Sütő Gábor: Tudatunk védelme (17.) – TISZTÁNLÁTÁST A ZAVAROS HELYZETBEN

Utólagosan derül ki, de ez csak növeli az ámulatot,
mert hisz egyben hitelesíti a tényt: hogy mennyi
eszelős, született bűnöző, beteges önmutogató
veszi kézbe és milyen könnyen, majd folyamatosan
a kormánykereket kis és nagy népek történelmi járművein.

Illyés Gyula: Utólagosan

 

Sorozatunk célja, hogy történelempolitikai szemlélettel, tehát az okviszonyok, előzmények és következmények elemzésével mutassuk be a történteket, ami a világégéssel fenyegető nemzetközi helyzetben létfontosságú. A háttérhatalmi téveszméket naponta többször zúdítják ránk. Mi sem idegenkedjünk hát leleplezéseink, bírálataink ismétléstől, s ne spóroljunk a tények, érvek felsorolásával sem.

Ezúttal azt láttatjuk, hogy a szövetségi rendszerünk vezetését megkaparintó, elidegenült háttérhatalmi ügynökök emberellenes, európaellenes, s tüntetően magyarellenes kirohanásait elszenvedve, Illyés Gyulának a korabeli elődjeikre mondott, de rájuk még inkább vonatkozó kesergő meglátása hitelesíti magabiztos szuverén szembefordulásunkat az EU birodalmi téveszméivel, jogtipró gátlástalanságaival, büntető szándékaival, a „demokrácia” általa értelmezett érdekei és értékei nevében. A világ színe előtt kimondott állításunk, miszerint kényszerű, avagy tudatosan vállalt háborús pszichózis uralja őket, s a harmadik világháború felé tartanak, valósághűen érzékelteti a nemzetközi helyzet vészterhes irányvonalát. Minősítésünk vonatkozik a NATO-ra és az EU-ra egyaránt, az őket irányító amerikai bázisú háttérhatalomnak pedig veleszületett sajátja. Példázza ezt a júliusi washingtoni NATO-csúcson elfogadott egyhangú rögeszmés határozatuk, miszerint Ukrajna euroatlanti integrációja, a NATO-hoz csatlakozása visszafordíthatatlan. A NATO katonai bizottsága a november végi brüsszeli értekezletén a bizottság vezetőjének közlése szerint már az Oroszországra irányuló megelőző célzott csapásokról tárgyaltak. A Kollektív Nyugat harmadik éve követeli Zelenszkijtől, hogy 25-ről 18 évre szállítsa le a sorozási korhatárt. November végén Biden elnök, majd Blinken külügyminiszter szólította fel erre Zelenszkijt, s napirenden van a nők besorozása is. Ezzel századszor bizonyosodik be, hogy az USA, a NATO, az EU közvetlen részesei az orosz-ukrán konfliktusnak, s kezdettől fogva saját háborújukként kezelik.

Különösen visszatetsző az EU legharciasabb eljárása, mivel nem katonai intézményként jött létre, de az utóbbi években felülmúlta említett partnereit, olyasmit próbál vállalni, amire nem is képes, s amit Európa nem akar. Mindhármukat „eszelős született bűnözők” uralják. November végén észt kezdeményezésre úgy döntöttek, hogy minden tagállam az eddigi támogatásokon túl a GDP 0,25%-át biztosítsa Ukrajna katonai segélyezésére (nekünk ez kétszázmilliárd forint lenne). Háborúra töméntelen pénzük van, nekünk pedig megtagadják a törvényes járandóságaink átutalását. Az Európai Parlamentben (EP) november utolsó napjaiban határozatban mondták ki, mi az irányelvük: „igaz, hogy Amerikában békepárti elnök nyert, de most még háborúpárti adminisztráció van.”

Kaja Kallas, az EU új külügyi és biztonságpolitikai főképviselője – volt észt miniszterelnök – és Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke – volt portugál miniszterelnök – megválasztásuk utáni legelső napon Kijevbe látogattak, ami az EU háború folytatása iránti elkötelezettségét jelzi. Az EU Katonai Bizottsága (EUMC) kihelyezett vezérkari főnöki ülését október közepén, felvonulási térré szánt Budapesten, a Várkert Bazárban tartotta, s a NATO „Katonai Orvosi Schengeni Övezet” létrehozását tervezi Magyarország bevonásával. Ursula asszony „teljes értékű” külön hírszerző szolgálat felállítását szorgalmazza. Mark Rutte új NATO-főtitkár elismerte a sajtónak, hogy mindennel támogatja Zelenszkijt. A valóságtól elszakadva, hozzátette „Fontos, hogy Ukrajna az erő pozíciójából kezdhessen béketárgyalásokat.” A NATO Oroszország bekerítésére egymás után hozza létre a hadműveleti központjait, s katonai támaszpontjait Norvégiától Lengyelországon, Románián át Magyarországig. Rutte december első napjaiban leszögezte, A NATO európai tagjainak a „biztonság” nevében csökkenteniük kell a jólétet, és GDP-jük nagyobb részét a katonai-ipari komplexumba kell irányítaniuk.

Az EU-csúcs viszonylag jól megfogalmazott Budapesti nyilatkozata, magyar erőfeszítések nyomán elfogadott versenyképességi paktuma, utáni rövid időszak ismeretében sem állítható más, mint hogy nem az általuk is aláírtakat, hanem kihívó gátlástalansággal az előző kártékony politikájukat folytatják. Annak a háttérhatalomnak az ügynökei, amely e mivoltát 2001 szeptember 11-i önprovokációja óta nyíltan értésünkre adta többször megerősített szándékával, hogy világuralomra tör, s milliárdokkal akarja csökkenteni az emberiség létszámát. Ennek következtében élet-halál kérdésévé vált annak világméretű kijózanító, sőt hadakozásra ösztönző tudatosítása, hogy a háttérhatalmi erők bűnös politikai és egyéb műveletei rejtőznek a hangoskodva védelmezett állítólagos világpolitikai érdekek és értékek mögött. Az pedig vezetőik saját hatalmuk megtartásáért, valamint egymás ellen vívott kíméletlen kapzsiságát mutatja, hogy hónapok teltek el az európai választások óta, míg végre meg tudtak állapodni az EU alelnökök személyében és a kulcspozíciók elosztásában. Mindezt évek óta egyre kihívóbban négyszázötvenmillió európai kárára teszik, hogy eleget tegyenek az őket irányító, ember, és élet ellenes pszichopata globális pénzhatalmi érdekeknek.

Következtetésként levonható irányelvek: amíg az emberiség hagyja, hogy döntően a háttérhatalmi ügynök EU, NATO és USA vezetők irányítsák világunkat, addig pozitív változás nem lehetséges. A pszichopata globális pénzhatalmi elit profitszerzés melletti fő célja, a háttérhatalmi egypólusú világrendszer visszaállítása, amivel Oroszország és az erősödő BRICS száll szembe. Gyengítésükre provokálták ki az orosz-ukrán összecsapást, és tartják fent, ameddig csak lehet. Gyökeresen szakítanunk kell tehát a folyamatosan ismételgetett „Oroszország mégiscsak agressziót követett el”, „nemzetközi-jogilag mégiscsak megtámadta Ukrajnát”, és a „Putyinnak nem lett volna szabad engedni, hogy beleprovokálják” okoskodó szemellenzős kártékony okfejtésekkel, amelyek elhallgatják az okokat és előzményeket, döbbenetes melléfogással 2022 február 24-től számítják a történelmet, s jogilag is ezt a pillanatot merevítik ki. Törlik a múltat.

Az emberiség túl sokáig kivárt a háttérhatalmi személyek, szervezetek leleplezésével, idegenkedés mutatkozott szókimondó minősítéseinkkel szemben is, de egyre uralkodóbbá válik a tudat, hogy ne féljünk felhívni a világ figyelmét rá, hogy elvetemedett háborúpárti döntéseikkel ártatlan emberek ezreit ítélik halálra. Lelkiismeretlenül írnak alá nemzetközi okmányokat emberi érdekekről, értékekről, békéről, de tudatos mosolygó gyilkosok. Gyóni Géza, a háború borzalmát átélt költőnk, a korabeli ugyancsak háborús pszichózisban tetszelgő vezetőkről írta a „Csak egy éjszakára” című, világhírű versét, de rájuk százszor inkább vonatkozik:

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

  Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek

 

Gátlástalanul feláldozzák százezrek életét, hadd féltsék hát a sajátjukat az orosz-ukrán fronton legalább „csak egy éjszakára”. Ám sem ők, sem harcias európai és saját ellenzéki politikusaink ne feledjék, ez a lehető legenyhébb ítélet lenne a háttérhatalom éllovasai számára. Félő azonban, egyetlen nyugtalan éjszakájuk sem lesz, ahogy eddig sem volt, ha a történelem parancsára az ítéletet rájuk elkerülhetetlenül meghozók nem lesznek törhetetlenül igazságosak és bátrak.

 

Ki hallott a háttérhatalom „Jövő Paktumáról”?

 

Az önmagát mindenhatónak képzelő „Nagy Testvér” Nagy Újrakezdés néven egy ideje immár nyíltan hirdeti, most pedig suttyomban elfogadtatta a világgal a programját. Az általa felhúzott színfalak mögött, ellenállás nélkül, a szemünk előtt! Lássuk, hogyan.

A világot arra kényszerítette, hogy figyelmét, erőfeszítéseit az általa kiprovokált orosz-ukrán konfliktus világháborús veszéllyé válásának elkerülésére összpontosítsa, lefizetett sajtója arra buzdította, hogy Kamala Harris és Donald Trump választási párbajában drukkoljon, szörnyülködjön, hogy Izrael újabb önprovokációjával áldozatnak tünteti fel magát, hogy folytathassa a palesztin népirtást, az EU pedig a Zelenszkijjel és a „magyar kérdéssel” legyen elfoglalva. Eközben az ENSZ-ben szeptember 22-én csendben elfogadtatta a „Jövő Paktumát” („Pact for the Future”), amiről a világsajtó alig adott hírt, holott jogilag kötelezőnek beállítva, alattomos globális menetrend szerint az emberi tevékenység szinte minden területére kiterjedjen, megnyomorítva minden ország jövőjét. A paktumot Guterres ENSZ-főtitkár által összehívott csúcstalálkozón fogadták el. A dokumentum elfogadását kilenc hónapos tárgyalási folyamat előzte meg, s „azért vagyunk itt, hogy megmentsük a multilate-ralizmust a szakadéktól” – állította Guterres. A „globális kormányzás átalakítása érdekében” elfogadott Jövő Paktuma és mellékletei – Globális Digitális Megállapodás és Nyilatkozat a jövő generációiról – döntőnek tekintik az általuk felnagyított klímaváltozást, s leszögezik: az emberi tevékenység minden formája éghajlatváltozást okoz, ezért azokat szigorúan szabályozni kívánják, hogy elérjék a davosi Világkereskedelmi Fórumon (WEF) kidolgozott és meghirdetett céljaikat, a folyamatban lévő „2030-as menetrend” szerint. A paktum előtérbe helyezi „a fenntarthatóság” három fő pillérének, a környezet, a gazdaság és a társadalom „dimenzióit”. Említik a békét és biztonságot, leszerelést, stb., s összesen 56 átfogó intézkedést hoztak. Köztük, a globális kormányzáson túl, a fenntartható fejlődést, digitális életmódot, valamint a meghatározatlan „kedvező éghajlatváltozást.” A nagy nettó vagyonnal rendelkező egyénekre globális minimális adót vetnének ki, miközben a zöldadókkal és kényszerű energetikai, technológiai, biológiai átállással elszegényítenék az országokat. A „Tegyük jobbá a világot” jelszó alatt mindent át akarnak alakítani, hogy uralják a természetet, genetikailag javítsák fel az emberiséget, a növényeket, állatokat. Az öreg és beteg, haszontalan, vagy létbiztonságukat vesztett emberek az eutanáziával megsemmisíthetőkké válnak. Az így, valamint a háborúkkal, további gyanús oltásokkal és egyéb módszerekkel kivégzett milliárdok helyét átveszik a robotok és a mesterséges intelligencia (MI). Az emberi nemek közti biológiai különbséget eltörlik, az emberi rasszok létezését és különbözőségét tagadják. A jövő polgárainak tilos lesz minden olyan tevékenység, ami a globalisták szerint veszélyezteti az egészségüket, és CO2-t, metánt, vagy nitrogént bocsájt ki. Az „egészségterv” szerint dolgozni csak egészségesen és az új géntechnikai mRNS vakcinákkal minden ellen beoltva lesz lehetséges. Az emberi minőség megszűnik, a helyét átveszi a digitális identitás, a test és a gép fokozatos egyesítése, amihez már a vagyoni és családi helyzet helyett csak kiérdemlendő jogosultságok csatlakoznak, a megfelelés és engedelmesség, a társadalmi hasznosság mértékében. Csatlakoztatni kell minden embert, iskolát és kórházat az internethez; biztonságossá kell tenni az online teret mindenki, különösen a gyermekek számára. Lényeges körülmény, hogy mindezt az MI és a digitális állampolgárság széleskörű alkalmazásának alapján.

Ezeket az agyszüleményeket annak a téveszmének nevében akarják elfogadtatni, hogy „nem teremthetünk olyan jövőt, amely alkalmas unokáink számára, egy olyan rendszerrel, amelyet a nagyszüleink építettek”, ezért a paktum az emberi tevékenység minden területének „nagy újraindítására” kiterjed. Ennek értelmében nyíltan szögezik le, hogy a globális cégek irányítják a kormányokat és a törvényhozást a „szebb jövő” érdekében.

A háttérhatalmi hírközlés szerint „a világ vezetői ma elfogadták a Jövő Paktumát.” „2024. szeptember 22-e egy olyan nap, amely be fog vonulni a történelembe,” s az ENSZ világkormányként fog szerepelni. Valójában azonban egy kormány sem fogadta el a paktumot, csak az állandó képviselőkön túl, álságos módon megszavaztatták az ilyen horderejű program elfogadására nem felhatalmazottakkal. A „csúcstalálkozót” ugyanis a szeptember 20-21-i Akciónapok előzték meg, amelyeken mintegy 7000 külső személyt hívtak meg „a társadalom minden szegmensét képviselve.” Az ENSZ keretében folyt „csúcstalálkozónak” nevezett rendezvényen pedig mintegy 4000 külső személy vett részt NGO-k, civil társadalom, különböző szervezetek képviseletében, valamint néhány szolgálatkész állam- és kormányfő, köztük Olaf Scholz, akkor még német kancellár, aki a végleges szöveg egyik társszponzora is volt.

A paktum betartására senki nem kötelezhető, hiszen formálisan még a senki által meg nem választottak sem szavazták meg szabályosan. Ennek ellenére úgy értelmezik, hogy a paktumot és mellékleteit „az országok felvállalták”. Mindez olyan tálalásban, amely eleve beleszólást feltételez az államok belügyeibe. Vitát is váltott ki, hogy Versinyin, Oroszország külügyminiszter-helyettese módosító javaslatot terjesztett elő „az államok belügyeibe való be nem avatkozás elvének” szerepeltetéséről; Belarusz, Észak-Korea, Irán, Nicaragua és Szíria támogatta, de a tagállamok többsége elutasította. Az előtörténetből, az eljárásból és a szövegből az is kiderül, hogy a létrehozandó digitális állampolgárok digitális világa nem természetes fejlődés eredménye lesz, hanem a WEF, a WHO, az EU és központilag az ENSZ által megtervezett és irányított mindennapos és mindenre kiterjedő folyamat, ami látszólag a jólétünket, kényelmünket szolgálja, valójában abszolút diktatúra, ami az emberiség sorsát kérdőjelezi meg azzal, hogy embertelen útra tereli.

Ha hagyjuk megvalósítani, a „Jövő Paktuma” világtörténelmi, de visszahúzó jelentőségű lesz, mert az emberi társadalom jövőjét teszi tönkre. Szoktuk mondani, és jóváhagyólag bólintunk rá, hogy ma már minden összefügg mindennel. Globálissá vált világunkra ez sokszorosan igaz. Nem véletlenül hozzuk tehát ide, hogy az orosz Különleges Hadművelet (KHM) csak egyféleképpen érhet véget, ha teljesíti minden kitűzött célját, amivel a történelemben először megálljt parancsol a paktumozó háttérhatalomnak, s ez előremutató világtörténelmi jelentőségű lesz. Annak tudatában kell tehát politizálnunk, hogy Oroszország és a formálódó BRICS alakuló együttműködése az első lépés lehet a háttérhatalom emberellenes paktuma keresztülvitelének a megakadályozására.

 

Kikből áll a háttérhatalom?

 

Céljai meghirdetésével és kierőszakolt ENSZ-beli elfogadtatásukkal a háttérhatalom önmaga segédkezett abban, hogy e világot nyugtalanító kérdés tisztázása méginkább előtérbe kerüljön. A nemzetközi politikai irodalom elemzéseit összegezve, röviden a nemzetektől elidegenedett főleg amerikai szabadkőműves, a magánpénzt előállító és azzal a világot uraló zsidó-bankár elit emberellenes összeesküvéseként fogalmazható meg. A szemléltetőbb megértéshez idézzük Jeszenszky Zsolt politológus részletesebb meghatározását, amely tagjainak eszelős mivoltára is rámutat: kétségtelen, hogy egy szűk elit mára óriási hatalmat szerzett a világ fölött. És ma már nem is titkolják, nem is rejtőzködnek. Sőt kifejezetten hiúk, szeretnek szerepelni, sőt, ünnepeltetni magukat, mint az emberiség nagy jótevői. Bill Gates, Soros György, Klaus Schwab, de Jeff Bezos vagy Larry Fink is rendszeresen mesélik a nyilvánosságnak, hogy ők mennyi minden jót tesznek, csakis nekünk, csakis értünk. És ők ezt el is hiszik. Szó sincs arról, hogy cinikus manipulátorok lennének. Meg vannak győződve róla, hogy amit csinálnak, az a világ javát szolgálja. Persze, közben rengeteg pénzt keresnek, hihetetlenül gazdaggá, hatalmas befolyásúvá is válnak – de úgy is érzik, hogy ők erre predesztinálva vannak, és meg is érdemlik, mert egyrészt az ő emberi minőségük annyival másoké felett áll, másrészt annyi minden jót tesznek az emberiséggel.”

Az interneten számos elemzés háromszáz családra becsüli a tagságot és felsorol a tizenegynéhány vezetőnek tartott közismert családot. Mindegyik elemzés megjegyzi azonban, az igazi vezetők a háttérben vannak. Utalnak rá, hogy a Goldman Sachs, az immár a Váci úton is terpeszkedő Black Rock és hasonló vagyonkezelő, befektetési társaságok, gyógyszer- és fegyveripari, s egyre inkább az informatikai szupervállalatok vezetőiről van szó.

A háttérhatalom és ügynökei emberi értékekre hivatkoznak, de a saját szűk érdekeik mellett a nagytőke érdekeit valósítják meg, szembemenve az emberi értékekkel, s bármilyen eszközzel, bármennyi emberélet feláldozásával. Közismert példa, hogy a nem-ukrán ukrajnai ügynökei segítségével gyarmatosította az Ukrajnának tartott területet, s háborúba kényszerítette az ukrán népet. A „nem-ukrán ukrajnai” kifejezés szokatlanul hangozhat, de ez adja vissza a háttérhatalom, azaz nemzetidegenek uralta valós helyzetet, ami sajnos, a hazai hírközlésben egyáltalán nem jelenik meg, a politikában is elvétve. Az ugyancsak nem-ukrán ukrajnai Zelenszkijnek a nézeteit, törekvéseit a háttérhatalmi Kollektív Nyugat határozza meg. Ezért sajátjukként szerepeltetik minden fontos EU, NATO és más nemzetközi értekezleten, de még nemzeti rendezvényekre is meghívják, ahol sem formailag, sem jogilag nem is vehetne részt. Mértéktelenségükre jellemző, hogy még az újjáépített keresztény építészeti remekmű, a Notre Dame székesegyház megnyitására is meghívták. (Ő volt az egyetlen, aki nem viselt öltönyt! Mégis nehéz eldönteni, hogy ez volt a legfeltűnőbb, vagy az egyházi méltóságok szivárványossá idomuló öltözéke). A háttérhatalom kulcspozícióban lévő ügynöke, Leyen asszonyság sem tétlenkedett, meghívta Zelenszkijt az újonnan felálló Európai Tanács első csúcstalálkozójára. A földrajzilag, államilag, politikailag, nemzetileg, jogilag és más szempontokból is egyaránt meghatározhatatlan Ukrajna nemzetidegen vezetőjének semmi keresnivalója nem volt a budapesti Európai Politikai Közösség csúcstalálkozóján, sem az EU csúcsértekezletén. Szereplése sok ellenérzést váltott ki; nemcsak a viselkedésével volt baj, hanem láthatólag elhiszi, amit szövetségesei bebeszélnek neki. Nem érzi, vagy nem törődik vele, hogy a Kollektív Nyugat tolja őt előtérbe, harcoljon csak helyettük Oroszország, Kína, a BRICS ellen, s az ukrán nép ellen is, amit ügybuzgón végez is. A Kollektív Nyugat a fő oka annak, hogy Ukrajna ugyan nem az első ország a világon, hanem csak a második, amelyik zavaros helyzetben lemond a józanészről és állami vallássá teszi az idiotizmust. Az ezt szemléltető mérvadónak elfogadható sűrűsödő kijelentések közül legutóbb Lescsenko, az ukrajnai elnöki hivatal vezetőjének tanácsadója szájából is ennek megerősítését hallhattuk: „… meg tudom erősíteni: amerikai politikusok mindkét pártból nyomást gyakorolnak Zelenszkij elnökre abban a kérdésben, hogy Ukrajna miért is nem mozgósítja a 18 és 25 év közöttieket (is)”. Szövetségesük, Ukrajna főrabbija Mose Reuven Aszman pedig megáldotta az ukrán hírszerzési főigazgatóság vezetőjét, Budanovot, s Oroszországot a hitleri Németországhoz hasonlította. S nem is akármikor, hanem a Jom Kippur ünnep előestéjén: „A nagy és szent Jom Kippur (ítéletnap) előestéjén az a megtiszteltetés ért, hogy megáldottam egy jó, édes és győztes évre – a legendás embert, a GUR vezetőjét, Kirillo Budanovot”. Erre Makov orosz politológus jobb választ adott, mint amilyent mi meg tudnánk fogalmazni: „Ukrajna főrabbija aktívan dicsérte a fasiszta rezsimet és dicsőítette az olyan hírhedt antiszemitákat, mint Bandera, mindezek alatt az évek alatt. Most pedig még a holokausztban meghalt zsidókat és az ukránokat is összehasonlította a náci Németországgal. És az orosz hadsereget Hitler hadseregéhez hasonlította. Megőrült Ukrajna főrabbija? Nem, valószínűleg nem. Csak túléli, ahogy tudja. Elárulja a holokauszt emlékét. Segít felszítani az antiszemitizmust. Elárulja a zsidókat a 30 ezüstpénzükért.”

Sorakoznak más szemléltető példák rá, hogy a háttérhatalmi késztetésekkel fűtött hasonszőrű tudodkik túlbecsülik a történelemben betöltött szerepüket. Izrael az ENSZ határozatait figyelmen kívül hagyva nem tartja be ezeket, és nyíltan ignorálja az ENSZ döntéseit, jelenleg pedig az iráni olaj- és nukleáris létesítmények bombázására, és újabb szíriai és más területek megszállására készül. Netanjahu kitiltotta Antonio Guterres ENSZ-főtitkárt Izraelből, mert az nem ítélte el „egyértelműen” Iránnak Izrael elleni „súlyos” rakétatámadását. Zelenszkij ugyancsak elutasította Guterres ukrajnai látogatását, mivel részt vett a kazanyi BRICS-csúcson, ahol találkozott Putyinnal. A hozzájuk csatlakozó Von der Leyen balkáni körútja keretében találkozott Vucic szerb elnökkel, és úgy volt, hogy Vucevics miniszterelnökkel is találkozik. „Lemondtuk a találkozót a miniszterelnökkel, miután találkozott az orosz gazdasági miniszterrel” – közölte az EU szerbiai nagykövete, nehezményezve, hogy Szerbia „megerősíti gazdasági kapcsolatait Oroszországgal”.

Hasonló példákért nekünk sem is kell messzire mennünk. A háttérhatalmi ihletésű Magyar Péter szerint le kellene mondanunk szuverenitásunk „egy kis részéről”, azaz árulóvá lenni, elfogadni a migrációt, a háborút, az NGO igényeket, az LMBTQ-t, amelyet már régen szélsőségesnek kellett volna nyilvánítani és betiltani. A Tisza Párt képviselői pedig az Európai Parlamentben megszavazták a módosító indítványt, hogy a 2025-ös a költségvetési tervezethez képest 25 millió euróval megnöveljék a Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alapot, mert szerintük az pozitívan járult hozzá a menekültek azonnali támogatásához. Ám, ahogy a magyar kormányfő figyelmeztet, a „migráció az a kérdés, ahol elég egyszer hibázni„, hiszen „ahová a gyenge kormányok gyenge vezetői beengedték a migránsokat, onnan soha többé nem tudják kirakni őket„. A háttérhatalom azzal számol, a migrációval járó keveredés elkerülhetetlen következménye a befogadó nemzet pusztulása, mert megsemmisíti a jellemét, nemzeti öntudatát, s ezzel a létezését. Manfred Weber és Ursula von der Leyen támogatásáért Magyar Péternek ezt az árat kell fizetnie. Ki is mondja, a Néppárt álláspontjára támaszkodni „egyfajta kötelesség”, sőt Tarr Zoltán lelkész, a Tisza Párt EP-delegációvezetője hangsúlyozta, hogy a Néppárthoz való csatlakozásuk szinte „szerelmi kapcsolat”. El is hisszük, hisz lelkész mondja. Az EU-ban a Tisza Párt képviselői ukrán színekbe öltözve, felállva tapsolják meg a Magyarország megbüntetésére hozott javaslatokat. Mi a hazaárulás, ha ezt valaki nem tekinti annak? Mindezek ellenére naponta többször unottan látjuk, hogy uralja a médiát, vagy a média különböző meggondolásokból, esetenként talán meggondolatlanságból, messze túlszerepelteti. A média számára ez semmiképpen nem dicsérendő tett. Magyar Péternek mit kell még tennie ahhoz, hogy közvéleményünk mellé soroló része megértse, olyan valakit támogatnak, akikről a jelen írás mottója szól?

 Az álbaloldali és áljobboldali ellenzék már túllép az ellenzékiségen, s kimondva is ellenséggé nyilvánítja magát. Minősített hazaárulásukkal nálunk ők képezik a háttérhatalmat. Sőt a Leyen-Weber tandem kormánydöntő szándékait tükröző kihívó polgárháborús uszításba csaptak át. Szavazópolgáraink ezekből ítélve döntsenek róla, hogy kiket engednek a kormánykerékhez az elkövetkező választásokon.

Seperjünk azonban a házunk táján is, majd Európában és szintén térjünk ki az Újvilág óvilági üzelmeire. Szemlézzük, hogy a bőven ömlő szóáradatok helyesen, teljesen tükrözik-e a valóságot. Szolgálják, vagy rombolják tudatunkat?

 

Ismét a makacs politikai hibáról

 

A jelentéktelennek tűnő, de formailag, tartalmilag pontatlan, politikailag tudatromboló hibának minősítendő gyakorlat minduntig tartja magát, s annyira általánossá vált, hogy parancsoló a felszámolása. Nem igényel különösebb intézkedéseket, csak egy kis figyelmet és fegyelmet. Az Európai Unió és Brüsszel azonosításáról van szó. Politikusaink, politológusaink, újságíróink, közéleti személyiségeink, néha méltóságaink is folyamatosan „brüsszeleznek”, ahelyett, hogy megneveznék, kiről-miről van szó. Kisszerűnek tűnő, de történelempolitikai szempontból súlyos és makacsul izmosodó hiba, s kár lenne örökül hagyni az utókorra.

Semmi értelme, hogy kerülgessük az EU és vezetői megnevezését. Az ellenünk indított kötelezettségszegési eljárásokat „az uniós jog megsértése miatt”, a szuverenitásvédelmi törvényünk, vagy a gazdasági semlegesség ellen nem a csökönyösen szidott belga főváros, hanem az EU indította. Mégis a tizenharmadik nemzeti konzultáció valós hibákat felrovó tizenegy kérdésének mindegyike Brüsszelt hibáztatta, az igazi bűnös, az EU említésre sem került. A jelenleg folyamatban lévő tizennegyedik pedig ugyancsak tizenegy kérdése közül ötben ismét Brüsszelt hibáztatja, és még háromszor említi a belga fővárost. Más vitás kérdések kapcsán is folyik a brüsszelezés, még olyan fogalmazásban is, hogy mi vagyunk „Brüsszel ellenzéke”, ami teljes képtelenség.

Nem vagyunk naivak, tudjuk, az irodalomban elfogadott a szimbolizmus, de súlyos politikai kérdésekben, szándéktól függetlenül félrevezető, az uniós maffia védelme, a bűnösök kímélése a közvélemény előtt. Akiket mellbe vág e tárgyszerűség, ellenérvelhetnek, mondván, hogy régebben is emlegették Moszkvát, Washingtont és más fővárosokat. Igen, de egyrészt azok a fővárosok a saját országaikat jelképezték, míg az effajta brüsszelezés nem Belgiumot akarja jelenteni, hanem egy nemzetközi szervezetet. Másrészt közvéleményünknek pontosan meg kell mondani, miről beszélünk, mi történik, s kik a szereplői a történéseknek, nem pedig óvakodva jelképesen hadakozni még olyan fontos okmányokban is, mint a nemzeti konzultáció kérdőívei. Harmadrészt, az EU felső vezetői valóban eszelős, született bűnözők, beteges önmutogatók, akik mellőznek minden szimbólumot, nincsenek már olyan helyzetben sem, hogy legalább a látszatra adjanak. Az EB vezetője, Leyen asszony több fórumon éles támadást intézett ellenünk, nem is titkolva, hogy a törvényesen és demokratikusan megválasztott magyar kormány megdöntésére törekszik. Weber, a Néppárt csoport vezetője, kijelentette „a 7-es cikkellyel egész Magyarország ellen szavaztam. Nem a Fidesz, nem Orbán Viktor, hanem az egész ország ellen.” Máskor, túlozva, a Néppárt csoport nevében: „Az EPP mindig az első vonalban harcol, akár Tusk mellett Kaczyński ellen, akár Magyar Péter mellett Orbán Viktor ellen”. Nemrég pedig érzelmesen szónokolta: „Orbán úr, ön a múlt, Magyar Péter a jövő!”

Illetékes érintettjeink, testületeink nem veszik észre, nem egyszerű szóhasználati kérdésről van szó, hogy balgaság ez a makacs belgaság. Leyen és Weber sem Budapestről beszél, hanem kifejezetten az Orbán-kormányról és Magyarországról. S a Patrióták Európáért sem a belga fővárost akarja elfoglalni, hanem az EU-t. Ha miniszterelnökünknek volt bátorsága ezt kijelenteni, s az EU székhelyén, az apparátusa füle hallatára rámutatni a jelenlévő Leyen és Weber aljas eljárásaira, akkor a politikusainknak, politológusainknak, újságíróinknak, mindenkinek legyen annyi figyelme és mersze, hogy „brüsszelezés” helyett néven nevezzék a bírált szervezetet és vezetőit. Annál inkább, mivel Leyen és Weber nemcsak mint az EU fő tisztségviselői állnak szemben velünk, hanem mint a mai Németország, s a nemzetellenes német willkommen kormánypolitika képviselői, hiszen mindketten németek, s ők e minőségükben is ellenfélként lépnek fel velünk szemben. Nincs, ne legyen tehát kétely, a hazaáruló Manfred Weber, Ursula von der Leyen is, valamint új szövetségesük, az ugyancsak hazaáruló Magyar Péter, Dobrev Klára és környezeteik alkotta puccsisták teljes erővel támadják a magyar kormányt, helyzetbe akarják hozni Magyar Pétert, aki bármit végrehajt, amit kérnek tőle.

Nem állítjuk, hogy nálunk ma minden hibátlan, hogy mindig jól válogatjuk meg szövetségeseinket, de senki nem tagadhatja, hogy a nemzeti érdekeinket, értékeinket, biztonságunkat védelmező, szuverenista Orbán-kormányt meg akarják buktatni, és bábfigurákból álló, irányítható kormányt akarnak a nyakunkra ültetni. Amivel, akár polgárháború árán is, más országokban pillanatnyilag is próbálkozik a háttérhatalom! Hiba is lenne takargatni, sok a tisztáznivaló magunk között is. Most csak azt említjük, hogy az egymástól is élesen elkülönülő legkülönbözőbb hazai és külföldi politikai ellenfelek lekommunistázása, lebolsevikozása, leninfiúzása az észszerű érvelés, időszerű és tényszerű minősítésük helyett ugyancsak félrevezető és kártékony, s az ezt gyakorló politológusok, politikusok, közéleti személyiségek politikai önállótlanságára, színlelésére, vagy alkalmatlanságára utal. Ide soroljuk a közismert külföldi politikusok Sátánként, vagy Messiásként emlegetését, de a sűrűsödő „hálaistenezést” is, miközben nem kitapintható, hogy az egyházak, vagy a Vatikán, akár ez ellen, akár a béke melletti elkötelezettségének a hangoztatása mellett, történelempolitikai szellemben érzékelhető hatékony lépéseket tenne a világbékéért. A magyar-vatikáni kapcsolatok rendszeressé válása a legutóbbi 2-3 évben hihetetlenül fontos, de a világ számára láttatott eredményt még nem túl sokat hozott. A Vatikántól jóval több várható el. Ugyanakkor Ferenc pápa és a magyar miniszterelnök december eleji újabb találkozása, a várt decemberi-januári világméretű változások reményében, talán ilyen sikert is szülhet. Ám itt is van „De!” A hihetetlenül felgyorsult nemzetközi küzdelemben a háttérben játszódó kamarilla-politikának késői és vajmi kevés hatása van. A látható eredményekért nyílt sisakban kell harcolni! Harcolni, nem pedig utólag osztozkodni a mások által küzdelmesen, áldozatokkal kivívott sikerekben. Önmagában azonban a tény, hogy Ferenc pápa e zavaros időpontban Orbán Viktorral tartotta szükségnek a megbeszélést és nem Manfréd Weberrel, vagy Leyen asszonysággal, politikai jelentőségű utalás a világnak a mai helyzet, az előtérben lévő államférfiak értékeléséről, valamint a kiút keresésének irányáról.

 

Kanyarban ne előzzünk!

 

Egyre jobban át tudjuk látni, hogy a háttérhatalmi politika látható fő végrehajtói mögött miféle érdekeket és értékeket megtestesítő, a világközvélemény előtt ismeretlen, vagy alig ismert háttérhatalmi társaságok, intézmények, gépezetek, személyek állnak. Nyilvánvalóan el akarják érni, hogy a közigazgatási, társadalmi eljárásaink minél kevesebb személyes kapcsolattal járjanak, az emberek szigetelődjenek el, nehogy képesek legyenek szervezkedni, védekezni az embertelenség felé menetelés ellen. Ahogy a digitális poszt-humán világ, a gépember, vagy embergép megteremtését célzó „Jövő Paktumából” láttuk, fő eszközeik az informatika kényelmi vívmányai, köztük az trónra emelt mindentudó mobiltelefon, amely 2025-ben már a személyi adatoktól a bankkártyáig, s persze, az istenített DAP rátelepítésével, mindent helyettesít.

A cáfolhatatlan nemzetközi tapasztalatok szerint elég azonban egy kivédhetetlen áramszünet, hiba a világhálón, akkumulátor kimerülése, avagy magának az eszköznek az elvesztése, hekkertámadás, kíberbűnözés, s a tulajdonosa ott áll tehetetlenül, kapcsolatteremtési lehetőség nélkül, üres zsebbel és hassal. Nemcsak a személyazonosságát, magát a „digitális állampolgárságát” sem tudja bizonyítani, nem tudja igazolni még a jogos ottartózkodását sem, ahol éppen van. Utcán, közlekedési eszközön, intézményeknél egyaránt ki lesz téve kellemetlen közigazgatási eljárásoknak, éhezni, szomjazni kényszerül, és súlyos károkat kell elszenvednie, ha valaki visszaél az adataival.

Jogosan ki is akad, amikor még be is akarják beszélni neki, hogy, hogy mindezt „a” szoftver, netán „a” névtelen ügyintéző okozta. Közben ugyanis rájött, hogy a tudata alatt ösztönösen kétkedve fogadott digitális állampolgárságot eleve elutasítással kellett volna kezelnie, mert átélve a fentieket, megérti, mit is jelent. Azt, hogy informatika kétségtelen előnyei egyre bonyolultabban kezelhetőek, életvitelünkbe avatkozóak, félelmeinket fokozzák, ezért tömeges széleskörű alkalmazásuk szükségtelen és veszélyes is. Továbbá, hogy állampolgári mivolta egy jottányit sem javult tőle, ellenkezőleg, a látszólag előnynek tűnő mozzanatok a gyakorlatban akadályoztatást, tehetetlenséget eredményeznek. Nem is juthat más következtetésre, mint hogy mindez az immár nem is titokban telepített poszthumán rendszer, benne a digitális alrendszer hibája! Ijesztő, az embert védtelenné tevő eseteket válthat ki, az pedig egyenesen rémítő, hogy mindezt szándékosan is elő lehet idézni!

Ugye, még a vázlatos körvonalazása is félelmetes! Ezért súlyos mulasztás lenne, ha az elemzésben itt megállnánk. Képzeljük el a káoszt, ha a hiba, áramszünet, stb. valamely szolgáltatói alközpontban történik (a főközpontról nem is beszélve), ahol papíron nincsenek meg a napi munkafeladatokhoz szükséges adatok. Lám, milyen könnyű dolga lesz a háttérhatalomnak, ha úgy dönt, hogy legközelebb már mindenkit feltétlenül be akar oltatni. Ám ne csak rémüldözzünk, hanem lépjünk, lehetőleg minél szélesebb nemzeti egységben. A háttérhatalom által megtévesztetteket, s a megtévedteket ne tekintsük ellenségnek, de az álláspontunk mellett megingathatatlanul tartsunk ki. Két évszázada kering egy közismert bölcs mondás, amely tévesen Edmund Burke a modern brit konzervatív politika egyik megteremtője gondolataként terjedt el, pedig John Stuart Mill angol filozófus a szerzője. Nem is e fura körülmény miatt idézzük, hanem, hogy a feszült zűrzavaros helyzetekben iránytű legyen a fejünkben: A gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.

Az iránytű pedig máris mutatja, hogy a környező országokhoz, de Németországhoz képest is már DAP nélkül is élen járunk a biológiai-társadalmi nemlét felé vágtató digitális lét meggondolatlan, kapkodó kiépítésében, aminek további fojtogató hátulütői is lesznek. A beígért még nagyobb kényelem bilincsnek bizonyulhat. A „Jövő Paktuma” éppen efféle rendszerre szándékozik építeni az emberiség jövőjét. Akár ennek nyomása alatt született nálunk a digitális állampolgársági terv, akár nem, a szellemét tökéletesen követi. A DAP bevezetésén dolgozók gyanútlanul, vagy tudatosan úgy állítják be, hogy e lépéssel „a kanyarban előzünk”. Ugyanis még nagyhatalmak sem vezették be, így még olyanok sem nagyon vannak, akiket megkísérelhetnénk megelőzni a kanyarban. Jobb lenne mások tapasztalataiból tanulnunk. Aztán, ki ne tudná, veszélyes a kanyarban előzni. A serénykedők is tudják! Ezért, akik ezt idegen érdekek nyomása alatt, elsietve, átgondolatlanul, de tudatosan teszik, maguk is veszélyesek. Önmagukra is!

A szervezők figyelmét nem kerülhette volna el, többek között az a lényeges társadalmi körülmény, amely eleve megkérdőjelezi a DAP-ot. A lakosság jelentős részének nincs és nem is lesz mobiltelefonja, internetes hozzáférése, avagy nem tudja kezelni az egyre bonyolultabbá váló készüléket. Ők hátrányba kerülnek, ami fokozza a meglévő és a statisztika szerint növekvő társadalmi egyenlőtlenséget. Olyanok is bőven vannak, akik már most sem akarják ezt a „haladást”. A DAP-éllovasok egyszerűen kiírnák a társadalomból mindnyájukat?

E hajszoló törekvésekkel szemben, a szervezőkkel együtt idézzük fel, hogy az írás minden formája őrzi adatainkat, szavainkat, szabályainkat, tetteinket, történetünket, kultúránkat, minden ismeretanyagunkat. Biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is elvégzi, naprakészen, kitartóan, és még hitelt érdemlőbben is, mint más eljárás, hiszen évezredek óta ezt teszi. Biztonságosan, bármikor elérhetően. Az írás az emberiség talán legnagyobb vívmánya, értéke, amelyet közkincsként kell őriznie, s gazdagítania. Az olvasás élményét is, amiről a DAP-al párhuzamosan tudatosan leszoktatnak bennünket, győzködvén, hogy „az interneten elérhető minden, azonnal és rövidebb formában is”. Ez az agyondicsért „rövidebb forma” (absztraktnak is mondják) a másik nagy hiba.

Emlékezzünk arra is, hogy az elmúlt években is voltak közösen átélt pillanataink, amikor egyesek mintha a kanyarban előzés gondolatával játszottak volna, s amikor alaptalanul a „legek” (leggyorsabb, legelső, a legátoltottabb, nagyhatalom ebben, vagy abban, stb.) országává akartunk válni. E világméretűvé felpumpált esetben ki is alakult sikeres állampolgári ellenállás, de a súlyos következmények miatt az akkori buzgólkodók elleni végítéletnek megfogalmazása még folyamatban van. A világ számos országában azonban már jogilag is eléggé előrehaladott, és láthatólag nem áll szándékában kímélni, de legalább megnevezni a vele leginkább átoltott felelősöket. Félelmetes volt, amikor az országot két táborra osztották, s a prot és a kontrát élesen szembefordították egymással, sőt megjelentek „a másik” tábort fenyegető, majd ellenségnek nevező polgárháborús hangok. Történelmi figyelmeztetés volt ez nemzetünknek, remélhetőleg az egymással szembefordulást tudatosan, vagy öntudatlanul vezénylő személyeknek, szerveknek is. A DAP vezényszavakat hallva, nekünk sem véletlenül jutott eszünkbe.

Mindezt ismerve, óvatosan azzal a kanyarban előzéssel. A szocializmusban dívott viccre sem árt emlékezni. Szándéka a nevettetés, ám ha nem gondoljuk át, miről is van szó, óvatlanul belekezdhetünk az elkerülhetetlenül tragikus előzésbe. Mielőtt érintettjeink elolvasnák e viccet, javallott hát figyelmesen elmélyülniük az előző bekezdésben említett történelmi figyelmeztetésben. Azt pedig tekintsék feladatuknak, hogy emlékeztessék rá a háttérhatalmasokat is:

– Lehet-e a Trabanttal, száztízzel előzni a kanyarban?

– Lehet. De csak egyszer!

 

Térdre, Németország!

 

Sokan értetlenül faggatják egymást, hogy bár az amerikai magánpénz háttérhatalom számos országban harcias diaszpórával rendelkezik, mégis rejtélyes, hogyan tudta elérni, hogy Európa, főleg Nyugat-Európa, vakon kövesse az utasításait, történelmietlen előzésbe kezdjen. Merkel és társai szorgalmazták, hogy Németország előzzön a kanyarban. Naponta sokasodó véres bizonyítékok a szemünk előtt, hogy csak egyszer lehet! Bár utódaik még a roncsban is a gázpedált nyomják. Nem túl hosszas az előtörténet, idézzük fel ennek az országnak néhány közelmúltbeli főbb nem véletlen eseményét, amelyek körvonalazzák az okviszonyokat.

A háttérhatalmi magántőkének nemcsak pénzügyi, hanem közismert történelmi okok miatt is szúrja a szemét Németország, amelyet hiába tart megszállva a második világháborútól a mai napig, gazdasági-politikai nagyhatalommá emelkedett, meghatározta Európa politikáját. Első lépésként őt kellett tönkretenni, ami meg is történt. Meggyilkolták Alfred Herrhausennt, a német érdekeket és önállóságot sikeresen védelmező Német Bank elnökét, hogy Helmuth Kohl hathatós támogatás nélkül maradjon, majd bevetették a német ügynöknőket, akik sikeresen elvégezték egy nemzet tönkretételének becstelen feladatát. Hármójukat érdemes megemlíteni. Angela Merkel, aki meghirdette a migránscsalogató „Wilkommen” politikáját, s különösebb tiltakozás nélkül áterőltette a „Wir schaffen das” (Megcsináljuk!) gyakorlatát. Erőteljesen szorgalmazta az orosz-ukrán Minszki megállapodásokat, majd elismerte, azért hozták létre és ő azért vállalta benne a garantőr szerepét, hogy időt adjanak az ukrán hadseregnek a felkészülésre. A háttérhatalmi támogatást ugyancsak élvező, a korrupcióról és gátlástalanságról már akkor elhíresült hadügyminiszterét, Ursula von der Leyent fondorlattal (és a mi kényszerű segítségünkkel) bemanőverezte az EU vezető posztjára, aki az EU alkotmányban előírt szabályok megsértésével számtalanszor és korlátlanul visszaélt, sőt manipulációk sorozatával elérte az újraválasztását. Végül, de messze nem utolsó sorban, Annalena Baerbock német külügyminiszter-asszony, aki sötétzöldpárti, hazudott tanulmányairól, munkahelyéről, plagizált, adót csalt, s követeli, hogy a világ mondjon le mindenféle szénhidrogénről. Izgágaságain csak tájékozatlansága tesz túl: kétszeresére becsülte a kontinens lakosságát, Putyintól „360 fokos fordulatot” követelt, s tucatnyi egyéb módon bizonyította alkalmatlanságát. Szolidaritásból Izraelbe látogatott és kijelentette: „Ezekben a szörnyű napokban mi, Németország népe Önökkel vagyunk, együtt érzünk Önökkel, ezekben a napokban mindannyian izraeliek vagyunk!” Minderről nem kérdezte meg, csak hivatkozott „Németország népére”, sőt szavazói arcába vágta, nem érdekli, hogy mit gondolnak a németek, akkor is teljesíteni kell az Ukrajnának tett ígéreteket. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén pedig olyan beismerést tett az államterrorizmusról, amit eddig a NATO-országok elkerültek: „Oroszország ellen vívunk háborút, és nem egymás ellen”! Az EU decemberi külügyminiszteri értekezletén is elvadult oroszellenességet öklendezett. December első napjaiban az Oroszországgal kölcsönös, de német részről kezdeményezett újságírók kiutasítása alkalmából olyan elképesztő kijelentést tett, amiről a világ már jó ideje tudja, hogy hazugság: „teljes mértékben valótlan, hogy Németországban vagy Európában bármilyen korlátozás létezne a sajtószabadság ellen”. Oroszország azonban a kölcsönösség alapján, válaszképpen járt el, akárcsak, amikor bezáratják a szentpétervári lengyel főkonzulátust válaszul a poznani orosz főkonzulátusuk bezáratására.

Angela Merkel, Ursula von der Leyen, Annalena Baerbock, a német nemzet szégyenei, professzionális nemzetközi politikai, kihívóan köztörvényes, sőt nemzetellenes bűnözők. Más nyugat-európai, és sajnos itthoni randalírozó magyar amazonokkal együtt ők hajtják végre kíméletlenül nemcsak Németország, hanem Európa tragédiáját jelentő migrációs, gender és más eszement háttérhatalmi utasításokat. Az elnőiesedett európai külpolitika főszereplői, akik elkötelezetten valósítják meg az amerikai-zsidó háttérhatalom tervét, Németország hetedízigleni megbüntetését. A hajdani „Németország mindenek felett” jelszó helyett „Németország mindenek alatt” tényállást teremtettek. A német nemzet ellen politizálnak, s ahogy a német múltban nem egyszer megtörtént, ezúttal is hagyományosan csak úgy nyomultak utánuk a mindenkori führerkövetők. Tűrték, hogy három „eszelős, született bűnöző, beteges önmutogató” vegye kézbe „és milyen könnyen, majd folyamatosan” a német kormánykereket. Kiknek állt ez érdekében, kérdezi ámulva a világ, mert látja, a németeknek nem. Nem nehéz észrevenni, hagyományosan ezúttal is azoknak, akik el akarják hitetni a világgal, hogy nem a németek, hanem ők azok, akik mindenek felett állnak, s akik, ha érdekeik megkövetelik, „mindannyian izraeliek”, vagy akár nem-ukrán ukrajnaiak.

Olaf Scholz megbukott háromszínű szemafor-kormánya a választási kampányát azzal indította, hogy „Fegyverszállítási tilalmat a háborús övezetekbe!” Azóta pedig az USA mellett Zelenszkij legfontosabb fegyverszállítója és az ország vezető posztjain a Black Rock, a Morgan bank és más nem-német érdekeket képviselő „németek”, vagy külföldiek ülnek. Internetes közlések szerint a Black Rock koordinálja az Ukrajna helyreállításához szükséges források előteremtését, s a tervezett újjáépítési ütemtervet, amiért máris óriási összegeket kapott a nem-ukrán ukrajnai kormánytól. Kéz kezet mos! Ezek után nem is meglepetés, hogy Scholz kancellár december legelején még Ukrajnába látogatott. Bejelentette, hogy december végéig további 650 millió euró értékű fegyverszállítmányt küld Zelenszkijnek. Tette ezt, amikor Németország gazdasága már ötödik éve stagnál, egyre több ismert vállalat jut csődbe. A Német Gazdasági Intézet előrejelzései szerint idén az inflációval korrigált GDP 0,1%-kal csökken. Az említett három német hölgy téveszméihez csatlakozva, leszögezte: „Itt a helyszínen világossá akarom tenni, hogy Németország továbbra is Ukrajna legerősebb támogatója marad Európában.” Meg is bukott, de az utódjának kiszemelt politikus nézetei alig különböznek az övéitől.

 A háttérhatalom által feltüzelt, ismeretlen hátterű és szándékú idegeneket hajlongva befogadó, a készbe beültető németek, és a példájukat követő nyugat-európai népek már megtanultak siránkozni, gyertyát gyújtani és temetni a migránsok által megölt honfitársaikat. Együttérzésük kifejezését is szorgalmasan gyakorolják egymás között. Arra is ráadták a fejüket, hogy felejtsenek el harcolni önmagukért. És még nem jöttek rá, hogy ez nem elég. Nem is gondolják, hogy létezhet jogilag, gyakorlatilag és minden más szempontból kellően előkészített, előzetesen bejelentett, s konkrét dátum megjelölésével bevezetett, világszerte meghirdetett tűzparancs. (Mi már régebben körvonalaztuk ennek szükségességét, de hát nem vagyunk politikai tényezők. Felfoghatatlan viszont, hogy Európában ezt senki nem vetette fel, holott a migrációt ezzel már a kezdete kezdetén meg lehetett volna megakadályozni). Amíg német nép nem tér magához, nem védi meg tudatát a tetszetős hamis jelszavakkal szemben, s nem veszi kezébe a saját ügyei intézését – ahogy erre a gazdálkodóik már példát mutattak, és az AfD párt próbálja tenni –, addig a német hazafiaknak, a szuverenista országoknak, továbbra is nehéz dolga lesz Európában. De már vannak és gyarapodnak, akik harcolnak érettük az EU-ban is és rajta kívül is. A németeknek is harcolniuk kellene a német Németországért. Minden német politikusnak számolnia kell azonban azzal, hogy a német származású (pontosabban a Németországból származó) Trump a panaszaikra válaszul nekik is a zsebéből előhúzott cukorkát ajánlja, mint a tv-nyilvánossága előtt, a fél világ tetszését kiváltva, tette azt Merkellel, mikor az panaszkodott neki, hogy semmit sem ad ingyen. De ha valami értékesebbet tesz az asztalra, azzal is bajban lehetnek, mert Trumpnak nem szokása előnyt ajánlani, hanem az utasítást, fenyegetéssel párosítva, részesíti előnyben.

 

Trump nem lesz semleges

 

Az USA újraválasztott államfője iránt a világban nagy, ellentétes előjelű várakozások vannak Kínától Izraelen át Brazíliáig. A jelenleg feszültségekkel terhes magyar-amerikai kapcsolatokban nálunk feltűnően pozitív a várakozás. Jogosan, és várhatóan javulás is köszönt be. Azokban az állításokban azonban, hogy 2025. január 20 után „minden meg fog változni”, megszűnik a háttérhatalom migráns és a gender politikája, több az óhaj, mint a realitás. Ezért az ellenük folyó harcot nem csillapítanunk, hanem fokoznunk kell, amit Trump is ígér. Az említett és más vonatkozásokban lesznek lassú, esetleg jelentős kedvező változások, amelyekkel élnünk kell. De ne szaladjon el velünk a ló: az USA imperialista ország marad, politikailag nem lesz semleges, pláne nem gazdasági-pénzügyi tekintetben; ennek okán Trump sem.

Eléggé bizonyosnak azt tekinthetjük, Trumpnak komoly szándéka befejezni, szavai szerint még hivatalba lépése előtt, s 24 óra alatt „a háborút”. Soha nem teszi hozzá, de biztosra vehetjük, mindig úgy gondolja, hogy az USA aktuális érdekeinek megfelelően! Ezért választási jelszónak helyénvaló volt, de az eddig felvázolt elképzelések a politikai mesterkedés szintjén mozognak. Ebben természetesen közrejátszik, hogy csak a hivatalba lépését követően lehet konkréten megfogalmazni és hozzálátni az ígéretek teljesítéséhez. Az is, hogy az USA egyes szövetségesei szabadulni szeretnének az önként vállalt, vagy rájuk kényszerített „segítségnyújtástól”, politikájuk kényszerű ukranizálásától. Sorozatban jelentetnek meg fegyverszüneti, béke-, ukrán győzelmi és egyéb terveket, nemzetközi békekonferenciákat szerveznek. Átlátszó húzások, amelyekkel rá akarják Kényszeríteni Oroszországot, hogy tegyen le KHM céljairól, s annak megindításakor fennállthoz minél közelebbi helyzetbe szorítsák vissza. Eközben diadalittasan szankciókat szankciók után fogadnak el Oroszország ellen, amelyek továbbra is elsősorban Európa érdekeit csorbítják. Kudarcra ítélt kezdeményezések, mert egyoldalúak, a másik felet eleve mellőzik, sőt ellene hadakoznak. Ennél nagyobb „eredmény” Trumpnak a 24 órát hallgatólagosan felváltó, részleteiben állandóan változó béketerveitől sem várható. Bosszantóan naiv politikai hiba, hogy egyesek nálunk mégis „korrekteknek” nevezik minden változatát, hiszen ugyanazok jellemzik, amik a magyar külpolitikának is növekvő gondokat jelentenek. A vitathatatlan tényállás viszont az, hogy a konfliktusra vonatkozó valamennyi terv közül egyetlen maradt fenn kezdettől fogva mostanáig, állta ki a történelmi próbát és megvalósulóban is van: a nyíltan, világos és indokolt célokkal meghirdetett orosz Különleges Hadműveleti terv.

Kadirov csecsenföldi elnök is ebből indulhatott ki, amikor gúnyosan megüzente Trumpnak: „Megígérte, hogy 24 órán belül leállítja a háborút. Lássuk, mennyire férfi„. Trump terve elvben támogatandó, de e mélyütés indokolt, ugyanis Trump egyedül nem tud véget vetni a háborúnak már csak azért sem, mert azt az USA készítette elő, elkezdve ezt még az ő elnöksége alatt! Ennek a nem véletlenül elhallgatott körülménynek ismeretében fontos tájékozódási szempont, hogy mit mond, mit ismétel, mit nem mond ki, ezért nem ajánlatos gondolkodás nélkül átfutni az igaznak tűnő megfogalmazásain sem. Nem célzatosság, hanem magától értetődő történelempolitikai szükségszerűség, hogy jelenleg Trumpra figyelünk, illetve a kérdéseket a világháborúval fenyegető Oroszország és a Kollektív Nyugat fegyveres összecsapása szempontjából vizsgáljuk. Nézzük, Trump kitér-e a lényegre, az okokra, előzményekre, amelyekben önmaga sem tétlen szemlélő, hanem tevékeny szereplő volt. Többször kijelentette, „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta”. Mielőtt e hihetőnek hangzó kijelentés mellett szótlanul elmegyünk, hatoljunk a tartalma mélyére, miből indul ki és mit céloz. E megfogalmazásban helyesen és teljesen a valós történteket tükrözi-e vissza, vagy megtéveszt, eltájol bennünket?

Elnöksége alatt ötven esetben hozott büntetőintézkedéseket Oroszország ellen. Az amerikai kongresszus Trump alatt ismerte el hivatalosan az USA ellenfelének Oroszországot, s kezdték el korlátozni a banki tranzakciókat, és foglaltak le törvénytelenül” orosz diplomáciai tulajdont. Trump támogatta Zelenszkijt az orosz kisebbség elleni háborújában, kiprovokálva az eredetileg arra korlátozott KHM-t, hogy a polgárháborúval is fenyegető konfliktusnak orosz-ukrán megállapodáson alapuló befejezését és a békés együttélését érje el. A felek az isztambuli megállapodásukban közel is jártak ehhez, de a Kollektív Nyugat nevében Boris Johnson volt angol miniszterelnök megjelent Kijevben és leintette Zelenszkijt. Ezt követően a Kollektív Nyugat az összecsapást az őt fenyegető legnagyobb veszélynek állította be, s a NATO égisze alatti közös beavatkozással ő tette háborúvá; a Kollektív Nyugat és Oroszország háborújává. Trump nem tekinthet el Putyin figyelmeztetésétől, hogy nyitottak a tárgyalások folytatására, amelyeket a kijevi rezsim megszakított, de minden megállapodásnak figyelembe kell vennie Oroszország biztonsági érdekeit, s az „új területi realitásokat”. A BRICS csúcson körvonalazta is: a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal okozták az orosz-ukrán konfliktust, provokálták ki az orosz KHM-et, és beavatkozásaikkal a maguk részéről ők még 2014-ben tényleges háborút kezdtek. Ezért foglalkozni kell a konfliktus kiváltó okaival. Pont ez az, amit Trump el akar kerülni és pusztán ismételgeti: „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta.”

Van ebben képmutatás is. Hiszen ennek az állításnak Izraelnek a gázai övezetben és a szomszédos országokban folytatott népirtása felel meg tökéletesen. Csakhogy Trump erről nem is szól, hiszen Izrael a kedvenc országa neki, családjának és környezetének. Politológusok a „jobboldali cionizmus” (ha van ilyen) támogatójának tartják. A választási kampányban Trump támadta Kamala Harrist, mert „nem volt túl kedves Izraellel kapcsolatban”, amikor a Washingtonba látogató Netanjahut fogadta és „komoly aggodalmát” fejezte ki neki a gázai áldozatok miatt, s közölte vele, „itt az ideje, hogy ez a háború véget érjen.” Még azt az igencsak különös megjegyzést is tette, „Tulajdonképpen nem tudom, hogyan szavazhat rá egy zsidó.” Ezeken túl is számos elgondolkodtató jel van, amelyek számításon kívül hagyása tévutakra vezet. Elnöksége alatt ölték meg iraki látogatása során, amerikai dróntámadással Kászem Szolejmáni iráni tábornokot, a Forradalmi Gárda különleges egységének parancsnokát, a második legbefolyásosabb iráni politikust, mivel félelmetes ellenfélnek bizonyult Izrael számára. Trump ki is jelentette, a Szolejmánihoz hasonló vezetők nem élik túl az ő elnökségét! Sajtótájékoztatóján elismerte, ő adott engedélyt a támadásra, mert Szolejmáni „közelgő, baljós” támadást készített elő az amerikaiak ellen, s „tegnap esti akciónkkal akartuk megelőzni a háborút”. Bizonyíték azóta sem került elő! A Kongresszusban fel is vetődött, hogy kongresszusi jóváhagyás nélkül ne indíthasson hadműveletet. Képmutatás az is, hogy folyamatosan felszólítja Zelenszkijt és Putyint, hagyják abba a harcot és üljenek le tárgyalni, hiszen Zelenszkijt az ő elnöksége alatt kezdték felkészíteni Oroszország és a geopolitikai környezete ellen, s megismételjük, ezzel ők provokálták ki az orosz KHM-et. Ezért az efféle párszavas jelszószerű állítások, akármilyen frappánsan csengenek, igaznak is tűnnek, a történelmi tények fényében másképpen bizonyulnak igazak, mint ahogy hangzanak.

A történelempolitikai irányelvet követve, s korábbi gondolatainak logikus következtetéseként, erre mutatott rá Orbán Viktor is: „Amerika nélkül nem lenne ez a háború! Amerika nélkül Ukrajna nem tudna ellenállást kifejteni!” Feltűnő, s kiderítendő nyomós okai lehetnek, hogy a hazai hírközlő szervek nem terjesztik, méltatják ezt az alapvető politikai megállapítást. Vezető elemzők, politológusok, politikusok ezt fejtegessék a parancsoló politikai feladataik elől megfutamodó hasztalan kommunistázás és meddő magyarpéterezés helyett! Csak néhányan és nagynéha utalgatnak rá, hogy e háborúban, a várható lezárásában a nem-ukrán ukrajnai kormány csak eszköz, de nem olyan fél, amely az ukrán népet képviselheti. Akárcsak maga az EU vezetése, amely kívülállóként is élharcosként jár el, de semmi köze az ukrán néphez. Azt segíti elő, hogy a nemzetidegen Zelenszkij és bandája kezdettől tanúsított elvakult oroszgyilkolása és gyűlölete oly következetes legyen, hogy kizárja a konfliktus békés rendezésének lehetőségét. Emiatt eleve kérdéses, hogy nekik az orosz-ukrán rendezést követően az európai biztonság helyreállításában lehet-e szavuk. A békéhez a mindeddig megkerült Oroszország nemcsak kell, hanem egyre inkább úgy néz ki, alapvetően ő fogja diktálni a feltételeket. Putyin nélkül, netán ellenére, Trump nem képes befejezni a háborút. A béke most már alapvetően Oroszországtól és bizonyos fokig a BRICS érdekeitől függ, s ezt az árat az USA-nak, immár Trump személyében, meg kell fizetnie! A róla szóló amerikai elemzések hangsúlyozzák, ő mindenekelőtt üzletember a politikában is, nem idegen tőle, hogy a dolgoknak ára van. Úgy sem fejezheti be a háttérhatalom háborúját, hogy Putyin ne tűnjön győztesnek, amiről szintén nem szól, de érezhetően ez a törekvése. Lehet, hogy más hangnemben, de a lényeget illetően, az amerikai célokért, bizonyosan ő is támogatni fogja a nem-ukrán ukrajnai vezetést, bár utalgat rá, hogy csökkenhet a Zelenszkijnek nyújtott katonai segítség. Ugyanakkor azonban a NATO-tagországoktól elvárja a katonai kiadásai a GDP-jük legalább 5%-ára emelését, s az ezt teljesítő tagállamoknak kedvezőbb kereskedelmi feltételeket kínálgat. Mintha az eddigi békegalamb, kezdene héjává válni. A 24 órából pedig eddig csak az konkretizálódott, hogy különleges megbízottként, közvetítésre, kinevezte régi hívét, Kellogg tábornokot, azzal a homályos céllal, hogy „Együtt, és erővel fogjuk biztosítani a békét és tesszük ismét biztonságossá Amerikát és a világot”. A sajtóban megjelent Kellogg-terv sem tesz azonban mást, mint „sürgeti Moszkva és Kijev nyomás alá helyezését a tűzszünet megkötése és a párbeszéd érdekében.” Moszkva nyomás alá helyezése? Így nemcsak 24 óra, hanem 24 hét alatt sem teremthető meg a béke. És nem szűnnek meg a formálisan az EU által elrendelt, de az USA érdekében álló Oroszország elleni szankciók sem. Miért feledkezne meg minderről Oroszország? Nyilatkozataiban azonnali tűzszünetre és tárgyalásokra szólítja fel hol Zelenszkijt, hol Putyint. Ez is hamis játék, hiszen Putyint levegőbe mondott felszólítással, s egyáltalán felszólítással nem közelítheti meg. Azt meg jól tudja, hogy Zelenszkij már nem ura a saját szavainak sem, akkor sem, ha az interneten közölte, a konfliktus „nem érhet véget egyszerűen egy darab papírral és néhány aláírással”. Decemberben az EU-csúcson pedig Orbán Viktor karácsonyi tűzszünet javaslatára így reagált: „Felszólítjuk a magyar felet, hogy hagyjon fel a béke és karácsony témájában történő erkölcstelen manipulációkkal, tartózkodjon az agresszor állammal való egyoldalú kapcsolattartástól, amely aláássa az igazságos béke helyreállítására irányuló közös erőfeszítéseket. A béke egyetlen akadálya Oroszország és annak háborús megszállott diktátora. Ukrajna úgy törekszik a békére a földjén, mint senki más a világon.” Majd olyan badarságot állított, hogy „ki a béke pártján áll, az az agresszor mellett áll!” A történelem fintora, hogy a magyar békemisszió kezdetén a béke szitokszó volt a Kollektív Nyugaton. De rákényszerültek, hogy beszéljenek róla, s immár még Zelenszkij is a szájára veszi e szót.

Ugyanez a játszma folyt a Notre Dame-beli Trump, Macron, Zelenszkij összesúgás során is, de ekkor a 24 órája már egészen másként nézett ki: „Zelenszkij békét akar. Ez új fejlemény. … Tűzszünetet szeretne. Békét akar kötni. Nem beszéltünk részletekről, de úgy gondolja, itt az ideje, és Putyinnak is ezt kellene gondolnia …” Mire fel a tűzszünet ismétlődő hangsúlyos kezelése, mikor arról volt szó, hogy 24 óra alatt befejezi a háborút? Kellogg is elfeledkezik a 24 óráról és úgy nyilatkozik, hogy „hónapokon belül vége lehet az ukrajnai háborúnak.” Majd Vance alelnökét és Kelloggot a napokban Zelenszkij kabinetfőnökéhez, Jermakhoz küldte tárgyalni. De miről tárgyalnak a bábfiguráikkal? Elkezdett arról is beszélni, hogy százezres európai békefenntartó erőt küldene Ukrajnába.

Nem győzzük követni. Zavaros helyzet zavaros ötletelés, avagy taktikai húzások? Következetesség csak abban van, hogy a főszereplőt megkerülik, s ezért buknak meg mind a nyílt, mind az álcázott kollektív-nyugati kezdeményezések. Bár egyáltalán nem kizárt, hogy a nyilvánosság megkerülésével valamilyen szinten titkos tárgyalások folynak az oroszokkal is. Az oroszok tárgyszerűen állnak a világpolitikai kérdésekhez, az USA-hoz való viszonyukhoz is. Lavrov külügyminiszter hangsúllyal szögezte le: bármelyik amerikai kormányzat céljai alapvetően azonosak: gyengíteni Oroszországot és befolyását, minden arra irányul, hogy Oroszországot, mint versenytársat elnyomják. Az amerikaiak régóta ismétlik: „Nem lehet egyetlen állam sem a Földön, amely nagyobb befolyással bírna, mint az Egyesült Államok”. Oroszország együttműködési készsége is kiérződik, mikor arra utal, meg kell várni, milyen konkrét pozitív intézkedéseket hoz majd Trump a hivatalba lépése után. A megoldást elősegítő lépéseit azonban máris kedvezően fogadják. Peszkov szóvivő üdvözölte Trump kijelentését, hogy ellenzi a Biden által Ukrajnának átadott amerikai ballisztikus rakéták felhasználását oroszországi mélységi támadásokra, mivel „teljes összhangban” van az orosz állásponttal, és egyezik mindazzal, amit Oroszország is vall az eszkaláció okairól!

Nem szabad elfeledkezni arról az esetleg döntően tragikusnak bizonyulható körülményről sem, hogy Trump január 20-i hivatalba lépéséig Biden az USA elnöke, s a háború kiterjesztésére és provokációkra, sőt még arra is lehet számítani, hogy akár egy megkezdett világháborút varr Trump nyakába. Mindezek ellenére, s annak reményében, hogy ez nem történik meg, helyes, ha a világ drukkol Trumpnak, s igyekszik elősegíteni, hogy létrejöjjön a béke és elmúljon a nukleáris világháborús fenyegetés. Nincs azonban biztonságban Trump élete sem, ahogy erre nemcsak amerikai és más források hívták fel a figyelmet, hanem a világ színe előtt maga Putyin orosz elnök is, ami jelzésértékű.

              A mi külpolitikánknak sem illik elfelejteni e körülményeket. Trump nem tagadhatja, az ötleteléseket a számára is legfontosabb szereplők kívánják tőle: az intercionista (Nem elírás!) háttérhatalom, és az amerikai hadiipari komplexum. Bizonyítja az is, hogy gőzerővel elkezdődött az ukrajnai tulajdoni viszonyok átrendezése; újabb magán- és állami vagyoneszközöket készítenek elő a nyugati befektetők számára, próbálják eltüntetni a Biden-fiú bűnjeleit, a hadiipari komplexum pedig kezd áttelepülni a helyettesítésül kirobbantott szíriai konfliktusba, ami jelentheti az ukrajnai vereség közvetett elismerését is.

Trump feltehetőleg eltűri a mi gazdasági semlegességünket, megértve a lényegét, ami nem más, mint a saját előnyt kereső normális gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, amire minden állam törekszik. Ahogy az unortodox eljárás, az illiberális minősítés is új megközelítést jelentett a szokásos eljárások, dolgok kezelésére. Akkor sokan tiltakoztak, de azóta elhallgattak. Trump nem fog tiltakozni, mert ő ugyanezen törekvés agresszív gyakorlatának a híve. A „Tegyük Ismét Naggyá Amerikát” jelszava, valamint állásfoglalásai és intézkedései sem hagytak kételyt, hogy a messze nem lesz semleges semmilyen értelemben. A gazdasági semlegességhez még közelálló ígéret sem volt a választási jelszavai között. A köztársaságpártiak máris közölték, elmélyítik a kereskedelmi háborút elsősorban Kína, de Oroszország ellen is. Sokatmondó, hogy szenátoraik meghirdették, az USA-nak „össze kell omlasztania” azok gazdaságát, akik teljesítik a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) által Netanjahu letartóztatására kibocsátott elfogatóparancsot. (A Putyin ellen kiadott parancsot fenntartás nélkül dicsérték!) A BRICS kapcsán Trump maga is imperialista igényekkel lép fel: „Követeljük ezektől az országoktól, hogy kötelezzék el magukat, hogy nem hoznak létre új BRICS-valutát, és nem támogatnak semmilyen más valutát a hatalmas amerikai dollár helyett, különben 100%-os vámokkal kell szembenézniük”. A vámok mellett az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelem is korlátozva lesz ezen országok számára, ha elhagyják a dollárt mint elszámolási valutát – közölte közösségi platformján. Erre, tárgyszerűen, Putyin is reagált „Az újonnan megválasztott elnök végül is négy éve nem volt (…) a Fehér Házban. És ez idő alatt bizonyos változások történtek a gazdaságban, a világgazdaságban és az amerikai gazdaságban. Utódai, politikai ellenfelei sokat tettek azért, hogy aláássák a dollár mint a világ tartalékvalutája alapjait.” A „Közvetlen vonal” év végi sajtótájékoztatóján arról kérdezték Putyint, beszélne-e Trumppal. „Készen állok rá bármikor, természetesen. És egy találkozóra is készen állok, ha ő akarja.” Azt is megismételte: Oroszország kész békemegállapodást aláírni Ukrajna bármely legitim hatóságával, de a jelenlegi kijevi vezetés illegitim.

Magunkra vonatkoztatva célszerű tudomásul venni, a jelenlegi világrendszerben a pénz irányít szinte mindent. Lehet, ez húzódik meg a háttérben akkor is, amikor nemcsak a politológusok, hanem egyes komoly politikusok még ma is olyan történelmietlenül fogalmaznak, hogy folyik „a háború, melyet Oroszország indított Ukrajna ellen”, akikről joggal feltételezzük, nagyon jól tudják, hogy történelempolitikailag helytelen e fogalmazás, és közvéleményünk félrevezetése. Ahogy tették, amikor közel két éven át nem nevezték meg, hogy a békeköveteléseket kikkel szemben támasztják, sőt az érződött ki, hogy nem az agresszor Kollektív Nyugattal, hanem a megtámadott és provokált Oroszországgal szemben.

Drukkoljunk Trumpnak, de tudjuk, hogy nem a mi várakozásainkat fogja teljesíteni, hanem a saját háttérhatalmi támogatóinak, valamint az újkonzervatívoknak (neokonok) az elvárásait, akiknek a képviselői máris szerepelnek a tervezett kormánylistáján. Elismerjük, önmagában is óriási jelentőségű, hogy efféle kijelentéseket tesz, hiszen számon-kérhetően elkötelezi magát, de ne jósolgassunk. Akkor dicsérjük majd, amikor ténylegesen megteszi. Az utóbbi napokban sűrűn halljuk, hogy a fegyverszünetben és a béke megteremtésében „az USA szerepe megkerülhetetlen”. Az okok és előzmények ismeretében ez igaz, de az efféle szűkszavú vélemény is azt hallgatja el, hogy az USA készítette elő Ukrajnát a fegyveres és biológiai harcra, aminek azóta is fizeti az árát. Mi tagadás, bőkezűen, sőt szokása szerint másokat is erre kényszerít. A másik politikai hiba pedig abban rejlik, hogy a fegyverszünet, amit a 24 óra helyett most Trump is elkezdett emlegetni, gyakorlati értelemben újabb minszki egyezmény lenne, azaz ismét lehetőséget akarnak biztosítani a nem-ukrán ukrajnai vezetésnek, hogy összeszedje magát. A harmadik, hogy Putyintól nem hallottuk még, hogy a konfliktusnak nincs katonai megoldása, pedig rajta kívül kevesen lehetnek, akik sejtik a valószínű megoldást. A negyedik pedig, hogy ennek a nagyvízen túli országnak mi köze van az orosz-ukrán belső kapcsolatokhoz. Súgjuk hát segítségül ismét, van másik fél is, aki nemcsak megkerülhetetlen, hanem nélküle nem lesz sem fegyverszünet, sem béke. Sőt a kialakult helyzetben nem egyenrangúak. A 2022. február 24-t évekkel megelőzően megtámadott fél Oroszország, erkölcsileg-politikailag vitathatatlanul, de jó néhány más tekintetben erősebbnek bizonyult, mint a hadakozó és a lapuló agresszorok együtt, tárgyalási pozíciói erősebbek, megalapozottabbak, tényszerűen alátámasztottak. Olyan rendezést szeretne, amelyben a NATO nincs a közvetlen határán, Ukrajna semleges, demilitarizált országgá válik. Ukrajna NATO-tagsága tehát pontosan azt eredményezné, ami ellen Oroszország elindította a KHM-et. A kijevi és moszkvai álláspontok tehát igen messze vannak egymástól. A környező országoknak is vannak elhallgatott szándékaik, tartalékolt eltérő érdekeik, fenyegetve is érzik magukat a Zelenszkij és mások által álmodott „második Izrael”, azaz ismét a geopolitikai környezetünket fenyegető nem-ukrán állam esetleges létrejöttétől.

Trump más váratlan húzásokat is tehet. A szomszédos szövetséges Kanadával máris döcög a kapcsolat. Trudeau kanadai miniszterelnökkel folytatott megbeszélésén azzal fenyegetőzött, hogy az ország az 51. amerikai állammá válhat, ha nem oldja meg az illegális migráció és a kábítószer-kereskedelem problémáját. A sajtó szerint Trudeau ideges mosollyal felelt rá. A Hamasznak, az arab világnak pedig ezt üzente: „ha a túszokat nem engedik szabadon 2025. január 20. előtt, amikor büszkén átveszem az Egyesült Államok elnöki tisztségét, akkor a teljes poklot zúdítom a Közel-Keleten azok számára, akik ezeket az emberiség elleni atrocitásokat elkövették.” Az utóbbiak az izraeliek voltak, de ő a palesztinokat érti alatta. Az emberben ezeket az eltájolásokat olvasva felmerül: az ilyen utasítás- és fenyegetés nem teszi-e még feszültebbé a nemzetközi helyzetet? Mérlegelnünk kell azt is, hogy Trumpnak van erősödő saját háttérhatalma, amely mozgatja őt a politikában. Ehhez jön, hogy ő is ember, vannak veleszületett és kialakult szubjektív érzelmi meggyőződései. Az érzelmi (zsigeri, vagy valamely izmussal jellemezhető) elkötelezettség egy-egy adott esetben váratlan eredményt szülhet, kihathat a politikai döntésekre. Alaposabban át kell gondolni, hogy a rasszista népirtó Izraellel kialakult amerikai és kialakított magyar párhuzamos barátkozás, a kihívóan hangoztatott, ellentmondásos nemzetközi és elutasító hazai visszhangot kiváltott szolidaritásunk Netanjahuval biztonságos, kívánatos alap-e a várhatóan javuló magyar-amerikai kapcsolatokhoz, a magyar nemzeti érdekek védelméhez. Az interneten elérhető ijesztő statisztikák szerint a második világháború óta folyamatosan messze ez a két legtöbb agressziót elkövetett ország. Ez nem jelenti, hogy nem kell törekedni az államközi kapcsolatok fejlesztésére, de a nemzetközi helyzet és a belső erőviszonyaik függvényében, az EU és a NATO folytatódó nyomása alatt az együttműködésünk, a mi akaratunktól függetlenül, döcöghet is, ezért a koncepciónk módosításához ne riadjunk vissza a bevált nemzeti konzultációtól sem.

Külpolitikánknak hasznára válna, ha mindezt tudatosítanánk a közvéleményünkkel és a világgal, nehogy az említett „megkerülhetetlen” fél elbízza magát, és mi kerüljünk kényelmetlen helyzetbe. Legyen a legtermészetesebb álláspontunk, hogy a fegyveres konfliktus remélt közeli befejezésékor, a történelmi felelősség viselésében is megkerülhetetlen legyen.

               

A zavarosban még parancsolóbb eligazodnunk

 

Az egyén is szuverén, s a zavaros helyzetben létérdeke, hogy az eddigieknél jobban ismerje ki magát a társadalompolitikai fejlemények oksági viszonyaiban, védelmezhesse a saját, és a sajátjai érdekeit és értékeit. Ennek elősegítése a kormányszervek és a sajtó-hírközlő szervek feladata lenne, de egyikük sem áll igazán az irántuk támasztott legtermészetesebb követelmény szintjén. A világpolitika is fennen emlegeti az értékeket, de csak az érdekérvényesítésben következetes.

Keserves történelmi tapasztalat, hogy ha a múltat, főleg még az alig átélt közelmúltat is, nem tárgyilagosan ítéljük meg, az a jelen, s jövő értékelésére tragikusan hat. A múltat sem lehet a jelen valós, vagy vélt igényei szerint átminősíteni, s közös emlékké emelni. A társadalmunknak nem erre van szüksége, és értésre is adja, hogy megunta. A történelem tehát, különösen a most átélt jelenünk, úgy lehet az életünk tanítómestere, ha szigorúan azt tanítja, ami történt; ellenkezőleg a mindenkori háttérhatalom kezére játszik.

A háttérhatalom ezt jobban szem előtt tartja, mint mi. Azért indítja az általa kiprovokált eseményeket eleve hamissággal, rögvest, jelenkorában, hogy a saját érdekei és értékei elfogadtatását segítse elő. Ha elemezzük, hogy az általa létrehozott zavaros helyzetben ellenünk, s a szemünk mit előtt sikerült elérnie az USA-ban, Romániában, Lengyelországban, Georgiában, Szíriában, Gázában, Moldáviában, az EU-ban, az ENSZ-ben, de akár nálunk, és más helyeken, csak egy következtetést vonhatunk le: ha a belső támasz meggyengül, sok értékes eredmény elvész a nemzetek számára, bizonytalanul a jövő. A „Jövő Paktuma” önjelölt lovagjai az említett példákkal is azt akarják bizonyítani, hogy a nemzetállamok, a hazafias kormányok képtelenek rendet tartani az országaikban, ezért föderális Európára és világkormányra van szükség.

Az Oroszország – Kollektív Nyugat fegyveres összecsapás okviszonyait még mélyrehatóbban, s a közvélemény segítségét is igényelve elemezni – kulcskérdés. A világhelyzet kedvezőnek tűnő alakulása ellenére sok országban nincs benne olyan haladás, amely az emberiség érdekében álló történelempolitikai igazság kimondását, elfogadását és érvényesítését tűzné a zászlajára. A fő kérdései ismeretében is lelkesen hazudozó politikusok, politológusok, képviselők, közéleti személyiségek, újságírók lássák be végre, nem létezik olyan elvi, elméleti, jogi, gyakorlati, történeti érv, amely alapján Oroszországot „mégiscsak agresszornak” lehet nevezni. Oroszország a fegyveres konfliktus előtti évtizedben számos értelmes javaslatot tett a NATO-nak tárgyalásra, amely azonban elutasította, vagy válasz nélkül hagyta azokat. Ezalatt a nem-ukrán ukrajnai vezetés gyilkos harcot folytatott a saját orosz lakossága ellen. Ténykérdés, hogy ezzel szemben a webereknek, ursuláknak, macronoknak, tuskoknak és híveiknek egyetlen szavuk nem volt, ahogy a mi agresszorozóinknak sem! Oroszországot abban lehet elmarasztalni, hogy az oroszok gyilkolását és Ukrajna háttérhatalmi gyarmatosítását látva, túl türelmes volt, túl hosszú ideig kivárt. Ám láthatólag ki tudja várni a háttérhatalmi téveszmék szolgálatában lelki beteggé vált Kollektív Nyugat összeomlását is. Természetesen Trumpnak azon imperialista megközelítése sem fogja megijeszteni Oroszországot, miszerint mindent meg kell adni Ukrajnának, így kényszerítve Oroszországot a tárgyalásokra, az ő elképzelései alapján. Mindenkinek, neki is be kell látni, nem ez a béke útja. Mi pedig kisebbet csalódunk, ha leállunk azzal a látszatkeltéssel, hogy az USA-ban rendszerváltás lesz. Trump célja a belső és nemzetközi problémákkal terhes válságos szakaszt élő (amerikai) tőkésrendszer megmentése. Tartalmilag, az egyik tőkéscsoportnak a másikkal történő, egymás iránt kíméletes, de küzdelmes felváltása. Más szavakkal, rendszerváltás a rendszeren belül. Bár a szamár (Demokrata Párt jelképe) és az elefánt (Köztársasági Párt jelképe) mostani viharos helycseréje gyökeresebbnek tűnik, mint szokott lenni, e küzdelemben Trump már most sem szuverén és nem is lesz az. Ezt akár ne is tekintsük az ő hibájának, hiszen a rendszer sajátja. E (világ)rendszerben már nemcsak a rátermett politikus, hanem a nagyhatalom sem lehet abszolút szuverén. Az USA sem volt az még akkor sem, amikor a történelmi csúcspontján volt. A mostani politikájához képest a bel- és külpolitikában nyilván lesznek pozitív változások, de azok tartalma aligha képez patrióta bel- és külpolitikát, amit nálunk nemcsak várnak, hanem biztosra is vesznek. Csalódni fognak. A valós rendszerváltás beindulása a BRICS fejlődése láttán valószínűbbnek tekinthető a nemzetközi életben, mint a háttérhatalom székhelyén. A jelenlegi szövetségi kötelékek minket korlátoznak, de mégis sikeresen tudunk taktikai elemeket alkalmazni a világpolitikában. A BRICS olyan reális és rugalmas folyamatot és keretet képez, amely ezeknek helyet és lehetőséget biztosít.

Az ugyancsak zavarosabbá váló belső helyzetünk miatt még parancsolóbban szükséges a tisztánlátás a hazai tájon is. Nagyobb figyelmet érdemelnek a belpolitika erősödő és jogos társadalmi bírálatai, amelyek különböző megnyilvánulási formáit illetékeseink remélhetőleg érzékelik, és kellően módosítanak. A demokrácia még látszatra sem a kesztyűs kézzel kezelt szerveződő, külföldről irányított, tollasodó nemzetidegen, vagy korcsosuló kisebbségeké, nem is a már meggyökeresedett élelmeseké és élősködőké legyen, hanem egyértelműen a magyar népi-nemzeti többség demokráciája. Csak így győzhetjük le a káoszt. Ez soha nem volt könnyű, most sem az, ezért addig tegyük meg, amíg lehet. Most áldott a sok kéz, átkozott a sok száj. Nem a szó fiaira, hanem a tettek embereire van égető szükségünk. Akiknek a politikája nem a másokhoz igazodást keresi, nem is pártatlan, hanem egyértelműen és kizárólag magyar nemzeti pártos. Nemcsak hangoztatja, hanem átülteti a napi gyakorlatba a helyes jelszót, hogy „Magyarország a magyaroké!” A várakozásoktól eltérően még úgy is alakulhat a helyzet, hogy ez még parancsolóbb lesz a jövőben, de akkor is csak így tarthatjuk szilárdan helyes irányban a kormánykereket „történelmi járművünkön”.

 

2024-12-24

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kapcsolódó:

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (16.) – Mégegyszer a téves minősítések, a kommunistázás csapdáiról