Tetszettek volna elmenni szavazni!

Nemrégiben az a megtiszteltetés  ért, hogy vendégelőadóként meghívást kaptam a Szent Korona Szabadegyetem Média Szakára. Az ilyen alkalmakkor – mondjuk úgy, a tisztánlátás kedvéért, valamint a félreértések elkerülése végett – legelőször is mindig szánok egy kis időt arra, hogy a hallgatókkal tisztába tegyük a fogalmakat. Csak azért, hogy tudjuk, miről is beszélünk, miről is beszélnek nekünk (mondjuk a médiából, mondjuk a politikából), miről is van szó valójában.

Ehhez nagy segítség Dohán Mihály barátom, alias Misi bácsi által nagy gondossággal és hozzáértéssel összeállított ún. fogalmi szótár. Bizony, most is, így a választások után kevéssel, elkélne egy amolyan fogalmi szótárszerűség, hogy el tudjunk igazodni ebben a kommunikációs zűrzavarban, mert hát nem nagyon érti a magamfajta botcsinált zsurnaliszta, hogy miről is megyen itten a vaker, még pediglen ezerrel.

Mindjárt ide is pattintanám, mily szavakkal terhelte meg a levegő könnyű szekerét a leendő nagyember, hogy szállítná azokat a hallgatóság füleibe, minekutána kigyütt a még nálánál is nagyobb méltóságtól. Aszonta (és innentől akkor most mán szó szerint idézem):

„Egyértelmű  és jól hallható igennel válaszoltam Sólyom elnök úr kérdéseire. Bár a felhatalmazás kétharmados, az új kormány Magyarország három harmadát szolgálja majd. Arra törekszem majd, hogy a rendszerváltás értékeit megőrizve egy új politikai és gazdasági rendszert hozzak létre, mert erre adták voksukat az emberek.”

Csak úgy a miheztartás végett! Ugye mindannyian emlékszünk még arra a darab idővel ezelőtt lezajlott módszer- és arculatváltásra, ahol a leendő nagyemberről – készülvén a ráváró szerepre –, gyakorlatilag az önzés szobrát lehetett volna megmintázni? Én készen állok erre, én készen állok arra, én készen állok amarra, és egyáltalán készen állok minden szóba jöhető és szóba nem jöhető dologra is, és még azon túl is!

Tetszenek figyelni, ugye?

„Arra törekszem”, „új politikai és gazdasági rendszert hozzak létre”…

Már nincs többes szám első személy, „mi” a Fidesz, a párt, vagy valami hasonló! Nem, mára már csak a megtestesült önzés, az egyes szám első személy, az ÉN maradt!

(Készülünk a prezidenciális rendszer fű alatt történő bevezetésére, vagy mi a rosseb?)

De ami talán még ennél is érdekesebb, az a lényegi mondanivaló tartalmi részében keresendő, ami nem más, mint „a rendszerváltás értékeit megőrizve” szóösszetétel.

Itten álljunk is meg mindjárt 1 polgári szóra, Istenben szeretett felebarátim! Megmondom az őszintét, elakadtam kicsinység. A nagy éjszaka elhangzott nagy beszédből, sok egyéb más mellett azt is megtudhattuk, hogy rendszereket nem lehet le-, vagy felváltani, rendszereket csak és kizárólag megbuktatni lehet. Ezt mondta a nagyember. No, de ha ez így van, kedves Barátaim (már, hogy stílusosak maradjunk a megszólítással), akkor tulajdonképpen rendszerváltás, mint olyan, akkó’, tulajdonképpen nem is vót! Ugye? Mán, ha jól értettük a nagyember szavait! Ha meg nem vót, akkó’ meg, hogy a rossebbe lehetnek értékei? Hogy a rossebbe lehet törekedni azoknak a megőrzésére?

Kendtek meg értik ezt? Mer’  én biza nem értem!

Egész idáig aszonták nekünk, azzal etettek, azzal hülyítettek bennünket, hogy meg kell őrizni – egész egyszerűen muszáj, mer’ hogy ez komilfó, ez az eurokonform viselkedési mintázat – a demokratikusan lezajlott rendszerváltás minden kétséget kizáróan szintén demokratikus értékeit! ’Oszt kiderült, hogy egy szó sem vót igaz az egészből, mer’ hogy rendszereket nem lehet ám leváltani, meg felváltani, rendszereket, kérem tisztelettel, csak és kizárólag megbuktatni lehet!

Még föl sem ocsúdtunk első  meglepetésünkből, amikor meg kiderül, hát lehet, hogy rendszereket nem lehet felváltani, meg leváltani, csak megbuktatni, de a váltás demokratikus értékeit azé’ mégis csak meg kell őrizni, mer ’asztat az illem is úgy kívánja, na!

Dögöljek meg, ha értem.

De tulajdonképpen nem is ez volt az ok, amiért ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy ismét a billentyűzet kitartó püffölésébe kezdjek. Hanem valami más!

Vass István „Egy korsó és már húzta is a roma az X-et a Fideszre – várjuk a csodát?” című, a Nemzeti Internetfigyelőn megjelent írása.

Érdemes elidőznünk ennél az írásnál, mert felhívja figyelmünket egy nagyon fontos összefüggésre, melyről manapság kevés szó esik, és ha esik is, általában valamiféle torz, rosszul rögzült értelmezés kapcsolódik hozzá.

Ez pedig az ún. pártrendszer legitimitásának kérdésköre. Nézzük az írást:

„Ha arra gondolok, hogy a választók egy harmada nem szavazott, akkor ezt a jelenséget csak a politikából kiábrándult, a politikusoknak hátat fordító, kiszolgáltatott magyar emberek elutasító megvetéseként tudom magyarázni. Hárommilliónyi magyar ember, aki nem Orbán Viktort, nem a Fideszt választotta. Aki nem adott fölhatalmazást a „kétharmadosoknak” a kormányzásra. És vannak nyolcszázötvenezren, akik a nemzeti erőt, a Jobbikot választották.

Mindezek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan ki lehet jelenteni:

Orbán Viktor nem a Magyarság miniszterelnöke. Az 53%, ami a torz választójogi törvény miatt a 2/3-ot eredményezte, csak nagyon kis részben foglalja magában megtévesztett, csodaváró magyarok szavazatait. Ezek a voksok többnyire a növekvő számú élősködő zsidóktól, a segílyekből vegetáló igénytelen, sok esetben bűnöző cigányoktól származnak, kiegészülve a csőlátó csodavárók szavazataival. Ezért véleményem szerint Orbán Viktor nem a Magyarság, nem a Nemzet miniszterelnök-jelöltje, hanem a Hazánkra ácsingózó kapzsi zsidóké, bűnözőké, tengő-lengő cigányoké.

És ez a kétharmados ember, akivel minimum hárommillió-nyolcszázötvenezer magyar áll szemben, aki még miniszterelnökként ki sem nyitotta a csipáját, már diktátorként mesterkedik.”

Forrás: Vass István  – Nemzeti Internetfigyelő

Sokan vannak olyanok, akik a pártrendszerben látják a demokrácia rákfenéjét, hiszen a rendszer – a nevében is benne van – a megosztáson alapul. Világosan megmutatja számunkra ékes, édes anyanyelvünk is, hiszen a PÁRT szóból a P betűt elhagyva az ÁRT szóhoz jutunk. Bizony, nagyon beszédes a mi magyar nyelvünk.

És itt kapcsolódunk ahhoz, amivel ez a kis írás rögtön az elején indul, vagyis azzal, amit a nagyember a rendszerváltásról, és annak értékeiről mondott.

Két nagyon fontos momentum van, az egyik az ún. csettintős megoldás, a másik pedig az ún. időfaktor. Az elsőről nem akarják tudomásul venni, hogy a mai Magyarországon egész egyszerűen nem működik. Nem működik, mert egy ennyire elkényelmesedett, eltunyult, lecsupaszított, értékeitől (a szó legszorosabb és mindenféle értelmében) megfosztott, atomizált társadalom esetén egész egyszerűen életszerűtlen, hogy működjön. Ráadásul a hülyítés is egyre erőteljesebb. Akkora ostobaságokat ex katedra kijelenteni, hogy forradalom zajlott le a szavazófülkékben, ez idáig azért nem volt szokás.

Asszem, így utólag Franciscónak tényleg igaza lehetett, amikor aszonta, hogy qrva jó dolog egy országot irányítani. Viktor még vissza sem ült a bársonyfotöjbe, ’oszt mán elragadtatja magát kicsinység.

Wittner Mária örökbecsű  szavai jutnak az eszembe, ő mondotta egyszer – és higgyék el, nem hirtelen felindulásból, hogy „forradalmakat nem lehet megspórolni”. Már pedig a forradalmak, kedves Barátaim, nem a szavazófülkékben, hanem leginkább az utcákon szoktak lezajlani. (A jedi-lovagoknál az efféle megoldási formulát híjják „agresszív véleménycserének”.)

A másik fontos momentumról, az ún. időfaktorról pedig egyszerűen nem akarnak tudomást venni, mintha nem is létezne. Pedig nagyon is létezik.

Miről van szó?

Tegyük fel, bemegyünk a boltba és 500 forintért vásárolunk. Odaslattyogunk a pénztárhoz, a pénztáros elhúzza a vonalkód olvasó előtt a cuccot, cash-ben fizetünk, vagy lehúzza a kártyát és elégedetten távozunk.

Nem tudom, tetszettek-e figyelni?

Odaadom az 500-as bankót, a pénztáros elteszi, majd mindenki megy a maga útjára.

Mi történt?

A pénztáros is, én is, és még rajtunk kívül mindenki más is, akinek felmutatják az 500 forintos bankót, azt fogja mondani, hogy ezen a pénzen 500 forintért vásárolhatsz a boltban. Vagyis közmegegyezésnek örvend az a felirat, amit ráírtak a pénzjegyre, tehát mindenki magára nézve kötelező érvényűnek fogadja el, hogy az 500 forintos 500 forintot ér.

Ugyanígy vagyunk a pártokon alapuló politikai berendezkedéssel is. És itt van az első  neuralgikus pont, amire Vass István írása felhívja a figyelmünket! Miről is ír a szerző?

„Ha arra gondolok, hogy a választók egy harmada nem szavazott (…) Hárommilliónyi magyar ember, aki nem Orbán Viktort, nem a Fideszt választotta. Aki nem adott fölhatalmazást a „kétharmadosoknak” a kormányzásra. (…) És ez a kétharmados ember, akivel minimum hárommillió-nyolcszázötvenezer magyar áll szemben…”

És itt van rögtön az első probléma! Ugyanis nem áll, kérem tisztelettel! Ez a bizonyos hárommillió nyolcszázötven ezer magyar szavazó bizony nem áll szemben a kétharmados emberrel, sőt, igazság szerint, nem állnak ők szemben senkivel sem. A problémakör szempontjából azt kell, mondjuk, nem is léteznek. És itt értjük meg igazából, hol kap léket először a „ne menj el szavazni, úgy sincs értelme, mert idegen érdekeket szolgálnak” című érvelés Titanic márkájú luxushajója. Mondom ezt annak ellenére is, hogy akár a Magyarok Szövetsége, akár Posta Imre vagy Halász József érvelései kristálytisztán bizonyítják ennek a kijelentésnek a tartható mivoltát. Mégis, meghalunk egy pillanat alatt.

Ugyanis ez a hárommillió-nyolcszázötvenezer ember, a jelenleg hatályos, tehát minden magyar állampolgárra vonatkozó jogi berendezkedés alapján, nem is létezik.

(A jogi berendezkedés alatt a hatályos törvényeket értem. Ne felejtsük el, hogy ezek minden magyar állampolgárra nézvést kötelezőek, s az állam erőszakszervezetei útján is számon kérhetőek! Jó Ha Figyelünk!)

A legszemléletesebben talán  úgy érzékeltethetném, mintha egy süketnéma ember torkaszakadtából  üvöltene – persze egy hang nélkül – egy vak ember előtt. Nem érzékelhető. Legalábbis a szavazatok összeszámlásakor semmiképp. A jelenlegi rendszer ugyanis azt díjazza, aki elmegy szavazni, nem pedig azt, aki otthon marad. A rendszerben csak a leadott voksok szerepelnek, a nem leadottak nem, azok maximum csak a részvétel arányát mutatják meg, illetve azt, hogy adott esetben szükség van-e második fordulóra, vagy nincs, de a parlament végleges összetételének kialakításában nem játszanak szerepet, hiszen a mandátumokat a leadott szavazatok alapján osztják ki, nem pedig a nem leadottak alapján.

Ha ez a rendszer van érvényben, márpedig ez van érvényben, s magára nézve a magyar lakosság túlnyomó  része ezt tartja kötelező érvényűnek, valamint közmegegyezés alapján szintén ez az általánosan elfogadott, akkor – tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy ezen szabályok alapján folyik a hatalomátrendeződés. Szeretném hangsúlyozni, hogy most csupán a dolog elvi részét tárgyaljuk, nyilván a részletekről hosszasan lehetne polemizálni, de ettől most eltekintünk.

A napvilágra került szocialista politikusokat érintő ügyek is rámutatnak arra, hogy itt és most a könyv népe és az általuk írott törvények betűi azok, amik elsőbbséget élveznek minden mással szemben. És ezek azok, melyek – akár az állam erőszakszervezeti útján, számon kérhetők, kikényszeríthetők az állam polgáraival szemben. A jogszerűség a döntő, nem pedig az erkölcshöz, morálhoz, etikához, vagy bármi máshoz való viszonyulás. Ilyen világban élünk.

Összegezve tehát, tessék tudomásul venni végre, hogy hol élünk, mikor élünk, és kikkel, kik között élünk!

Tudom, hogy ez nem valami stílusos, egyszerűen nem jutott jobb eszembe, de Tetszettek volna elmenni szavazni!

Nem tudjuk, hogy abból a bizonyos hárommillió magyar emberből hányan szavaztak volna Orbán Viktorra vagy a Fideszre, és hányan ellene. De a dolognak nincs is jelentősége. Akkor lett volna jelentősége, ha elmennek szavazni. De nem mentek. Így a végleges eredmény kialakulásához nem, vagy ha úgy tetszik, ily módon járultak hozzá. Még egyszer felhívom mindenki figyelmét, a jelenlegi rendszer nem azt díjazza, aki nem szavaz, hanem azt, aki leszavaz.

A „ne menj el szavazni, úgy sincs értelme, mert idegen érdekeket szolgálnak” című  érvelés másik neuralgikus pontja az ún. időfaktor.

Ugyanis korántsem mindegy, mi történik addig, amíg összejön az a több milliós egyszerre mozgatható, egyszerre elégedetlen és egyszerre jól szervezett tömeg, amelyik majd dirigálni fog a pártoknak, és akár heteken keresztül sem mozdul a Törvényhozás Háza elől. Mondjuk, milyen törvényeket hoznak addig?

Már hallom a szokásos érvelést, hogy tökmindegy, ki van hatalmon, úgyis idegen érdekeket szolgáló törvényeket  hoznak.

A dolog azért nem ilyen egyszerű.  És persze nem is teljesen igaz. És ez még akkor is így van, ha az eddigi két nagy váltópárt együtt írta alá a Lisszaboni Szerződést.

Ha a fenti kijelentés igaz, akkor vajon miért szenvedett ilyen – mai divatos szóhasználattal élve – földcsuszamlásszerű vereséget a szegfűmintás utódpárt? Ha nincs jelentős különbség közöttük, le sem váltották volna. Vagy annak idején a Fideszt sem, ha oly mindegy lenne, hogy ki van hatalmon. És persze az emberek sem éreznék úgy. Ha semmi máson, mint a manapság oly divatos áras népek szemüvegén keresztül vizsgáljuk a problematikát és megnézzük, melyik rezsim alatt mennyit és mennyiért kellett dolgozni, már ott nem ugyanaz a kép rajzolódik ki előttünk. Ráadásul Orbánék első regnálása alatt sokan érezhették úgy – joggal –, hogy jó újra magyarnak lenni. Franciscóék alatt miért nem éreztük ugyanezt?

No meg az sem mindegy, legalábbis nekünk, az adófizető barom státuszába besorolt egyszerű állampolgároknak, hogy az éppen uralkodó rezsim azonnal szíjat hasít a hátunkból, vagy esetleg hagy egy kicsit élni és, és mondjuk lélegzethez juthatsz. De persze az is lehet, hogy Bódi Lajosnak, művésznevén Tüdőnek, az erőcsávónak van igaza, aki asztat szokta volt mondani az efféle szituésünök megfelelő verbális érzékeltetésére, hogy: „Árnyalatnyi különbség, nincs jelentősége.”

A csettintős, vagyis a „majd mink egy csapásra mindent megváltoztatunk” című módszer – Hölgyeim és Uraim, akár tetszik, akár nem – jó ideig még egészen bizonyosan nem fog működni. Forradalmakat ebben a térségben nem engedélyeznek, nem EU-konform megoldás és nem érdeke senkinek sem, arról nem is beszélve, hogy a lámpavasakon enyhe szellőben rendszertelenül himbálózó egykori csinovnyikok és pártapparatcsikok első ránézésre meglehetősen kedvezőtlen vizuális benyomást keltenek, jelentősen ártva ezzel az országimázsnak.

Vass úrnak tökéletesen igaza van. Mert hát lehet, hogy a növekvő számú élősködő zsidóktól, a segílyekből vegetáló igénytelen, sok esetben bűnöző cigányoktól, valamint a csőlátó csodaváróktól származik a Fidesz kétharmados parlamenti többsége, de származik! A ma hatályos, és még egyszer hangsúlyozni szeretném, közmegegyezésnek „örvendő” politikai és jogi berendezkedés szerint, mégiscsak ez tekinthető legitimnek. Vagy legalábbis ezt fogadtatják el legitim rendszerként a magyar társadalommal.

Nem állítom, hogy ez a rendszer jó. Azt meg végképp nem, hogy jól is működtetik. Hiszen amióta az informatika elengedhetetlen részévé vált a szavazási procedúrának, azóta a lakosságnak gyakorlatilag semmilyen rálátása, semmilyen ráhatása nincs arra, mi történik a voksával a szavazat leadása és az eredmény kihirdetése között. Az igazság, azaz a tényleges, a valóságnak megfelelő hiteles eredmény megszületése helyett a gyorsaság vette át az elsődleges fontosságot, holott nem az lenne a lényeg, hogy már estére tudjuk meg, ki lett a győztes, hanem az, hogy ténylegesen ki lett a győztes.

Szavazatokat újraszámolni minden általános iskolát végzett ember tud. Informatikai rendszerekben tevékenykedni, az ott történteket nyomon követni és ellenőrizni, már csak a népességnek egy rendkívül szűk része. Érezzük a különbséget, ugye?

Vass úrnak igaza van. „a választók egy harmada nem szavazott”. A háromság más ketteje viszont igen.

Vass úrnak igaza van „A politikából kiábrándult, a politikusoknak hátat fordító, kiszolgáltatott magyar emberek elutasító megvetéseként” viszonyultak és viszonyulnak ma is a jelenleg érvényben lévő közjogi és politikai berendezkedéshez. A többiek viszont nem. És egyelőre az ő szavuk az, ami számít. (Mindenkire nézve kötelező és közmegegyezésen alapulónak veszi az egész társadalom.)

Vass úrnak igaza van, „Hárommilliónyi magyar ember, aki nem Orbán Viktort, nem a Fideszt választotta. Aki nem adott fölhatalmazást a „kétharmadosoknak” a kormányzásra.” A többi viszont adott.

Az erőfelmérő előtt többek között Posta Imre buzdított mindenkit arra, hogy maradjon otthon, mert úgy sincs értelme elmenni szavazni, a közöny világos üzenet, jelzés lesz majd a politikum számára, hogy mit is akar a nép, mi a véleménye erről az egészről.

1 gond van. A politikum az efféle jelzésekből nem ért. Nemhogy nem ért, még csak figyelemre sem méltatja! Ez a politikum csak az olyan jelzésekből ért, amilyen április 11-én és 25-én képződött meg, s a ma használatos kommunikációban a „földcsuszamlásszerű” jelzővel szokták illetni. Csak ez a fontos és csak ez számít!

Talán emlékszünk még az uniós csatlakozásról szóló referendumra. Az összes szavazásra jogosult polgárnak kevesebb mint 40%-a élt szavazati jogával és ennek a kevesebb mint 40%-nak is mindösszesen csak 80%-a – tehát ebben sem volt meg a teljes egyetértés – mondta azt, hogy hajtsuk újból igába a fejünket. Mégis az IGEN-ek elsöprő győzelméről szólt a kommunikáció, holott az Európai Unióhoz történő csatlakozást támogatók, ahogy mondani szokás, látható kisebbségben voltak!

A Magyarok Szövetsége munkálkodik az ún. felsőházi szövetség létrehozásán. Megregulázandó az alsóházban garázdálkodó politikai pártok jelenleg még kontrollálhatatlan egyeduralmát. A másik kamarába civil szervezetek, egyházak, szakmai szervezetek, valamint a gúnyhatárokon kívül rekedt magyarság delegálhatnának képviselőket. Nem tudom, hogyan, s mi módon lehetne korrekt eljárást választva bejutni a kétkamarás parlament felsőházába, ha egyszer megvalósul, de gyanítom, oda is valamiféle megmérettetésen keresztül vezet majd az út.

Ha mán forradalmat nem tetszettek csinálni, tessenek elmenni szavazni! Mer néma leventének az anyja se érti a szavát!
Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
www.johafigyelunk.hu
Nemzeti InternetFigyelő