Trianon 90.

Nem szeretem a megkeseredett és gyászos hangulatú megemlékezéseket. Különösen nem szeretem azt, amikor a történelemből politikát farigcsálnak,  mert ennek semmi értelme nincsen. Nem visz előre. Attól meg egyenesen dühös leszek, amikor Trianonról a húszas évek terminológiájában beszélnek, amikor ezeknek a drámai éveknek a hangzatos szlogenjeit használják  ma is.  A „Vesszen Trianon”… – értelmetlensége, a „Mindent vissza” meggondolatlan ordítozása inkább sehová sem vezet. Értelmetlen és ártó. Ostobaságról tanúskodik.

Jó, ha tudatjuk a világgal, hogy a „művelt” világ által feldarabolt ország lakossága él, létezik és kiáll önmagáért. Jó, ha tudatjuk a világgal, hogy a megmaradt ország parlamentje kiáll a más főhatalom alatt álló történelmi magyarországi részek területén élőkért, nekik állampolgárságot biztosít. Az is jelentőségteljes dolog, hogy arról nem mondunk le soha, ami a miénk. (Soha nem éreztem – majd negyven év alatt -, amikor Erdélyben, Felvidéken vagy másutt magyar területeken jártam, hogy idegenben lennék.) A történelem tragikus pillanata volt Trianon, s ma nem az a dolgunk, hogy keseregjünk  vagy ostoba követelésekkel és szlogenekkel álljunk elő, hanem az, hogy meggondoltan, a mai nemzetközi politikai helyzethez igazodva (mert más lehetőségünk nincs!), közösen elgondolkodjunk a lehetséges megoldásokon. Mindenekelőtt azon, hogy miként lehet a nemzeti egységet megteremteni, miként lehet az idegen főhatalom alatt a szülőföldjén élő magyarság számára európai életszínvonalat megteremteni, miként lehet az emberi jogokat megvédeni, vagy megadatni a kárpát-medencei magyarságnak Ám  hangsúlyozom, hogy mindezen kérdéseket csak és kifejezetten az érintettekkel együtt, lehet és kell megtárgyalni. Ennek az a feltétele, hogy a „határon túli” magyarságnak a magyarországi parlamentben képviseletet kell adni annak érdekében, hogy másutt ne forduljon elő az a példátlan felvidéki politikusi árulás, amelyet az állampolgárság megadása után az a  jelentéktelen, hazaáruló „magyar” politikus követett el a nemzeti egység ellen, aki politikai üleptisztítással szeretne Ficó és Slota kedvében járni és bennmaradni a tót parlament jól fizető bársonyszékében. Ez a felvidéki politikus nemzetáruló. Az efféle gyászmagyarok miatt áll ott ma a magyar nemzet, ahol.

Tehát, az első lépés a nemzetpolitikában Trianonnal kapcsolatban az, hogy minden határon túli magyar közösségnek legyen választott magyarországi parlamenti képviselete. E nélkül semmit nem lehet elérni, s ha lesz ilyen képviselet az azt is jelenti, hogy végre megépül egy híd az elszakított részek és a magyar Parlament között, amely híd kétsávos, és jelzi a világ felé, hogy bár a határok nem a régiek, a törvényhozásban viszont az elcsatolt területek magyarsága ott van, tehát a nemzeti ügyekben közös a döntés.

A mai követelések, és a civil szervezetek apolitikus, de jogos és érthető megnyilvánulásai nem elítélendők, ám jobb volna ezeket elvonatkoztatni attól, ami e kérdésben a diplomáciára és a politikára tartozik. Ugyanis ma, amikor magyar nemzeti keresztény kormánya van Hazánknak széleskörű felhatalmazással, nem engedheti meg magának semmilyen szervezet vagy párt, hogy e kormány intézkedéseivel ellentétes módon viselkedjék bel-vagy külföldön Trianont illetően, és más, esetleg önpusztítóan radikális, ártó irányt, gondolatiságot erőltessen a közvéleményre. Ostoba hangzatosságok helyett meggondoltan és alapos indokokkal alátámasztottan, nemzetközi szinten kell a magyarság 90 éves problémáját intézni, és egy várhatóan hosszú folyamat végeredményeképpen megnyugtató módon rendezni. Jó, hogy eljutottunk oda, miszerint gombamód szaporodnak a trianoni emlékművek, s húsz év után végre megszólalnak a Kárpát-medence harangjai is a Versailles-i aláírás időpontjában. Hatalmas előrelépés ez, amelynek lényege a békés meggondoltság, s a benne felismerhető határozott kiállás, amely P. Zadravecz István ferences püspök óta ismeretlen volt a keresztény egyházak számára Trianont illetően. Azt azonban látni kell, hogy már P. Zadravecz korában is inkább ártóak és felforgatók voltak a civil irredenta szervezetek, amelyeket ezen oknál fogva maga a püspök oszlatott fel számos esetben.

Fontos az emlékezés, elengedhetetlen, hogy a területekről ne mondjunk le, s éreztessük az új főhatalmakkal, hogy amelyen ma uralkodnak, az a miénk. Mindezt viszont a politika és a diplomácia berkein belül kell érvényesítenünk. A hangoskodás nevetséges is, hiszen amikor egyesek, egyes szervezetek a „Mindent visszát” ordítozzák, nem gondolnak az eltelt idő ártó voltára, a nemzetiségi egyensúly megbomlására, az erőszakos tótosításra, oláhosításra, amely ma is gőzerővel folyik. Csak példaként említem: Hatmillió román áll szemben a „mindent vissza” gondolatiságban 1,5 millió magyarral Erdély tekintetében. Nem hiszem, hogy – ha csak nem a románok ragaszkodnának a Magyarországhoz való visszacsatoláshoz -, bármikor megtörténhetne de facto a „Mindent vissza”. És ez a helyzet az összes elcsatolt rész lakosságának nemzetiségi arányaiban. Persze tranzitúttal vissza lehetne csatolni a többségi magyar lakosságú Székelyföldet, de ez a távolság miatt nehezebb volna, mint volt Nyugat-Berlin esetében… és nem is volna megoldás. A megoldás tehát, a meggondolt és tiszta magyar nemzeti politikában van, amelyet ma a magyar kormány minden erejével és tudásával képvisel.

Trianon emléknapján azért másról is meg kell emlékeznünk, ha mégoly fájó és önvizsgálatot követelő is. Kossuth Lajosról, akit sokan e hazában nagyra becsülnek, noha voltaképpen ő indította el azon a lejtőn Magyarországot, amelyen Trianon bekövetkeztéig csúszott megállíthatatlanul. Emlékezni kell az Apponyi-féle erőszakos magyarosító politikára, amely felgyorsította a Kossuth-féle lejtőn való zuhanást a nemzetiségi iskolák bezárásával, a nevek erőszakos magyarosításával, a nemzetiségek jogainak súlyos megcsonkításával. Emlékezni kell arra is, hogy az 1938-as és 1940-es terület-visszafoglalások alkalmával hogyan csináltunk nemzetiségeinkből ellenséget, s miként cigányozták a Budapestről – legtöbbnyire büntetésből odavezényelt – rendőri és katonai vezetők még a székely embert is! (Ezért tartom fontosnak a parlamenti képviseletet, mert Budapest máig úgy érzi, hogy egyedül dönthet a határokon túli magyarság sorságról, de ennek a tévhitnek a fent említett tények lehetnek újra a következményei.) Fontos azokról is megemlékeznünk, amikor saját bűneinket taglalom Trianont illetően, akik önként és a gazdasági biztonság okán elhagyták szülőföldjüket, s ma, június 4-én, az itt-ott felállított emlékművek mellett, vagy kultúrházban tartott ünnepségeken búslakodnak az elcsatolt nemzetrészek sorsa felett. Ne tegyék! Nincs joguk hozzá! Ugyanis a rendszerek megváltozása után semmi nem hátráltatta őket a hazaköltözésben, javaik visszaszerzésében, és a magyar közéletben való aktivitásban. Az, hogy ma egyre kevesebb a magyar az elcsatolt részeken, s Magyarországon is, az jórészt az emigráció súlyos bűne is. Nincs mentség és magyarázat arra, ha a lehetőség adatott volna a hazatérésre, de az egyéni érdek fontosabb volt a Haza érdekénél. A dél-erdélyi szászok példát mutatnak a hazatérést illetően, hiszen falvak és városok népesülnek be azokkal, vagy azok utódaival, akik Németországból visszatértek a hétszáz esztendős „Heimatland” szeretett földjére. Ma már ezen a vidéken sokhelyütt németül kérhet a boltban a vásárló, németül szólhat az ima újra az evangélikus templomokban, s virág kerül ismét a temetők gótbetűs feliratú sírjaira… Mert a Haza, a Vaterland mindennél szentebb és fontosabb… Mert nem csak sírni kell, de tenni is azért, hogy ne kelljen sírni! Vajon a magyarság mindent megtesz-e ezért? Nem. Sőt, kevesebbet is annál, amire lehetősége és joga volna.

A világ tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, s hatalmas történelmi, nemzetközi jogi tudás, valamint a történelmi Magyarországon élő népek legbensőbb ismerete kell ahhoz, hogy Trianon magyart csonkító hatását mérsékeljük. Az elvett életek százezreit nem tudjuk visszaadni, de kártérítésre módot ad a jog, mint látjuk más meghurcolt nemzetek és népek esetében. Efféléről is gondolkodnunk kell, amikor Trianonra emlékezünk.

Summa summarum: Meg kell változtatni tehát a szemléletünket a történelmi dráma tekintetében. Kulturáltan, és a diplomácia, a politika bevetésével kell alakítani a Kárpát-medencében élő nemzetek sorsát, hiszen mi magyarok nem csupán a magyarságért vagyunk felelősek, hanem a Kárpát-medence minden népéért. A határok változhattak, ám a gazda Istentől kapott szerepe, hatalma, felelőssége és bölcsessége nálunk maradt. Ezzel kell élnünk, ezzel élnünk kell… bölcsen, hittel és ha nehéz is – az elmúlt kilenc évtized történései miatt –, szeretettel a velünk élő nemzetiségek iránt. Mert ahol nincs szeretet és megbecsülés, ott nem lesz megoldás sem. És ez is rajtunk, az eredeti gazdán múlik… S ne felejtsük el az örök igazságot: – azé az ország, aki teleszüli!

Ezek a gondolatok járnak a fejemben Trianon 90. évfordulóján. És a Magyarok Nagyasszonyához szóló ima, amelyet kár volna elfelejteni… ezért újra közreadom.

„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!
Hozzád sír a jobbak keserve
Jámbor családok tűzhelyén!
A szebb idők után esengve,
Mikor nap ült hazánk egén.
Ó, kérjed Istent újra értünk;
Ne hagyd elveszni árva népünk!
Minden reményünk csak Te vagy…
Oltáridat körülzokogjuk
Naponta mert, ó, vétkezénk!
És sírva szent Neved kiáltjuk:
Szűz Mária, tekints felénk!
Mutasd meg még egyszer e népnek,
Hogy pártfogásod mit segíthet!
Minden reményünk csak Te vagy…”
Stoffán György

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!