Több mint érdekes a helyzet: miközben mi megnyitunk egy sosemvolt ukrán iskolát, ők bezárják az őshonos magyarok iskoláit, betiltják a magyar nyelvet
Vajon ha elég sok ukrán gyűlik össze mondjuk a keleti megyékben, nem jelentik-e be a szétbombázott országuk helyett igényüket erre a békésebb vidékre?
Tisza István a koronatanácsban ellenezte a hadüzenetet Szerbiának, tartva a háború eszkalálódásától és ennek hazánkra gyakorolt várható negatív következményeitől.
Mégis ő lett a „háborús miniszterelnök”, a világégés okozta szenvedések „arca”,
s a fegyverszünet előtt pár nappal merénylet áldozatává vált. (Érdekesség, hogy a háborút viszont lelkesen támogató osztrák kancellárt, Von Stürgkh grófot már 1916-ban agyonlőtte egy Friedrich Adler nevű szocialista, aki később fontos tisztségeket is betöltött, miután a börtönből 1918 őszén kiszabadították.)
Bő két évtizeddel ezután, 1939 szeptemberében Teleki Pál kormányfő beengedte az országba a lengyel menekülteket, akik vagy tovább mentek, vagy ha maradtak, védelemben részesültek.
Tette ezt úgy, hogy formailag a lengyelek ellenségeink voltak,
hiszen a szövetségesünk (akinek ekkorra már az első bécsi döntést köszönhettük) támadta meg őket. 1941 áprilisában, amikor a németeknek Jugoszlávia lerohanásához magyar területeket kellett igénybe venniük, Teleki, nem találván kiutat a helyzetből, főbe lőtte magát. Churchill (aki úgy volt végig miniszterelnök a világháború idején, hogy erről a brit választópolgárokat nem kérdezték meg) az öngyilkosság hírére állítólag azt mondta: a béketárgyaláson egy üres széket kell majd fenntartani Teleki számára.
Persze ahogy önnek, kedves olvasó, nem tartottak fenn üres széket, úgy Telekinek sem, sőt az addigra már az „utolsó csatlós”-ként elkönyvelt Magyarországot még jobban megbüntették, mint Trianonban.
Hiába a tettek, a döntések meghozatalánál ezeknél többet ér a jól irányított propaganda. A „népek börtönének” nevezett monarchiában sokkal liberálisabb kisebbségi törvények léteztek, mint sok más országban, akár a mai állapotokkal összevetve is. Az „ezer éven át elnyomó” Magyarországon a nemzetiségek nem fogytak el (mint a Felvidéken vagy Erdélyben száz év alatt megfeleződő magyarok, amióta „Szlovákia” és „Románia” lett belőlük), mégis katasztrofális hírünk volt bizonyos nyugati körökben; hála a kisebbségeink propagandájának, amit nem tudtunk vagy akartunk ellensúlyozni.)
A hosszas bevezető ahhoz az intézkedéshez tartozik, amely szerint magyar költségvetési forrásból Budapesten ukrán iskola jön létre. Ez lesz az első kétnyelvű ukrán-magyar iskola Magyarországon, ahol elsőtől tizenkettedikig több tárgyat ukránul tanítanak majd.
Ez nagyon szép dolog, méltányos és emberi, hogy az otthonukból kiszakadó gyerekek anyanyelvükön tanulhassanak.
Kivételesen némi elismerés is érkezett ezért az érintettektől, de messze még a háború vége, amikor – ha nem vigyázunk – a szégyenpadra ülünk megint. Nagyon hasonló a helyzet például a második világháború alatt Balatonbogláron működő lengyel gimnáziummal, ami akkor Európa egyetlen lengyel tanrendű középiskolája volt.
A lengyelek végül hazamentek, ahogy valószínűleg az ukránok is hazatérnek majd (ha lesz még Ukrajna nevű entitás, ahová hazatérjenek),
de olyat is láttunk már, miként vették el az országunkat azok, akiket beengedtünk,
mint a törökök elől menekülő délszlávok vagy a jobb élet reményében Erdélybe beszivárgó oláh pásztorok leszármazottai. Vajon ha elég sok ukrán gyűlik össze mondjuk a keleti megyékben, nem jelentik-e be a szétbombázott országuk helyett igényüket erre a békésebb vidékre? Érdekes párhuzam az is, hogy miközben mi megnyitunk egy sosemvolt ukrán iskolát, ők közben bezárják az őshonos magyarok iskoláit, betiltják a magyar nyelvet.
A hála, tudjuk, nem politikai kategória.
A németek is roppant gyorsan elfelejtették nemcsak a Balaton-parti Ossi-Wessi rokontalálkozókat, hanem a berlini falból kivert első téglákat is. A lengyelek hálája sem ért túl sokat, amiért saját érdekeink elébe helyeztük az övékét. Bár kétségtelen, hogy 1945 után az ő szuverenitásuk is odalett (pedig eredetileg az angol-francia hadüzenet, s így a világháború kirobbanása éppen a lengyel függetlenség helyreállítására hivatkozva történt), most viszont nem képesek megérteni, hogy mi másképpen látjuk két másik ország konfliktusát, mint ők.
A segítség persze belülről fakad, és nem a haszonszerzés motiválja.
Ahogy 1989 decemberében az egész ország megmozdult, hogy a forradalmi(nak hitt) Románián segítsen, de még az indonéz szökőár áldozatainak is elképesztő összeget utalt át 2004-ben, úgy most sem kérdéses, hogy az emberség a magyar lélekben felülírja a taktikát. S látszólag ez rövid távon egyáltalán nem kifizetődő, mégis nagyobb a perspektívája egy erkölcsös, értékalapúan gondolkodó nemzetnek, mint a kizárólag a jó helyezkedéshez értőknek.
Kiemelt képen: ukrán menekültek Budapesten /Fotó: Balogh Zoltán / MTI
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Ajánlott cikkek:
Mementó 2006 emlékmű
