Szégyen
Szégyellem magam. Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint ami miatt van a szégyen.
Már régóta ég az arcom, akkor is égett egy picit, amikor a legutóbbi EB világraszóló diadalát etették meg velem ezek a minden hájjal megkent haramia-szélhámosok. Igaz, én nem lelkesedtem annyira, hogy a „csípőjét meg a ringását” tekintettem volna a világ egyetlen számottevő pontjának, de azért örültem és hittem az elmozdulásban. Hogy végre megmozdul valami, és nem leszünk az utolsók. Elhittem, hogy végre talán kivonulnak a degeszre tömött pénztárcával a rablók, és hagyják, hogy új életre keljen a magyar foci is. Hogy van annyi becsület a rablókban, hogy legalább élve hagyják a megrabolt áldozatot, hogy magához térjen, erősödjék. Aztán majd később legyen mit rabolni..
Nem.
Ebben a világban nincs logika, semmi sincs, csak a vég nélküli rablás.
Csak a primitív csalás, a szemen szedett hazugság, a becsapás, az ordénáléság. A hatalmi gőg továbbélése, a semmi ragozása. „Ezeknek minden jó” – elve, mert a magyar foci valamikori dicsfényét gátlástalanul kisajátító MLSZ még most is azt hiszi, hogy nem csak a hatalom az övé, hanem az ország is. Hogy mindent lehet. Megalázni, mert a hatalom az övé most és mindörökre.
Szóval szégyellem magam.
Persze, csak annyira, amennyit az ügy megérdemel. Hogy hagytam magam palira venni, igaz, piti ügyben, de elvi jellegű ügyben. Mert elvi jellegű az olyan ügy, amiben az ország címere is ott van. Bármennyire is pitiáner dolog, de az országról van szó. Az nem megoldás, hogy hagyom a fenébe a címert. A címer én vagyok, milliónyi becsapott, palira vett emberrel együtt. El kell zavarni ezeket a bunkó rablókat, akik még a rablóbecsületet is elrabolták.
Leköpni őket.
Aztán szégyelljék magukat, bár az ilyenek azt sem tudják, milyen a szégyen. Csak a rabláshoz értenek.
Igaz, ahhoz nagyon.
Erdélyi János
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Mementó 2006 emlékmű
