Szilágyi Ákos: Sírok a katonák felett – Szalay-Bobrovniczky Kristóf felhívásának margójára

Nekünk természetesek a katona sírok. Katona sírok. Meghaltak a csatákban. Az a katona dolga. De, hogy értünk haltak meg, helyettünk haltak meg, ritkán fut át az agyunkon. S ezt ritkán követi gondolkodásunkban a fenti indító gondolatokból természetesen fakadó következtetés.

Néha figyelmeztetni kell a kollektív önmagunkat a külön – bár természetes – tiszteletadásra.

A hétvégén kimentem a temetőbe a sajátjaimhoz, ahogy kiment mindenki. Felemelő volt és csodásan szép. Az emlékezés, a szeretet, a megbánás és tisztelet, a fájdalom és a remény lángjai, a leszállt köd által sejtelmessé vált, pislákoló fényei mennyei hangulatot kölcsönöztek a korán érkezett sötétségből kirajzolódó síremlékek sziluettjeinek. Isten közeli élmény, amit egy európai keresztény kultúr-nemzet eme nemes hagyománya teremt minden év október-november fordulóján.

Kedvesek vagyunk egymáshoz a temetői séták alkalmával. A ritka, áldott ünnep pillanatait éljük meg ezekben a napokban. Emlékezünk mindenkire aki a múltunkból fontos számunkra.

Vagy mégsem?

A temetőnek ugyanis van egy sötéten vágyakozó része. Hallgatag, elfelejtett lakókkal, akiket a történelem ejtett el éppen itt. A távoli, vagy talán nem is létező rokonok soha nem gyújtanak gyertyát sírjaikon. Nyilvántartási számokként, szinte névtelenül fekszenek az örök sötétségben. Néhány hivatalos, állami emlékezés néha rájuk nyitja a feledés falának ajtaját, de reménytelenül ábrándoznak személyes ölelésről amely minden évben kijár a temető fényben úszó részének.

A hétvégén kimentem a temetőbe és felidéztem a Széll Kálmán alapítvány rendezvényén Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi minisztertől hallottakat. Szorítkozzunk a hivatalos közlésére: arra kéri a temetőbe látogatókat, hogy szeretteik nyughelyein kívül látogassanak meg egy hősi emlékművet, hadisírt is.

Egy hagyomány indul most útjára. A hagyományteremtés nem könnyű feladat, legyen az bármily nemes is.

Tőlünk magyaroktól azonban nem idegen ez az empatikus gondolkodás.

Szép népszokásunk, hogy az ünnepi asztalra egy terítékkel többet teszünk fel, ami annak a jelképe, hogy a család vendégül látja Jézust, aki akár egy betérő vándor vagy koldus képében is csatlakozhat a meghitt, közös étkezéshez.

A magyarokból nem halt ki a spiritualitás. Halott szeretteink látogatásakor a közös emlékezéshez vendégül hívhatjuk Jézust a hősi temetőinkből kiválasztott sírhelyre tett mécsessel. Nem tudjuk ki lesz a vacsoravendég koldus vagy vándor. Nem tudjuk ki nyugszik a hősi sírbolt alatt. Csak annyit tudhatunk, hogy valakinek Jézus nevében szüksége van ránk, Jézussal való találkozás mindig felemelő érzés. A vándor, a koldus talán soha nem nyitja ránk az ajtót, mi azonban minden évben odatehetjük mécsesünket. Tegyük meg!

Visszamentem a temető-bejárati árushoz. Vettem egy újabb mécsest és nekivágtam a temető sötéttel teli részének. Elhalkultak a látogatók utolsó neszei is. A duruzsoló fényözön egyre távolodott.

És akkor elkezdtem ágyúdörejt hallani és fegyverropogást és a tankok lánctalpainak
veszett csikorgását. Pedig csak csend volt, egyre mélyebb csend. 2022 őszének európai csendje. Beszédes csend ez a mi mostani csendünk. Telis tele üvöltéssel, fajdalommal, félelmekkel, borzongással. Menekültekkel és friss halottakkal.

Tudtam, hogy ezek a mécsesek nehezebbek lesznek. Tudtam, hogy a múlt és jövő határára kell helyeznem őket. Tudtam, hogy a meglátogatottak is tudják ezt.
Tudtam, hogy régi mulasztást pótolok.

Köszönet a figyelmeztetésért. Megértettem.

Bármit hozzon is a jövőnk, én már minden évben itt leszek.

Szilágyi Ákos

Szombathely, Jáki úti temető 2022. október 31.
Hadisír, Szombathely 2022. október 31.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: Szilágyi Ákos / Fotó: Hír Tv printscreen