Több optimizmust!

Hittel, bizakodással vegyük kezünkbe sorsunk irányítását!

Miért olyan rendkívül ellentmondásos mai állapotunk? Hogy lehet, hogy a „módszerváltás” óta eltelt húsz év komoly szellemi teljesítményei ellenére nemcsak gazdasági, hanem lelkiállapotunk is szétzilált, apátiába fulladó? Miért nem hallgatunk legjobbjainkra? Mi a nemzeti értelmiség feladata?

Varga Csaba lapunkban nemrég megjelent sorait a magyar észjárásról olvasván, s nemzeti ünnepünk kapcsán önkéntelenül is fel kell tennünk a fent említett kérdéseket. Ezek a kérdések természetesen már régen aktuálisak, de a 2006-os gyurcsányi ámokfutással lettek igazán égetővé. Megválaszolásuk mégis mintha kakofóniába fulladna. Egyénileg ugyan sok megszívlelendőt mondunk, de a nemzet mint közösségnek a lehetőségeiről vajmi keveset. Néhány napja jelent meg lapunk hasábjain Siklósi András írása, nemzetmentő forradalmat sürgetve. A sok tekintetben lényeglátó és vitathatatlanul őszinte hazafiságtól vezérelt cikk azonban nagy hibát követ el, amikor nem veszi számításba, hogy hívó szavára ma csak egy maroknyi hazafi ha hallgatna, akik menthetetlenül és főleg haszontalanul (!) elbuknának, mert nem áll mögöttük egy olyan többség, amely legalább szimpatizálna vele. Ez a nagy különbség 1703, 1848 és 1956-hoz képest. Az hogy ők a Szent Korona országáért adnák életüket, legtöbb megnyomorított honfitársunkból a média manipulációi miatt értetlenséget, sőt cinikus lesajnálást váltana ki. Bár 2006 óta sokat változott a magyar társadalom tudata, még mindig „fülkeforradalmárokban” bízik és a Jobbik 17 százalékos választási eredménye is inkább a cigányok agresszióitól való félelemnek és nem a Szent Korona Tan valódi megértésének és elfogadásának tudható be.

A Gyurcsány kormány idején egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására tett néhány kísérlet kivétel nélkül szánalmasan elbukott. Ma talán éppen ezért nem is hallani róla, pedig fontossága vitathatatlan lenne, de ép nemzettudat híján összehívása nem vezetne jóra. S mi kell az ép nemzettudathoz? Korszerű belátása lehetőségeinknek, saját súlyos hibáinknak, és az Isteni Gondviselésbe vetett hit. Erről ma még nincs közmegegyezés a nemzeti érzelmű értelmiségen belül sem, amelynek feladata és jövőbeni szerepe egyre fontosabbá kell, hogy váljon. Amely most termelődik ki újra, mivel felmorzsolása, megsemmisítése nem véletlenül Magyarországon volt a legteljesebb.

Feladatunk mibenléte az utóbbi években egyre gátlástalanabbul kiépülő globalista diktatúra következtében nem lehet kétséges. Igen, a magyarságnak mint a Tudás népének a feladata a globalista őrültség feltárása, amely látszatracionalizmusával, ami sajnos a nyugati racionalizmus logikus végkifejlete, a világ megsemmisítéséhez vezet. Az egész európai kultúra, a „fausti ember” agyondicsőítésének a korrekciójáról van szó, amire főleg a természettisztelő magyar kultúra lehet képes. A sátáni adósságprés alatt nyugaton is hamarosan összeomlik a középosztály, tehát rezonanciára találhatunk. Kormányunk polgári ideológiája pedig egyre hamisabbá fog válni (kiemelés: szerk.). Nem hunyhatunk azonban szemet saját nagy hibáink előtt sem, amelyek jelenlegi állapotunkhoz vezettek. Trianon miatt a gonosz nagyhatalmakat szoktuk szidni, pedig nem sokat tehettek volna ellenünk, ha nem kerülünk abba a szellemileg-lelkileg szétzilált állapotba, ami lehetővé tette, hogy alig negyvenezer (!) martalóc – mert ennyi volt a cseh, román és jugoszláv katonáknak alig nevezhető száma – hódította meg hazánk nagy részét az első világháború után. A második világháború kezdetén Mária jelenések figyelmeztettek a legsúlyosabb társadalmi bajok – földreform elmaradása – orvoslására. Hiába. Sem az egyház, sem a nagybirtokos arisztokrácia nem fogta fel feladatát. Néhány év múlva mindent elvesztettek, s mulasztásaikból hazug elnyomóink máig tudnak tőkét kovácsolni maguknak. A „módszerváltás” éveiben sokan hagyták magukat néhány „üveggyöngyért” megtéveszteni és a nemzet érdekeit semmibe venni.

Közmondásunk, hogy az Istenbe és önmagunkba vetett bizalom együtt kell, hogy járjon. Hajlamosak vagyunk az apátiára bár küzdeni is tudunk. De a küzdelemhez összefogásra van szükség, az apátia pedig magától is terjed mint egy ragályos betegség. Egy bizonyos határon túl – amit ellenségeink igyekeznek észrevétlenül átléptetni velünk – csak kétségbeesett kapkodásra leszünk képesek. Ebben igaza van az aggódóknak. Gondoljunk azonban Mindszenty bíboros szavaira; ha van Magyarországon egy millió ember, aki őszintén imádkozik, nincs ok aggodalomra (kiemelés: szerk.).

A Gondviselés szinte tálcán kínálja számunkra megoldásait. Nem kisebb személy, mint a szent Pio atya szájából biztató üzenetet is kaptunk. Mégis, ha megnézzük hazánk lelkiállapotát, józanul lehetetlennek kell tartanunk beteljesülését alapos megváltozásunk nélkül. Ehhez kell a nemzeti értelmiségnek az utat megtalálni. Néptömegek további kallódása, megtévesztése mindnyájunk végzete lehet. Mindent meg kell tennünk az általános műveltség és a sorsunkat érintő informáltság emeléséért. A „fülkeforradalmárokat” nem fogjuk zavarba hozni, netán megváltoztatni számukra utópisztikusan hangzó követelésekkel, mint például az adósságelengedés kérdésének a fölvetésével a pénzhatalom fórumain. Azt mint irreális felvetést egyszerűen visszautasítják, s még csak meg sem okolják. De ha újra és újra követeljük, hogy a néptömegek előtt nem szabad többé elhallgatni, hogy a Gyurcsány-Bajnai kormány által felvett 25 milliárd euró az európai történelem egyik legdurvább csalása volt, ami a nép arculcsapását illeti, mert – mint Varga István, Lóránt Károly és más kiváló közgazdászok bizonyították – nem a magyar gazdaság megsegítését szolgálta, hanem azoknak a spekulánsoknak a gazdagítását a nép hátán, akik euró tízmilliárdokat helyeztek el az MNB-nél és más bankoknál a nyugatinál sokszorosan magasabb kamatok miatt. Ezt az átlagember is megérti és akkor bizony gondolkozni is hajlamos lesz.

A „szocializmus” történetét tanítván az elmúlt (?) rendszer szerette hangsúlyozni „hőseinek” önfeláldozó szerepét, amit népük „felvilágosításában” vállaltak. Feladatunk nem kevesebb, ráadásul az igazságért kell síkraszállnunk. S akkor Petőfit variálva elmondhatjuk: mi ne győznénk, hisz Krisztus a vezérünk.

Vajta Dénes

Nemzeti InternetFigyelő