultakat vallás-, rang- és korkülönbség nélkül, és mint irredenta kincstárnok betekintés nélkül őriztem a reám bízott okmányokat, értékeket. „

Kérdés persze, hogy ki, mit tart bűnnek. Hiszen amikor a frank­hamisítással nem saját, személyes érdekeket, hanem a nemzet el­csatolt részének visszaszerzését és a francia pénzpolitika meg­gyengítését igyekezett elérni, 1926-ban magyar szempont­ból, nem is volt bűn ez az akció. Más a jogi értelmezés, miszerint ez pénzhamisítás volt, tehát büntetendő. Hasonlókép­pen kérdéses, hogy Zadravecz püspök, mint irredenta, tehát akko­ri értelemben: az elcsatolt területek visszaszerzését elsődleges cél­nak tekintő hazafi, tudott a tervről, de nem jelentette; – bűnt követett-e el? Bűn volt-e az, hogy Zadravecz püspök a frank-per tárgyalásán nem vallott Bethlen miniszterelnök és a kormányzó ellen? Nem! Hiszen, egy ilyen értelmű vallomás a cionisták malmára hajtotta volna a vizet, s a kormányzó megbuktatását, az ország szétesését is előidézhette volna, ismét polgárháborús veszélyt vagy a nemzetellenes liberálisok politikai előrenyomulását eredményezte volna.

Szemben áll e kérdésben tehát, a hazafiság, azaz a becsület – ­és a jog, mint intézmény. Igazságot tenni, ítélni ez ügyben csak az egyén, ez esetben a Kedves Olvasó ítélhet. Zadravecz püspök, naplójába jegyzett visszaemlékezése, a következőket tartalmazza: –

„Egy ilyen meddő év után, 1925. szeptember hóban felkeres Windischgrätz herceg, s megkért hogy jöjjek újból dolgozni az irredentába, annál is inkább, mert kilátásban van egy sikeres ak­ció Felső-magyarország felé. Ugyanakkor felkért, mint a magyar irredenta kincstárnokát, engedjem meg, hogy amit az már máskor is megtörtént, nálam helyeztessenek el az akciót szolgáló iratok, értékek. Érdeklődésemre hangoztatta a herceg, hogy teljes egyet­értésben van a miniszterelnökkel.(…) Szeptember 21-én egy nagy ládát hozott lakásomra Windischgrätz. Hamis frankok voltak ben­ne. – Rövidesen elvitettem ugyan a lakásomból a ládát, de vállal­tam részt ama nagy perben, amelyet „frank-botrány” címen oly borzasztó nagyra, világbotránnyá fújt fel a mi zsidó, demokrata sajtónk!(…) Nehéz volt az áldozat, de meghoztam! – ahogy meg­hozta Windischgrätz, de legelsősorban Nádossy… Igen, magyar áldozat volt, lokalizálni a nagy viharrá dagadt ügyet! És a nagy vihar börtönbe, fegyházba sodorta az országos főkapitányt és a herceget, engem meg önkéntes távozásra késztetett a tábori püspökségről, s a közéletre ható, tevékeny éléről… – De a vihar mégsem ért fel odáig, ahova irányították a liberális zsidók: nem söpörte el Bethlen miniszterelnököt és nem ingatta meg Horthy kormányzói székét… ”

„Hát igenis kérem, mi frankot hamisítottunk, Istenemre mon­dom, a magyar irredenta javára, s legnagyobb ellenségünk, or­szágunk megrablója, fosztogatója, hóhéra: a francia rovására… És a nem egészen sikerült attak következményeit teljes egészében férfiasan viseltük! Megbélyegzetten, de emelt fölemelt fővel jártuk tovább, szomorú magyar ösvényünket…”

Zadravecz István arra is kitért naplójában a frank-pert illetően, hogy nem csak a „zsidó sajtó”, a cionista politikusok, de saját egyháza is igyekezett bizonyos képzelt érdekek okán támadni őt. Gróf zabolai Mikes János szombathelyi püspök egy bizalmas beszélgetésüket kihasználva és megmásítva állt tanúként a bíróság elé, azt állítván, hogy állította, hogy e beszélgetésükben Zadravecz, Bethlen István miniszterelnököt társ-tettesként emlegette volna a frank-ügyet illetően… A két püspök sikertelen bírósági szembesítése rosszul érintette a Szentszéket is, de mint Zadravecz püspök naplójában megjegyzi: – „Mikes püspök saját javára nagyon is enyhítette szerepét (a Vatikán előtt – a szerk.). Hát hogyisne? A gróf mindig kap előnyt a szegény barátcsuhával szemben – még Rómában is…”

Történelmietlen és sértő, valamint a nemzeti érzéssel szemben álló a mai kommunisták azon tényállítása, miszerint a püspök frank­hamisító lett volna. Rájuk nézve is kötelező lenne elfogadni a bíróság, illetve a nyomo­zóhatóság álláspontját, amely szerint Zadraveczet nem vádlottként, hanem tanúként hallgatták meg. Súlyos jogtiprás tehát, amikor gúnyos megjegyzések érik Zadravecz István emlékét mind a mai napig, de rendje sem lép e kiváló férfiú teljes történelmi rehabilitációjának érdekében.

Az akkori „zsidó sajtó” (maga Zadravcz nevezi így az ellene alaptalanul író lapokat) rágalmait a püspök a bíróságokon utasította vissza, a lapok pedig bocsánatkéréssel, olykor komoly jóvátétel megfize­tésével bűnhődtek. Alaptalan az állítás is, miszerint a frank-pör miatt megromlott volna a püspök és a kormányzó jó viszonya. A Frank-pör után, a Budai Ferences Rend­házban Horthy Miklós kormányzó többször is meglátogatta a püspököt, és kikérte politikai tanácsait.

Zadravecz István tehát, nem kényszerült lemondásra. Saját döntése és ebbéli hajthatatlansága okán hagyta el az 1920-ban méltán kiérdemelt egyházi hivatalt. Az is bizonyos, hogy a püspök nem csak a frankhamisítási ügy miatt vonult vissza a politikától. Ez világosan megmutatkozik a le­mondó-levélben, valamint a Csáky hadügyminiszterrel folytatott, és szintén a Zadravecz-naplóban rögzített beszélgetésben.

Csáky ugyanis megtiltotta a hadsereg számára az irredenta jelképek használatát, az irredenta eszmék hirdetését, mert meg kívánta nyugtatni a megszálló kormányokat, a magyar kormány béketörekvéseivel kapcsolatban (Sajnos akkor is volt, és ma is van a magyar politikai életben néhány olyan elvtelen ócska politikus, aki eleget tett és tesz a hasonló ostoba és hazaáruló cionista felkéréseknek – a szerk.). Trianon után hét évvel azonban, ennek az intézkedés­nek általános felzúdulás és nemtetszés-nyilvánítás lett a következ­ménye. Sokszor hangsúlyozta a tisztikar, hogy legalább olyan nehéz viselniök a trianoni Magyarország egyenruháját, mint az elrabolt területeken behívottaknak a tót, az oláh, vagy a szerb uniformist. „Magyarország újraegyesítéséről, ez idő szerint senki nem mon­dott le, csak a hadügyi kormányzat, illetve a miniszter” – mond­ták. Csáky azonban ragaszkodott a döntéséhez, s követelte Zadra­vecz püspöktől, hogy a rendelet kiadása után, minden beszédét cenzúráztassa, nehogy az utódállamok nehezteljenek az olykor „túlzott hazafiságot” tükröző szónoklatok miatt. Lemondásával a püspök ezt a parancsot utasította vissza a következő szavakkal: „Válasszatok olyan püspököt, aki a ti ízléseteknek megfelel, s ha nyomogatjátok, a trianoni trágyalé folydogáljon belőle…”

A máig tartó gyűlölködés

Az egyik, ma is sokat emlegetett Zadravecz ellenes érv, hogy a püspök úr, lázító beszédeket mondott, és részt vett Szálasi esküjén. A kommunisták ezt a vádat hangoztatták akkor is, amikor Zadravecz Istvánt szinte elsők között adták a szovjet hatóságok kezére. A megszállók azonban nem találták bűnösnek a ferences pátert, így szabadon engedték, minden kikötés nélkül. A moszkovita zsidó kommunisták, akik 1919-ben súlyos vereséget szenvedtek hazánkban, bosszút esküdtek az idős pap ellen. Ismét letartóztatták, de már nem adták ki a kezükből, hanem háborús bűncselekmények miatt a hírhedt Népbíróság kezére adták. E bíróságokról akkor az a hírjárta, hogy ítéleteiket a következő, magyartalan hangsúllyal feltett kérdésre adott válasz szerint hozták: „Ántántszíj volt?” – „Igen” válasz esetén kimondták a „Halál”-t… Ha a szerencsétlen vádlott nemmel válaszolt, megúszta életfogytig tartó fegyházzal, amelynek a vége majd’ minden esetben szovjet fogság lett. Így kezdődött a máig tartó királyság nélküli és szovjet alkotmányon nyugvódemokrácia, azaz, a csőcselék uralma, ahogyan a demoszt a görögök értelmezték. A népuralom ugyanis helyesen etnokrácia volna. A népnek persze, nincs köze mindahhoz, amit a demosz tett és tesz immár 65 esztendő óta… Magyarországon. És így kezdődött a jogbiztonság sárba tiprása is, amely szintén máig érvényesül a hazai jogrend(etlenség)ben. De lássuk tovább Zadravecz püspök élettörténetét.

Ismét nagyot ugrunk a történelemben. Magyarország határainak módosítása, háború, lelkesítő beszédek, figyelmeztetések a kormányzó felé, Szálasi eskütételén való részvétel, zsidómentés, végül a keleti hordák sokadik „tatárjárása”… S ez utolsó tétel Zadravecz István életében a megpróbáltatások, a szenvedés, a kisemmizettség és a róla való hazudozás korszaka. Amikor elcsitultak a fegyverek, Magyarországon megkezdődött a visszavágó. Kétféle magyarellenesség tobzódott sajátos gyűlöletben. Az egyik az 1919-es bolsevik csőcselék bosszúja, a másik a német munkatáborokból hazaérkezett, és a kommunisták mellé állt egykori üldözöttek bosszúja. A történelem most először produkált olyasmit, ami eddig talán elképzelhetetlen volt: – meghurcolt zsidó ÁVH-s kihallgató tisztek parancsára, az egykori nyilas keretlegények verték az Andrássy út 60-ban – és más kínzókamrákban – az ártatlan áldozatokat: magyarokat, zsidókat, svábokat, horvátokat… A határtalan gyűlölet, amelyet a szovjet megszállás és a háború utáni bosszúállás teremtett, már 1945. május 8-án elérte Zadravecz püspököt. A liberális-kommunista sajtó, 1945-ben úgy közölte a püspök letartóztatását, hogy „… a Budán bujkáló nyilas püspök horogra akadt…” Ez persze nem volt igaz, hiszen a budai ferenceseknél minden szentbeszédét falragaszokon hirdették meg előre… Ekkor tartóztatták le, s vitték a II. kerületi rendőrségről az imént említett Andrássy úti kommunista kínzóközpontba. Elrendelték előzetes letartóztatását is, noha korábban a szovjet politikai rendőrség nem találta őt bűnösnek. Egy szovjet tiszt külön felhívta a püspök figyelmét, hogy a magyarországi moszkovita kommunisták gyűlölik, így jobb lenne külföldre távoznia… amíg lehet. (fr. Kőszegi Fülöp ofm közlése) Zadravecz tudta, de nem hagyta el nemzetét, katolikus híveit. Az volt az elve, hogy a pásztornak minden körülmények között juhai mellett kell maradnia.

Az első tárgyaláson, 1946-ban, 5 év börtönre ítélték. Az idők folyamán azonban gyengült a vád, s így az öt év 1947-ben négyre csökkent. Az újabb fellebbezés után mindössze annyit kapott, amennyit előzetes letartóztatásban töltött. Persze, ez az előzetes fogva tartás olyak kínokat jelentett számára egészségileg és papként, amely kínok leírhatatlanok. Ha beszélt ezekről később, csak annyit mondott, hogy a kommunista börtönök olyanok, mint amilyen maga a Pokol lehet…

A fő vád az volt ellene, hogy részt vett Szálasi Ferenc eskütételén. Maga az állítás igaz, de nem politikai szimpátia vezette az eskütételre, hanem Esztergom érsekének, Serédi Jusztiniánnak a kérésére vett részt a ceremónián, mint vendég. Nem vállalt itt sem beszédet, de az eskü után tartott ünnepségen sem jelent meg. Korábban többször elítélte a nyilasok bizonyos egyház-és emberellenes tevékenységét. A ceremónia után tiszteletét tette a Szent Korona előtt és távozott, mert még aznap jelentést tett a hercegprímásnak a történekről. A háborús körülmények miatt, ugyanis lehetetlen volt az országban utazgatni, így a prímás, mint a felsőház tagja, nem vehetett részt e politikai aktuson…

Számos hamis tanú jelent meg a tárgyaláson. P. Szabó Szerén egyetemi lelkész (később őt is megkínozták, mert nem vállalta, hogy Mindszenty helyett ő legyen a kommunisták által kinevezett esztergomi érsek!) is ott volt minden tárgyalási napon. Egyetemistái minden alkalommal, amikor kivezették a püspököt a tárgyalóteremből, hangos „Laudeturral” köszöntek, amit Zadravecz áldással viszonzott. Egy alkalommal a felbérelt 1919-es kommunista hamis tanú azt vallotta, hogy a püspök 1919-ben gyermekek és nők meggyilkolására szólította fel híveit, és e felszólítást ő is hallotta. Páter Szerén, a tárgyalás szünetében, barátcsuhában, hátratett kézzel többször körbejárta a tanút, és szúrós tekintettel meredt rá. A tárgyalás folytatásakor ez a tanú nem esküdött meg az általa elmondottakra. (Dr. Stoffán György, P. Szabó Szerén egykori titkárának közlése – a szerk.) A kommunista-liberális hatalom ismét nagyot bukott a bűntelen főpappal szemben.

1947. október 8-án, a püspököt szabadlábra helyezték, de megtiltották a nyilvános szerepléseket, és kitiltották Budapest területéről. (Ekkor, a később elvtársai által kivégzett székelyudvarhelyi születésű, sváb-zsidó származású Rajk László volt a belügyminiszter.) A püspök az éjszakát a budai kolostorban töltötte, de másnap hajnalban Máriagyüdre kellett mennie. Pécsett, a ferences kolostorban pihent meg. Érkezésének híre hamar elterjedt a városban. Hívek tömege tolongott egy órán belül a ferences plébánián, hogy lássa, de főleg, hogy hallja a kommunisták első megkínzott áldozatát, az országban közszeretetnek és közmegbecsülésnek örvendő püspököt. Zadravecz nem ijedt meg a tiltásoktól. Püspöki ornátusban misét celebrált, és szentbeszédet is mondott. Hívei sírva hallgatták a beteg, öreg, börtönviselt, de ennek ellenére a régi lázban égő, lángszavú Zadravecz pátert. 1948-ban, Máriagyüdön járt Mindszenty hercegprímás, aki „eligazítást” kért Zadravecztől a kommunista börtönöket illetően. Mint mondotta: – „Oktasson ki püspök úr, mert hamarosan Önnek kell meglátogatnia engem.” (Mindszenty arra célzott, hogy korábban ő látogatta meg a börtönben Zadraveczet.) Később, a püspököt Máriagyüdről Kecskemétre internálták, számos más szerzetessel együtt.

A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után, mostohaanyjának lakásában lakott, mert rendje, állami nyomásra nem fogadhatta vissza. 1951 júniusától 1953 szeptemberéig drámai körülmények között élt. A kommunista horda bosszúja az volt, hogy kitelepítették a Lotz Károly utcai lakásból, Alsóvadász és Homrogd községekbe. (A lakásba egy kommunista funkcionárius telepedett.) Kényszerlakhelyén is folyton ide-oda kellett költöznie. Ruháit, egyéb értékeit a kommunisták ellopták, s csupán egyetlen saját holmija maradhatott meg, a börtönben faragott fa püspöki kereszt. (Később, rendje visszakapta az ellopott értékek egy részét. Amikor Majnek Antal ferences szerzetes, jelenlegi kárpátaljai püspök Rómába indult, saját püspökké szentelésére, s páter Zadravecz mellkeresztjét vitte magával, azt útipoggyászából a repülőtéren ismét, s úgy tűnik, végleg ellopták…)

1953-ban az idős főpap betegen, elcsigázottan került Pilisszentlászlóra, majd Szomorra. 1955-ben Zsámbékra irányították, ahol plébániai kisegítő-lelkészként gyóntatott, misézett, de prédikálni soha többé nem engedték. A kommunisták folyamatosan figyelték. Püspöki – akkor egyházmentő – tevékenyégét nem adta föl e szomorú időkben sem. Titokban a teológiáról kirúgott papokat szentelt, irányította őket, és lelkigyakorlatokat is tartott számukra. Tabódy István néhai – szintén hosszú börtönéveket elszenvedett – bicskei plébános szerint, több mint kétszáz papot szentelt Zadravecz püspök titokban. Többször megfordult Budapesten, noha a kitiltást nem oldották föl. E sorok írójának is, a budai ferences kolostorban volt szerencséje gyermekként találkozni vele, amely rövid találkozás életre szóló élményt jelentett. „Legyetek jó magyarok és jó katolikusok” – mondta. Akkor még nem értettük milyen hatalmas, és egyre nehezebb feladatot bízott ránk az öreg, szürke öltönyös bácsika, akiről csak sokára tudtuk meg, hogy Zadravecz püspök volt, aki néhány mondat után mosolyogva megsimogatta fejünket és lassan kisétált abból a budai kolostorból, amely számára a kommunista terrorig az otthon jelentette…

A lángszavú, a kommunisták által bűntelenül meghurcolt magyar ferences püspök 1965. november 13-án halt meg Zsámbékon. Utolsó kívánsága az volt, hogy Esztergomban, a ferencesek kriptájában helyezzék el hamvait. Béke-püspöktársai nem vállalták a temetésen való részvételt. Egyedül Szabó Imre püspök, aki az alsó-krisztinavárosi templom plébánosa volt, vállalta el a temetést. A kommunista titkosrendőrség már napokkal a szertartás előtt figyelte a kolostor környékét, lehallgatták a portán lévő telefont. Schawartz-Eggenhoffer Artúr irányította ebben az időben a Magyar Katolikus Egyházat, apostoli kormányzói minőségben, lévén Mindszenty prímás a budapesti amerikai követségen belső száműzetésben. Az öreg Schwartz-Eggenhoffer ismerte a hazai viszonyokat, s tudta, hogy a békepapok és békepüspökök vagy nem mernek, vagy nem is akarnak megjelenni Zadravecz István temetésén. Ezért a temetés napjára egyházmegyei papi gyűlést hívott össze Esztergomba, és összes egyházmegyés papját levezényelte a ferencesek templomába. Így végződött egy kiváló pap, egy a hazájáért élt tisztalelkű magyar élete.

Hosszú évtizedekig nem volt szabad beszélni róla, s ha szóba került, akkor csupán rablónak, sikkasztónak, zsidóellenesnek és nyilasnak titulálták. Tehát, hazudtak róla is, amint oly sok más nagy magyarról… s hazudnak ma is. Rendje, és a történész-társadalom nem mer lépni, hiszen ma is éppen azok gyakorolják a hatalmat, mint amikor letartóztatták. Az iskolákban ma sem tanítják példás életét, s volt olyan időszak, amikor a Zadravecz nevet viselő rokonok a névváltoztatáson gondolkodtak. Hiszen a primitív és mérhetetlenül embertelen kommunistáknak még e név viselői is üldözendő ellenséget jelentettek. Életművét, politikai szereplésének jelentőségét, bizonyára politikai „elvárás” szerint, csak „kiváltságosok” kutathatják, noha egészséges és normális magyar természetéből fakadó irredentizmusának, hazaszeretetének, humánumának és józan, a magyarság érdekeit szem előtt tartó politikai felfogásának megismerése ma, a nagy európai kohóban mindennél fontosabb volna. Mint minden politikus, Zadravecz püspök is tévedhetett, de e tévedései nem voltak senki számára károsak, kivált nem ártottak a haza és a nemzet érdekeinek. Politikai működése és felfogása persze, csak úgy vizsgálható objektíven, ha az akkori történelmi körülményeket ismerjük, és azok ismeretében, azokba visszahelyezve elemezzük tetteit, beszédeit. Igaz, számos beszédét, prédikációját, rádió-szózatait és lelkigyakorlatait olvasva rádöbbenünk, hogy voltaképpen próféciákat mondott el. Hiszen arról az erkölcsileg és nemzettudatában lezüllött világról, amelyben ma élünk, Zadravecz püspök 1918 óta beszélt, óvott tőle, s előre lefestette Hazánk és Nemzetünk jövőjét. Zadravecz püspök három dolgot tartott alapvetően fontosnak: a magyarság és a kereszténység elválaszthatatlanságát, a nemzet összetartását, és a Trianonban elrabolt magyar területekhez való örök hűséget, ragaszkodást. S valóban nem lehet e három dolognál fontosabb, egyetlen józangondolkodású, és politikai párt-fertőzéstől mentes magyar ember számára sem.

Százhuszonhat esztendővel ezelőtt, a Kárpátok gyűrűjében lévő Magyarországon, Csáktornya városában megszületett egy nagy magyar történelmi személyiség, egy kiváló magyar főpap, egy példakép, akinek személye és emléke 1945 óta hivatalosan csak negatív előjellel említhető. Most, amikor megemlékezünk róla, elmondhatjuk: Magyarországon akkor lesz rend, béke és magyar világ, ha Zadravecz Istvánról teret, utcát nevezhetnek el, ha munkásságát tanítják majd az iskolákban, rendje pedig, büszkén nevezi el Róla valamelyik intézményét, kultúrházát. Hiszen amíg a Gróf Teleki Pál, Wass Albert, Prohászka Ottokár, Mindszenty József vagy éppen a Nyíró József képviselte tiszta keresztény-magyar gondolat száműzetésben van Magyarországon, addig Zadravecz püspök sem kerülhet az őt megillető történelmi és egyházi piedesztálra. 2010 januárjában a HírTv folytatta Zadravecz püspök életének kétes – kommunista jellegű – megítélésének megerősítését az Ősök tere című műsorban, amelynek azt a címet adták, hogy: „A kalandor – Zadravecz páter”… – ehhez azonban aligha kell kommentár…

Megemlékezésünket nem nagy ívű, hatásos szónoklatai egyikének részletével zárjuk, hanem a gyermekekhez szóló intő mondatával: – „Legyetek jó magyarok és jó keresztények”…

Stoffán GyörgyNemzeti InternetFigyelő