Sütő Gábor: Tudatunk védelme (14.) - Hazafiak, tudatosabban szóljunk bele a sorsunkba!

Menni velük – már régen
nem értük! – Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
– vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

Június 9-én ismét beleszóltunk sorsunkba. Ezúttal is történelmi támogatást nyújtottunk kormányunk számára, hogy védje országunkat, nemzetünket az emberiségellenes háttérhatalom támadásaitól és határozottan szálljon szembe a világháborús előkészületekkel. E tevékenységben országunk helyzetét joggal jellemezhetjük, értelmezhetjük a mottó szavaihoz hasonlóan. Mentünk velük, az EU-val, mert célt ígértek, ám áruló vezetőik feladták a célt, elárulták Európát, saját nemzeteiket, választóikat. Megyünk tovább, de nem érettük, hanem a meghirdetett célokért. Azon munkálkodva, hogy elérésük szilárd belső egységben, szoros növekvő nemzetközi szövetségben, ha nehéz politikai harc árán is, de sikerrel koronázódjon. Ez világpolitikai, európai és nemzetpolitikai követelmény, amelyet mind a szavazóknak, mind a békepárti ellenzéki pártoknak célszerű lenne hasonló tudatossággal kezelni. Ahogy a Mi Hazánktól és a Munkáspárttól látjuk. Az önmagukat a kormány ellenségének nyilvánító álbaloldali és neoliberális pártok e kritikus helyzetben is a háttérhatalom ügynökeiként, találó minősítéssel, „dollárbaloldalként” működnek. – Ami pedig minket illet, voltak, vannak és lesznek bíráló, de mindig javító szándékú megjegyzéseink, e döntő történelmi kérdésekben azonban nemcsak határozottan támogatjuk a kormányt, hanem cselekvő támogatására buzdítunk minden magyar állampolgárt!

Az európai gazdák kontinensünket megbénító, hónapokig tartó tiltakozásával rímelő beleszólásunkat sokan meghallották az EU-ban, még többen Európában, de a világban is, és meg is értették. A háttérhatalmi ügynök, korrupt, áruló, háborúpárti EU-képviselők és pártok, elsősorban a Néppárt azonban a liberális álbaloldallal szövetkezve elárulták a rájuk szavazó, s mind tudatosabban jobbra tartó és békepárti európai választókat. Árulásuk miatt a jobboldal nem ért el olyan eredményt, mint Európa remélte, és megszavazta. A gátlástalan háttérhatalmi fenyegetéseknek kitett, de gyarapodó szövetségeseinkkel nem tudtuk elfoglalni az EU vezető szerveit. Nem a képletes, de pontatlan szóhasználat szerinti Brüsszelt, hanem a korrupt politikai bűnözők által bitorolt vezető pozíciókat. Kiebrudalni őket élükön Ursula von der Leyennel, aki – ahogy Orbán Viktor az EU színe előtt kijelentette – a jogállamiság eszközét, ami fontos európai érték, pártalapon és politikai alapon használta, és használja Magyarországgal szemben.

Gátlástalanságuk, árulásuk jele, hogy az „újraválasztott” Ursula von der Leyen bizonyítottan köztörvényes bűnöző vezetésével törekvésük, politikájuk, pénzügyi és egyre inkább növekvő katonai erőfeszítéseik továbbra sem Európára összpontosulnak, még csak nem is az ukrán népre, hanem egy nem-ukrán ukrajnai politikusra, akit minden összejövetelükre a vállukon visznek be, holott semmi köze azokhoz. Bidennel, a háttérhatalom amerikai ügynökével teljes összhangban őérte élnek-halnak. – A „nem-ukrán ukrajnai” minősítés mellett nem véletlenül tartunk ki; ismert, de elhallgatott tényekről beszélünk.

Pancser puccs az EU-ban

Nem a meghirdetett szimbolikus jelszóval volt tehát gond, ahogy az európai és a hazai álbaloldaliak és liberálisok próbálják elhitetni, s amilyen érzés, az EU elit árulása láttán, esetenként jobboldaliakban is keletkezett. Az EU vezetői szélsőjobboldalinak minősítenek mindenkit, aki tőlük eltérő véleményen van. Észre sem véve, hogy ezzel éppen ők válnak szélsőségesekké, hiszen írott és íratlan szabályokat, normákat tüntetően nem tartanak be, miközben a jogállamiságot mirajtunk kérik számon. Célzatosan elnőiesítették a nemzetközi politikát (Ld. Tudatunk védelme – 8). Senki ne értse félre, nem önmagában ez a baj, hanem, hogy arra nem méltóakat emeltek ki, akik érzelemmel viszonyulnak a fejleményekhez, hajlamosak a csőlátásra, korrupcióra, s főleg okkal élvezik a háttérhatalom bizalmát. Az újraválasztott három legfőbb EU-vezető közül is kettő nő, az egyikük az említett közismert köztörvényes bűnöző. Bántatlanul, s gátlástalansággal lopnak, csalnak, hazudnak és gyilkoltatnak. Látszik, hogy nem most kezdték; mindebben profik! Ám pancser puccsot hajtottak végre! Itt az ideje visszaütni. Ahogy a Liga olasz jobboldali párt vezetője, miniszterelnök-helyettes Salvini mondta: „Európai államcsíny, és a demokrácia megköveteli, hogy minden lehetséges eszközzel reagáljunk!”

Mindezek tanúsítják, nagy horderejű tisztulási-erőgyűjtési folyamat vette kezdetét azzal, hogy az EU elfoglalásának irányelvét napirendre tűztük a világ előtt, ott is maradt, s ott kell tartanunk, amíg meg nem valósul. A politikai puccs és az európaiak ellenségévé előlépett háttérhatalmi ügynökök elleni harc világtörténelmi jelentőségű feladattá lépett elő, hiszen a békepárti Európa az egész emberiség érdeke. Pillanatnyilag azonban, ahogy Orbán Viktor értékelte, arról van szó, hogy az első támadásunkat kivédték. A jobboldal viszont közös erőfeszítéssel, joggal akar érvényt szerezni az európai választók akaratának; a 27 tagállamból 20-ban a jobboldali irányú változást hirdető pártok győztek, amit a háttérhatalmi ügynökök egyszerűen meg nem történtnek tekintenek. Puccsuk az európai többség kihívó provokálása. Eltávolításukat ne is tekintse senki másnak, mint napi feladatnak. E lehetőség megteremtődött. Bebizonyosodott, sokan szívesen követik az általunk meghirdetett irányelvet, olyanok is, akik nem mondják ki, de érezhetően sajátjuknak tekintik. A közeljövő mutatja meg, hogy jelenlegi erőviszonyok között elért siker, távlatilag átütőbbnek bizonyul-e. Az esélyek kedvezően alakulnak.

A saját lehetőségeinkhez, a történelmi szükségszerűségekhez képest, s jószerével egyedül, nem lehettünk még ennél is bátrabbak. Tudatosak voltunk és maradtunk, s nyugodtan tudomásul kell vennünk, hogy bár az erőviszonyok a nyugat-európai választásokon viszonylag a jobboldal javára tolódtak el, összességükben továbbra is az álbaloldali-liberális erőknek maradtak kedvezőek. A fejlemények tehát azt bizonyítják, még parancsolóbb igény van belső egység kialakítására (békemenetek, nemzeti konzultációk, jobboldali nemzeti koalíciók), s kis országnak is érdemes bátran hallatni a hangjukat a világpolitikában. Minél nagyobb az egység, minél több a külső szövetséges, annál inkább számíthatnak újabb sikerre.

Ennek tudatában, s a részletekben alaposabban elmélyülve, megállapíthatjuk, hogy ezúttal két tényező, a saját korlátaink és a történelmi helyzet nem engedte meg, hogy még messzebbmenően élhessünk a kezünkben volt lehetőségekkel. Emiatt, s hogy a magyar békeoffenzívát helyesen értsük, megkerülhetetlen feladatunk e két témakör elemzése, a visszatekintés az okokra és az előzményekre minden társadalmi szinten és minden szempontból, s vázlatosan a jelen írásban is.

Győztes választások és a demokrácia megcsúfolásai

Nem csak Európában, hazánkban is egyszerre valósult meg e fura kettős. Észre is alig vettük, s túl is tettük rajtuk magunkat. Győztünk, de keserű szájízzel két fájdalmas tényt is el kellett könyvelnünk. Választóink negyven százaléka még a fenyegető súlyos hazai és nemzetközi helyzetben sem tartotta fontosnak, hogy beleszóljon a saját sorsába. S ezért ne az Orbán-kormányt hibáztassuk, hiszen szavazásra buzdított, s felvázolta előttünk a veszélyeket, hanem elsősorban önmagunkat. A 7,8 millió választópolgárunknak csak 59,26 százaléka, vagyis mintegy 4,5 millió szavazó járult az urnákhoz. Ez is rekord, de most több kellett volna. A győzelem vitathatatlan, de ennek gépies ismételgetése a bíráló elemzés hiányával párosítva, csak altat bennünket. E luxust nem engedhetjük meg magunknak. A fenyegető helyzetünk miatt sem, hiszen ugyanezen természetű passzivitásunk okából lettünk annak idején NATO-tagok és EU-tagok is, amiktől ma már sokan szívesen szabadulnának. Sőt, ha a NATO háborút indít Oroszország ellen, ezért lehetünk majd, a lelépő és a helyébe lépő főtitkárai minden ígérete ellenére, felvonulási terület a NATO számára, Oroszország szemében pedig kelletlenül-kényszerűen, de célpont is.

A másik visszahúzó tény is alapvetően belpolitikai. A nagy többség által egyértelműen ellenzett, a közös vagyonunkat a háttérhatalmi társainak elbitorló Karácsony Gergely újraválasztása főpolgármesternek, a demokrácia megcsúfolása. Az volt már az első megválasztása is, ami erős külföldi támogatással, azaz csalással történt. Mindkét esetben láthatólag szerepet játszottak a kapkodónak tűnő kormányzati választási húzások, az átgondolatlan taktika és kampány. Legutóbb a jobboldali szavazatokért harcoló két esélyes jelölt indítása, s az egyiknek a visszalépése az utolsó pillanatban, aki nevének áthúzása a választólapon megtévesztő volt, túl sok érvénytelen szavazatot szült. Mintha csak Karácsony befutását akarták volna elősegíteni. Végül a választóink jelentős részének említett passzivitása. Bizonyosan közrejátszott az is, hogy Karácsony hamis akcióira és kijelentéseire nemcsak szavakkal kellett volna éveken át visszaütni. Nem is ököllel, persze, hanem a jogállam és az erkölcs törvényes eszközeivel, amelyek rendelkezésre álltak, de ami érthetetlenül nem történt meg. A nyíltan Budapest és Magyarország elleni bel- és külpolitikát folytató Karácsony második megválasztása az újraszámolt 41 plusz szavazattal és eltájoló körítéssel nevetséges és valótlan eredményt szült. Mégsem hallhattunk mást egyik esetben sem, mint a belenyugvó véleményt, hogy Budapest már csak ilyen, hiszen Demszkyt is háromszor választották újra. Azt nem emlegetik, hogy ez a demokrácia szavazati jogot adott a fővárosunkat lassan eluraló külföldieknek. Azt sem látjuk, hogy megvizsgálnák és a közvélemény elé tárnák, kikből áll az a háromszázhetvenezer főnyi különítmény, Karácsony milyen intézkedései késztették őket a mellette kiállásra, s azt sem, hogy még konkrétabban és vádolóan kimutatnák, milyen hazai és főleg külföldi erők állnak mögöttük.

Hasonló hozzáállás tapasztalható a mögött is, hogy a névtelenség homályából feltűnt, s az ismert helyett ismeretlennek mondott eredetű korlátlan anyagiakkal rendelkező, hetet-havat összeígérgető Magyar Péterre választóink közel 30%-a szavazott, ami bő egymillió szavazót jelent. Nem véletlen e nagy szám, de nem Magyar Péter érdeme, hanem azé a háttérhatalmi erőé, amely belügyeinkbe durván beavatkozva felépítette őt. Hozzájárult a Fidesz szövetségi politikájának a hiánya, vagy – ahogy remélni szeretnénk – csak elégtelen volta is. A rá szavazó választókat sem illeti dicséret, hiszen annak ellenére, hogy a nevezett semmivel nem bizonyított nekik semmit, nem tett le az asztalukra még zsíros kenyeret sem, csak a vágyaikat helyettük ügyesen megkomponáló ígéreteket pufogtatott. Naiv hívei a saját körvonalazatlan vágyaikat látták bele, amiknek nem felelhetett meg még szavakban sem, nemhogy tettekben. De miféle vágyak lehettek ezek? Hogy a néhány fontos kérdésben sajnos elmarasztalható, de a szuverenitásunkat védő, a békés megoldást kereső, a tőkés körülmények között is bizonyos szociális érzékenységet tanúsító Fidesz-KDNP-kormány, a háttérhatalom érdekeinek megfelelően vereséget szenvedjen, és Gyurcsányék kerüljenek hatalomra? Nem látták, hogy Magyar Péter ezeknek az erőknek a szálláscsinálója? (Szerencsénkre a szálláscsinálóknak a politikában az a sorsa, hogy a hatalomra kerülők legelőször így, vagy úgy, de őket távolítják el könyörtelenül, mivel túl sokat megtudtak róluk). Kár lenne tagadni, hogy a háttérhatalmi ellenkultúra propagandája, nevezzék wokenak, vagy bármi másnak, sikeresen tüntette fel messiásnak, aki megváltást hoz. Sok választó szemében a megváltás szó, vagy gondolat volt a kulcs, ám anélkül, hogy annak képesek lettek volna bármilyen tartalmat adni, még kevésbé politikai követelményeket támasztani „a messiással” szemben. Ő maga hónapokon át esküdözött, hogy semmiképpen nem veszi fel az európai parlamenti mandátumát, mert az húszezer eurós „kamuállás”, sőt ki is kérte magának, mikor e szándékáról kérdezték, majd a „választói” között végezett közvélemény-kutatására hivatkozva mégis, minden lelkifurdalás és sajnos tekintélyvesztés nélkül, megtehette ezt is. Ha mindez nem lenne elég intőjel, gondoljunk arra, hogy az EU jelenlegi vezetése őmellé állt, s a Néppárt csoport vezetője, a német Manfréd Weber, aki Orbán Viktor halálos ellenségévé vált, azonnal Budapestre utazott, hogy egyeztessen Magyar Péterrel. Megtalálta a zsák a foltját.

Ez is érdekelheti: Tamás a Krímből: Tisztek gyilkoltak édesapát Kárpátalján

Hasznos ismerni e részleteket, de beszéljünk világosabban; a jövőre nézve kötelesség tudatosítanunk magunkban és a közvéleményünkben, hogy a 30%-nak egy része alapvetően a nemzetidegen háttérhatalom sikere, a másik része a választóink kudarca, de mindkettő a kormány és a magyar választók közös veresége.

Az első eset elkerülhetetlenül felveti az „élni, és élni, hagyni” tőkés irányelv szerinti, a tőkések egymással szembeni kíméletes eljárásának leplezett érvényesítését is. Ez a kimondatlan és hallgatólagos irányelv a kapitalizmus sajátja, s ahogy mindebből ki is rí, ez is csak a sajátjai számára! A másik eset pedig bizonyítja, a választók, s főleg a választásból kimaradók pedig, akik egyaránt nem látnak mindebbe bele eléggé, a frázisok megszédítették őket, a háttérhatalmi játszma áldozataivá tették önmagukat, s ezzel minket, valamennyi választót újabb négy évig, s ha közben elégedetlenkedünk, ismét és ismét megkapjuk a szélsőségesek, újbaloldaliak, szélsőjobbosok, posztkommunisták, antiszemiták minősítést. A különösen kedvelt utolsóelőtti minősítés rivallóan történelmietlen, az utolsónak, a legkedveltebbnek pedig kifejezetten magyarellenes áthallása és ugyanilyen gyakorlata van. Nem vigasztaló, hogy elsősorban a hatalomra juttatott álbaloldaliak teszik mindezt velünk, de nem fukarkodnak efféle minősítésünkkel egyes jobboldali politológusok és politikusok sem. Ők 44% százalékunkkal újabb kétharmadosnak beillő megerősítést kaptak. A rájuk nem szavazó közel 30%-uknak azonban látni kell, hogy bár akad bírálni valónk az ő politikájukban, sokmindent letettek az asztalunkra, tanúsítanak szociális érzékenységet, több ezer magyar történelmi emléket és emlékhelyet helyreállítottak, és sorolhatnánk. Nemzetközi szinten védelmezik az elszakított kisebbségeinket, személyes fenyegetettségük ellenére hősies harcot vívnak azzal a háttérhatalmi szándékkal szemben, hogy bevonjanak bennünket az esedékessé minősített világháborúba, igyekeznek menteni az emberiséget e háborútól, amely az emberi civilizáció utolsó háborújává válhat. Akik a régi és az új ellenzékre adták szavazatukat, gondolkodjanak el istenigazából, tettek-e ezek akár egyetlen kézzelfogható helyes, vagy értékes lépést országunk, nemzetünk érdekeinek védelmében, szemben mindazzal, amit saját személyes érdekeik védelmében eszközökben nem válogatva megtettek.

A történelempolitikai háttér

A „Drang nach Osten”, a Kelet felé nyomulás ismert történelmi kategória. Eredetileg Kelet-Európát veszélyeztető német törekvés irányvonalát kifejező jelszó volt, de a módosult változatainak tartalma egyre távolabbi földrajzi-geopolitikai célokat tűzött ki a történelmi sikertelensége ellenére is. Közismertebbek Napóleon és Hitler Oroszország elleni vesztes hadjáratai. Legújabb változatainak német, francia és immár amerikai ösztönzői pedig talán még annyit sem tanultak a történelemből, mint vesztes elődeik. A háborús uszítóvá előlépett Macron francia elnök óriásit bukott, a békepárti jobboldali Nemzeti Tömörülés rekord mennyiségű szavazatot gyűjtött be. Olaf Scholz német kancellár az AfD hasonló előretörésétől tartva, néha ingadozva, de követte őt. Figyelmen kívül hagyják a történelmi kudarcokat, még megalapozatlanabb és valószínűtlenebb célokat tűznek ki. Az amerikai szerepvállalássá korcsosult NATO és EU már Oroszország felosztásáról, természeti kincsei megszerzéséről, s ezen keresztül Kína meggyengítéséről, újragyarmatosításáról álmodozik. Svédország két évszázadon keresztül távol tartotta magát a katonai szövetségektől, de most alighogy belépett, vagy inkább belekényszerítették, magáévá tett a Keletre nyomulás szellemét, fogadta az amerikai stratégiai bombázókat, s 17 katonai támaszpontot biztosított az USA-nak. Duda lengyel elnök Svájcban, az úgynevezett „békekonferencián” azt is kimondta, hogy Oroszországot etnikailag fel kell osztani. Az efféle megátalkodott történelmi vakság bizonyítóan utal rá, hogy mindig ugyanaz a világuralmi, az orosz nyersanyagkincs megszerzésére irányuló becsvágyat kergető váltig emberiségellenes háttérhatalmi bűnbanda áll mindezek mögött, amelyet már egyre kevésbé nevezhetünk háttérhatalomnak.

A Kelet felé nyomulás tehát a gyarmatosító történelmi folyamat szerves tudatos geopolitikai műveletét képezi. A sorozatos súlyos kudarcok ellenére kezdettől fogva nem teremtett nagyobb biztonságot sem a terjeszkedő államnak, vagy államszövetségnek, sem a világnak, sőt nem is egyszer, hanem rendre kifejezetten felmérhetetlen hátrányokkal, súlyos veszteségekkel, szenvedésekkel járt. Megválaszolandó történelmi kérdés, hogy az USA érdekeit követve a Kollektív Nyugat, ahogy az orosz külpolitika minősíti őket, a saját pénzügyi hasznára politikai, gazdasági, katonai, erkölcsi, emberi veszteségeket is habozás nélkül vállalva, az emberiségnek történelmi kárt okozva, a nukleáris világháború veszélyét vállalva, miért áll ki a háttérhatalom által az ukrán nép nyakára ültetett nemzetidegen ukrajnai hatalom mellett. Mi köti össze az USA-t, NATO-t és az EU-t, (azaz nem Európát), ezzel az Ukrajnával? A pénzügyi hasznon és a telepített háttérhatalmi vérrokonságon kívül semmi! Soha nem volt szoros együttműködés közöttük. Népeiket nem kötötte össze sem mély kulturális kapcsolat, sem érdekközösség, politikai együttműködés sem létezett. Az önsorsrontó katonai segítségnyújtás ellenére ma sincs ilyen. Az ukrán népet eszközként használják, kivéreztetik, kizsákmányolják. A nyakára ültetett nemzetidegen klikkel, az ukrán természeti kincsek megszerzésére, a lakosság kizsákmányolására és Oroszország helyzetének rosszabbítására törekednek. A külföldi orosz vagyon befagyasztása és ellopása a nem-ukrán ukrajnai kormány javára túllép minden határon, tudatosan megsért alapvető nemzetközi jogi normákat. Erkölcsi szólamokba burkolják a háborús uszítást és készülődést, színlelik, hogy megtámadott országgal szolidárisak, holott ők készítették fel az Oroszország és a geopolitikai környezete elleni agresszióra, amit Oroszország feleslegesen tűrt túl soká, egészen 2022. február 22-ig. Bekerítése NATO katonai támaszpontokkal, a Keletre nyomulás egyéb formái ma is folytatódnak. Oroszország mindannyiszor figyelmeztet ismét, s a NATO-nak már tudnia kellene, hogy egyszer csak ismét vége szakad a türelmének.

E tudatosan megrendezett és kiprovokált vérontást kell a történelempolitikai valóság tényeinek felsorakoztatásával leleplezni a világ előtt, mert csak ez teremtené meg a lehetőséget a helyzet tárgyszerű értelmezéséhez. E folyamat beindult és mind erőteljesebb, a háborúpárti háttérhatalmat nemigen rendíti meg egyelőre, de a világ szemét nyitogatja, ami előbb-utóbb kedvezően kihat az erőviszonyok alakulására. A háttérhatalom szavakban a világot akarja kormányozni, s az emberiség feletti hatalmat megszerezni, hogy kizsigerelje, kizsákmányolja, uralma alá hajtsa. E tébollyal szemben áll a normalitás visszaállításán dolgozó kialakuló és erősödő BRICS szövetség. E két világméretű erő érdekalapú szembenállása az átrendeződő világban ténylegesen az orosz-ukrán, áttételesen az izraeli-arab fegyveres összecsapásban csapódik le. Oroszország közölte, a BRICS-csatlakozás egyik legfontosabb feltétele és a partnerállamok befogadásának kulcsfontosságú kritériuma a kimaradás a BRICS bármelyik résztvevője elleni illegális szankciós politikából, korlátozó intézkedésekből.(kiemelés – NIF szerk.)A csatlakozási szándék olyan mérvű, hogy a belépés feltételeinek közös kidolgozása érdekében átmenetileg szüneteltetik a tagfelvételt.

Az általunk átélt modernkori Keletre nyomulás kezdetétől fogva a mai napig felmérhetetlen emberi és anyagi áldozatokkal járt, de senki számára nem teremtett nagyobb biztonságot ezúttal sem. Egyáltalán nem valószínűsíthető az sem, hogy távlatilag ilyesmi bekövetkezhet. Még ha feltételezzük, hogy létrejön egy önálló ukrán állam, az sem a geopolitikai biztonságot fogja növelni. Vagy oroszpárti lesz, vagy „második Izrael”, ahogy Zelenszkij kibeszélte e tervet, de pártfogói nyilván rászóltak, helyes a terv, dolgozzon rajta, de hallgasson róla. Ez folyik, akkor is, ha nem látjuk, a másságok és a háttérhatalmi ügynökök meg titkolják.

A Kollektív Nyugat Oroszország-ellenes koalíciót szervezett azon a június 15-i svájci „békekonferencián” is, amelyre persze nem hívták meg se Oroszországot, se Belaruszt. Sok ország meg nem ment el, de Magyarország külügyminiszteri szinten részt vett. A szövetségi rendszerünk által megkövetelt döntés nem a békét szolgálta, hanem Amerika és Ukrajna mellé álltunk. Az adott helyzetben azonban, amikor a sajátnak vélt szövetségi rendszerünk jelenlegi méltatlan vezetői folyamatosan és sorozatosan támadnak bennünket, nehéz, talán lehetetlen is lenne jobb megoldást kigondolnunk. Ám külügyminiszterünk által mondottak abba a helyes irányba mutattak, ami miatt ki vagyunk téve a sorozatos támadásoknak. Elismerendő, hogy ezt tette, sőt közölte azt is, a magyar kormány sajnálatosnak tartja, hogy „nem lesz jelen mindkét érintett fél”.

Politikusaink helyesen mutattak rá arra is, gyáva lépés volt, hogy az EU Bírósága csak az európai választások után hirdetett ítéletet, amiben a bizottság által javasoltnál súlyosabb, közel 80 milliárd forintnyi büntetést szabott ki Magyarországra, gyakorlatilag azért, hogy szinte egyedül védi az EU schengeni határát. Kimondtuk már nemegyszer, de mondjuk ki ismét, felmérhetetlen politikai kárt okoznak azok a politikusok és politológusok – legyenek akár bal-, akár jobboldaliak – akik a bíróság ezen eljárását, de egész sor más negatív jelenséget „bolsi”, „komcsi”, sőt akad olyan is, akik „szovjet” módszernek minősítették. Rá kellene már jönni, hogy e minősítések jelenleg senkire nem illenek. Évtizedek óta a tőkés rendszer teremtette társadalompolitikai jelenségekkel van dolgunk. Ezt kell kimondani, hogy hatékonyan tudjunk ellenük küzdeni, nem pedig idejétmúlt, félrevezető hangzatos minősítésekkel untatni egymást és a közvéleményünket. Ezek a jelzők a mai világeseményekre nézve történelmileg nem igazak, politikailag tragikusan tévesek, minek okán az ellenkező hatást érik el, hiszen ezzel akarva-akaratlanul a háttérhatalmi elkövetőket védik.

Hogyan szóljunk bele sorsunkba?

Eddig is erről esett szó országos és nemzetközi szinten, hangsúlyt fektetve a törvényszerű összefüggéseikre, de közelítsük meg köznapi szempontból is. Rendfenntartó és kormányszerveinknek a nemzeti egységet célzó társadalmi fegyelmezést nem az éhhalál elől menekülő ártatlan kéregető hajléktalanokra kell kíméletlenül korlátozni, hanem azokra, akik ezt és egyéb taszító jelenségeket okozzák, ám velük kíméletesen bánnak. Szívszorító naponta látni, amint három megtermett hivatalos közeg magaslik a fásultan üldögélő hajléktalan fölé. Kérdezgetik, figyelmeztetik, iratait ellenőrzik, eltanácsolják erről a helyről. Láthatólag nekik is kényelmetlen, pedig a hajléktalan engedelmesen válaszolgat, iratai igazolják társadalmi helyzetét. Mindkét fél megkönnyebbül, amikor elválnak. Rendfenntartó, biztonsági szerveink a randalírozó cigányokat viszont alig merik rendre inteni, a maguk módján a másságok és betolakodók is azt tesznek előttük ma fővárosunkban, de egyre inkább az országunkban is, amit akarnak. Minden fél tudja, nem ők a hibásak abban, ha kínosan kell eljárniuk egymással szemben, hanem a végrehajtó maffia, a főpolgármester, meg azok a rendfenntartó és kormányszervek, amelyek folyamatosan felelősek e nyomasztó jelenségekért, s azért is, hogy e képhez társuló másik fenyegető jelenséget, a szembetűnő, gyorsuló és egyre tűrhetetlenebb, de tagadott népességcserét elősegítik.

Meglepőnek tűnhet, de mindkét folyamattal összefügghet az építőipar dübörgése. Sokemeletes irodaházak és lakóházak tömege áll üresen. Kiknek szánják őket? Csak azt látjuk, hogy kiknek nem. A nyelvtanilag és logikailag egyaránt helytelen jelszavuk szerint nem akarunk „bevándorló ország lenni”. Nyelvész legyen a talpán, aki értelmet tud belemagyarázni a „bevándorló ország” kifejezéstelenségbe. A szaporodó hivatalnokok, de még a képviselők közül sem veszi észre évek óta senki, vagy nem meri szóvá tenni, hogy az országok nem lehetnek sem bevándorlók, sem kivándorlók. Sem azt kimondani nyíltan, hogy nem akarunk a bevándorlók országa lenni. Mindössze egy „k” és egy „a” betűvel több, de politikailag, nyelvtanilag helyes, mindenki számára érthető és örömmel teljesítendő irányelvvé válna. Nem csoda, hogy egyesek és az általuk így, vagy úgy védelmezett másságok is tartanak tőle és ködösítenek efféle tudálékos félrevezető közhellyel. Ami még visszautasítandóbb, annak ismeretében teszik, hogy már éppen azzá tették fővárosunkat, s teszik országunkat is, amit állítólag nem akarnak: bevándorlók, betolakodók országává! Azt a hazafi sem érti, hogy szerintük pontosan mik is nem akarunk mi lenni, de látja, hogy már a bevándorlók országa vagyunk. Azt is tudja, hogy ebből neki parancsolóan olyan következtetéseket kell levonnia, amelyek nem kedvezőek a választottaknak. Társadalmi ellenőrzés alá kell vonni azokat a szerveket, amelyek a fővárosunkban óriási mennyiségű üres iroda-és lakóépületeket tartanak fent és építtetnek továbbiakat. Kiknek? Kiket várnak oda?

Ez is érdekelheti: Az amerikai kormány a választásokba való beavatkozás megelőzése érdekében orosz médiumokat sújtott szankcióval

Saját sorsunkba beleszólva, jogunk és kötelességünk feltenni e kérdést és választ követelni. Távlatilag ugyanis ez sokkal súlyosabb nemzeti probléma előjele lehet, mint első megfogalmazásban látszik. Még a hivatalos adatok szerint is rohamosan növekszik a nemzetidegenek száma, szerveződik intézményes háttérhatalmuk, s eközben évente kisebb városnyi magyar hagyja el az országot, a születések száma pedig csökkenésnek indult. Legyünk éberebbek, mert egyszer csak jogilag és számbelileg is a kisebbség helyzetébe kerülünk a saját hazánkban. Választók és választottak közös mulasztása, hogy e jelenséget felületesen kezeltük, s inkább pozitív megközelítést erőltettünk. Nem számoltunk a háttérhatalom által eluralt másik felek szándékaival. Most ébredezünk, amikor nemzetidegenek már helyzetbe kerültek, arcunkba vágták, hogy másféle ám a szándékuk! Mégsem vált eléggé tudatossá, hogy e vészes folyamat ellen már nem hazafias szólamokkal, hanem államférfiúi tettekkel kell szembeszállni. Ahogy a nyugat-európai országok nem tudnak mit kezdeni a muszlim betolakodókkal, úgy mi is azon vehetjük észre magunkat, hogy alulmaradunk kínai, zsidó, német, holland, fülöp-szigeteki, sem más betolakodókkal, akiknek a sajátjainknak tartott felelőtlen felelőseink egyengetik az útját. Ellenezzük kínai, vagy izraeli rendőrök betelepítésének tébolyult ötletét is. Nem is beszélve a mostanában már az első helyért vetekedő ukránokról. Parancsoló erre odafigyelni, mert alapvető világpolitikai kérdések társulnak hozzá, mint a következők.

Kivel nem tárgyalhatunk a békéről?

Mi mindezidáig a szokásosnál jóval többet tettük egyoldalúan az érdemtelen nem-ukrán ukrajnai vezetésért. Eljött az esemény, mitől fogva el kell érnünk, hogy kapcsolatainkban szigorú kölcsönösség legyen parancsoló. Mind ők, mind majd az igazi ukránok is tartsák be kapcsolatainkban a nemzetközileg elfogadott normákat, az emberbaráti eljárás szabályait, tiszteljék a határokat és a mértékeket. Ismerve őket, ez nem fog nekik menni. Mi viszont tartsunk ki, mert az észszerűséghez, a kapcsolatok rendezéséhez, a békéhez nem lehet eljutni, ha a tényeket, okokat, előzményeket továbbra is makacsul elhallgatjuk mind magunk előtt, mind előttük. Ezek nemzetközi szintű nyílt tisztázása és elismertetése nélkül semmilyen akció, vagy sokadik jóindulatú egyoldalú kezdeményezés sem fog észszerű eredményekre vezetni, mert nem a teljes valóságot közvetíti a világnak. E kérdésben nem kompromisszumra, kiegyensúlyozottságra törekedni; a történelempolitikai igazságot kell tárgyszerűen bemutatni és védelmezni múlt és jelen vonatkozásában egyaránt. A most induló „békefenntartó misszió” szelleméből, hangoztatott céljaiból, különösen a háborús eszkalálódás elleni küzdelemből kiérződik ez a felismerés.

Az eddigi határozott, de egyoldalú és viszonzatlan ukránpárti politikánkkal, benne a halál-listára tett külügyminiszterünk és miniszterelnökünk ellentmondásos hivatalos kijevi látogatásaival, a nem-ukrán ukrajnai vezetés jelentős győzelmet ért el, de a magyar fél továbbra sem tudott felmutatni lényeges eredményeket. Ez ugyan alapvetően ukrajnai bűn, de részben a magyar fél említett hibája is. A rendszerváltás óta összeszámolhatatlan, hogy az említett két kijevi látogatás hányadik elfogult érzelmi alapú gesztus a velünk, s a kárpátaljai magyarsággal szemben mindvégig fenyegető és ellenséges ukrajnai vezetés iránt. Ám részükről nem tapasztaltuk a nemzetközi kapcsolatokban kötelező kölcsönösséget. A kétoldalú kapcsolatainkban teljesen ellentétes politikai, erkölcsi, emberi hozzáállás érvényesül. Ezt tükrözi a tény, hogy a miniszterelnök mostani tárgyalásáról mind a szereplők, mind a sajtó részéről elhangzottak és írtak sokkal többet szólnak a Magyarországra menekült és kiváló körülmények között élő ukránok és ukrajnaiak újabb igényeiről, mint az évtizedek óta százféle módon sanyargatott kárpátaljai őslakos magyarokról. Akik nemcsak nem érzik már magukat otthon az ősi területükön, hanem, többek között a tömeges ukrán betelepülés miatt, most veszítik el végleg. Illetékestől hallhattuk a Hír TV-ben, hogy nálunk pedig már százhetvenezer ukrajnai települt le. Többen, mint amennyi magyar maradt mostanra Kárpátalján, ahol Zelenszkij és hittársai minden ígérete ellenére kifejezetten vadásznak a besorozandó magyar férfiakra, s mivel az EU semmit nem tesz ellene, a határozott magyar lépések is csak újabb és újabb ígéreteket képesek szülni. Eközben még Zelenszkij követeli Orbán Viktortól ukrán iskola nyitását Magyarországon, amire azonnal nemcsak pozitív, hanem ráígérő választ kapott, hogy „otthon érezzék magukat Magyarországon”. Magyar hazafiak sokszor feltették a kérdést, hogy az illetékes személyek és szervek milyen erkölcsi-politikai alapon, kiknek a felhatalmazásával segítik elő nemzetidegenek körültekintő ajnározással kísért letelepítését?

Ami pedig az európai békét illeti, Európában béke van, s erről nem Zelenszkijjel kell tárgyalni sem nekünk, sem másoknak. Tőle csak az függ, hogy a bőkezű segélyekből mennyit lop el, vagy hagy ellopni a színtársulatával, meddig képes irtani az ukrán népet, s az Ukrajnának nevezett területen élő kisebbségeket. Ha pedig tárgyalnivalója lenne velünk, vagy az Európai Tanáccsal, neki kell látogatást kezdeményeznie Budapestre, vagy Brüsszelbe. (Bár, ha hazafiként belegondolunk, a mi látogatásunk még mindig jobb, mintha őt kellene államfői tiszteletadással fogadnunk). Hozzászokott, hogy az európai vezetők sorban látogatnak hozzá, ami az ő arrogáns fensőbbségi magatartását erősíti. Naponta bírálja is késlekedéseiket és elégtelennek tartott hatalmas segélyeiket. Nem is kellett sokat várni az újabb arrogáns ukrajnai és háttérhatalmi fennhéjázásra, követelésére és fenyegetésre. Két közeli munkatársa kijelentette, és az ukrajnai sajtó terjeszti, hogy Zelenszkij elutasította Orbán Viktor határidős tűzszüneti javaslatát, mert az Oroszországnak kedvezne. Egyikőjük még „egyszerűnek és primitívnek” is minősítette. Olha Sztefaniscsina, európai és euroatlanti integrációért felelős miniszterelnök-helyettesnő pedig „sajátos csoportnak” nevezte az Orbán-kormányt, „amely egy bizonyos embercsoportot képvisel”. Utólag fel is vetődhet, hogy az Európai Tanács elnökeként talán elsőként nem Kijevbe kellett volna látogatni. Lehet, hogy valahol a világban volt ilyen elvárás, kényszer, de ezeknek eddig is ellent tudtunk állni. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy voltak komoly saját megfontolásaink. Mindenekelőtt a béketeremtés őszinte szándéka, amit értékelt is a világ. A Kollektív Nyugat viszont fenyegetésnek tekinti és hirdeti a világban, a nem-ukrán ukrajnaiak pedig nem osztották. Többek között oka lehetett az általuk megszokott politikai vakságunk is, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy mi akkor is szeretünk benneteket, ha ti ellenségként kezeltek bennünket. Mi lehet a magyarázata annak, hogy ezt ugyanolyan komolyan veszi a politikánk, mint a béketeremtést? Ukrajnán kívül csak egy ország van még, amellyel eleve efféle vállalt, vagy kényszerű alárendeltséggel kezeljük kétoldalú kapcsolatainkat. Pedig erre az eljárásra eddig csak ráfizettünk mindkét viszonylatban, ahogy nem is lehetett másképpen.

A kijevi tárgyaláson sem sok egyetértés lehetett, amit a közös közlemény hiánya is jelez. A sajtókonferenciákon pedig általában az udvariasság uralkodik, hiszen még olyan elismerés is elhangzott, hogy Zelenszkij fontos lépéseket tett a béke érdekében. (Nevezzenek meg már egyet!) Miniszterelnökünk a magyarság helyzetéről is mindössze annyit mondott – Helyesen! – esélyt lát arra, hogy előrelépést érnek el. Az esély évtizedek óta létezik, de sohasem valósult meg, inkább távolodik. A nem-ukrán ukrajnaiak hatalmon maradásáig kilátástalannak is tűnik.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy egyes hazai megnyilvánulásainkból burkolt oroszellenesség is kiérződik, de elismerendő, hogy az utóbbi hónapokban csökkenő tendenciát mutat. Már csak ezért is kötelező megemlíteni a kulturált orosz reagálást. Peszkov elnöki szóvivő közölte „Nem várunk el semmit, az egyértelmű, hogy Magyarországnak, amely ebben az időszakban kezdett elnökölni, természetesen teljesítenie kell a feladatait”. Az orosz sajtó azt is aláhúzta, hogy a látogatást nem előzte meg magyar-orosz egyeztetés. Putyin pedig kijelentette, addig lehetetlen a tűzszünet, amíg nem kezdődnek el a tárgyalások Kijevvel, és nem jutnak egyértelmű megállapodásra. Szerinte Oroszország nem egyezhet bele a tűzszünetbe, mivel nem bíznak meg Ukrajnában. Nem engedhetik meg, hogy az ellenség kihasználja a tűzszünetet, és újra felfegyverezze a hadseregét – mondta. (Feltűnő, hogy Zelenszkij is hasonlóan érvelt). Putyin azonban még hozzáfűzte: „Számomra valószínűtlennek tűnik, hogy a közvetítők segítségével és csakis rajtuk keresztül fejezzem be a konfliktust, először is azért, mert nem valószínű, hogy a közvetítő felhatalmazást kap a végleges dokumentumok aláírására.” Többször megfogalmazta azt is, hogy a konfliktus akkor fejeződik be, amikor megvalósulnak a Különleges Hadműveletnek a bejelentett céljai.

Orbán Viktor moszkvai tárgyalása viszont megvalósult annak ellenére is, hogy az Európai Tanács elnöke írásban figyelmeztette, az EU rotációs elven betöltött elnökségének nincs mandátuma arra, hogy az EU nevében kapcsolatot létesítsen Oroszországgal. Az Európai Tanács álláspontja világos: Oroszország az agresszor, Ukrajna az áldozat. Ukrajnáról semmilyen megbeszélés nem történhet Ukrajna nélkül. Ki ne értené? Az EU szerint Zelenszkijjel lehet tárgyalni Putyin nélkül, de Zelenszkij nélkül Putyinnal nem lehet tárgyalni? Maga Zelenszkij sem késlekedett panaszával, hogy Orbán Viktor nem tájékoztatta őt a tervezett moszkvai útjáról. A valóságtól elrugaszkodott álláspont uralkodik az Ukrajnáért mindent feláldozó EU-ban, és az Ukrajnát feláldozó nem-ukrán ukrajnaiak fejében is. Orbán Viktor helyesen járt el, amikor mégis elutazott Moszkvába és eredményesen tárgyalt Putyinnal. E néhány nap alatt is érezhető és látványosan be is bizonyulhat.

Mindez alátámasztja, hogy nem a szavakból, hanem a valóságból kell kiindulnunk. Kár is, hogy a békepárti világ, a politika, a politológia, vagy az aktivizálódó konzervatív erő (CPAC) mégsem fogalmazta meg e lényegi kérdéseket. Béke elvonatkoztatott követelése ugyanis törli a múltat, ahelyett, hogy összekötné a jelennel; az orosz-ukrán konfliktusra korlátozza az eseményeket, az okokat, előzményeket, még feltűnőbb és helytelenebb, hogy a bűnösöket nem is keresi. Felismerendő tény, hogy Oroszország különleges hadművelete; az első komoly „Megállj!” figyelmeztetés a tárgyalásokat elutasító, globálissá terjeszkedni vágyó háttérhatalomnak. A második világháborút követő félévszázadban viszonylagos béke uralkodott Európában, mert az agresszív NATO-val szemben létrejött a Varsói Szerződés, erőegyensúly állt be. Miután állandósult külső nyomás, bonyolult belső okok, részint a Gorbacsov-csapat politikai óvatlansága miatt sikerült felbomlasztani a Szovjetuniót, s megszűnt a Varsói Szerződés is. A NATO, a gorbacsovizmustól és a jelcinizumustól fokozatosan magához térő Oroszország lehetséges szövetségeseinek felszámolására beindított aknamunkája nyomán kitörtek a balkáni háborúk, majd 1999-ben agressziót követett el Jugoszlávia ellen. (Jugoszlávia védelmében az EU-nak, a békeharcosoknak, egy szava nem volt!) A NATO, a Gorbacsovnak tett amerikai-német ígéretét, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Kollektív Nyugat felrúgta. Geopolitikailag messze keletre terjeszkedett, s politikailag ezt tette az EU is. Közel-Keletet és Ukrajnát rövid idő alatt háborús tűzfészekké alakította, félreseperte Oroszországnak 1997-ben és 2021-ben az egyenrangú együttműködésre tett konkrét írásos javaslatait, majd figyelmeztetéseit is. (Putyin nemrég emlékeztetett rá, azt is felvetette, hogy Oroszország belépne a NATO-ba, de a NATO meg sem tárgyalta a javaslatot). Oroszország túlzott türelmével és jóindulatával visszaélve, kiprovokálták a fegyveres konfliktust, agressziót ők követtek el. Hadigépezetűk ma már Oroszország határainál áll.

Ez is érdekelheti: Szijjártó Péter: A kormány mindent megtesz azért, hogy Románia még idén beléphessen a schengeni övezetbe

A helyes értékeléshez vázlatosan ezek a kiinduló tények, okok és előzmények, amelyek elismerése, tárgyilagos elemzése nélkül történelmietlen minden állásfoglalás. Főleg az a gépiesen, érzelmesen, és folyamatosan ismételgetett állítás, hogy Oroszország minden ok nélkül támadta meg Ukrajnát. Komolytalan, félrevezeti a közvéleményt, vagy a háttérhatalom oldalán áll az a politológus, politikus is, legyen akárki, aki a konfliktust 2022 február 24-től számítja. Mindezek fényében, senkinek nem ajánlatos felednie, Oroszországnak köszönhető, hogy Európában a Kollektív Nyugat háborús ámokfutása ellenére is még mindig béke van! Ezért körültekintőbben kell foglalkozni azzal az egyébként rokonszenves gondolattal is, hogy „a csatatéren nincs megoldás, tárgyalni kell”. Ez meg is valósulhatna, ha csak Oroszországtól függene, de e megoldásból Nyugat éppen Oroszországot akarja kizárni, mert nem a béke a célja, hanem Oroszország leigázása, hatalmas természeti kincseinek megszerzése. Ezért a közvetítőknek jelentkezőket sem szívleli. Az sem érdekeli, hogy háttérhatalom által előkészített és kirobbantott háborút nemcsak az ukránok szenvedik el – ahogy a propaganda beállítja – hanem az oroszok is, közvetve sokan mások is. Az EU-nak hivatalosan és gyakorlatilag valóban a legnagyobb gondjává az orosz-ukrán konfliktus vált. Ám elfelejtette, hogy ezt sem Oroszország tette azzá, hanem önmaga, holott semmi köze nem volt hozzá. Sőt immár Oroszország nélkül akar tárgyalni „a” békéről is, merthogy a háborút készíti elő ellene. Orbán Viktor a minap a Newsweekben megjelentetett cikkében jogosan figyelmeztet: „nagyon óvakodnunk kell attól, hogy mi magunk is feladjuk azokat az értékeket, amelyekből a szövetségünk született. A NATO létrehozásának célja a béke biztosítása a stabil gazdasági, politikai és kulturális fejlődés érdekében. A NATO akkor teljesíti célját, ha békére, nem pedig háborúra törekszik. Ha a konfliktust választja az együttműködés helyett, és a háborút a béke helyett, akkor öngyilkosságot követ el.”

A Kollektív Nyugat azonban kitart a múltat törlő öngyilkos álláspontja mellett, s ezzel a sírgödör szélére sodorja Európát EU-stól együtt, amire Orbán Viktor már nemegyszer figyelmeztetett. Ezért e világpolitikai húzd meg, ereszd meg egyelőre folytatódik. Eddigre majdhogynem állóvízzé vált, de most legalább megmozdult. A miniszterelnök, a szándéka szerint, nem üres ígéretekért, nem beszélgetni utazott Kijevbe és Moszkvába, és nem is üres kézzel érkezett haza. Az eredmény kiérződik a Putyinnal folytatott megbeszéléséről mondottakból: „Megtapasztaltam, hogy az álláspontok messze vannak egymástól. A háború lezárásához és a béke megteremtéséhez szükséges lépések száma sok. De a párbeszéd helyreállítása érdekében az első fontos lépést sikerült megtenni, és folytatni fogom ezt a munkát”.

A történteket összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a nem-ukrán ukrajnaiak által követelt, majd a közös politikai akaratból létrejött orosz-magyar felsőszintű tárgyalás olyan horderejű esemény volt, amivel szükséges lesz még foglalkozni. Fájó bírálatot is megfogalmazni egyes részleteiről, mert olyan kormányzati szervek és politikusok iránt támasztjuk az egyébként legtermészetesebb igényeket, akiket szívesen támogattunk és támogatunk. Szükségük is van rá, különösen a feszült nemzetközi helyzetben. Tartsunk ki együtt amellett, hogy a helyes magyar nemzetpolitika nemcsak szavakban megfogalmazott, hanem tettekkel alátámasztott szuverén magyar nemzeti kül- és belpolitikán alapulhat, ahogy az eddigi sikeres gyakorlat is bizonyítja. Ezért ne tekintse-kezelje a fentieket senki kényes kérdésként, s közösen szálljunk szembe azokkal, legyenek akár formális szövetségeseink, akik manipulálják a politikát, tőlünk ennek elfogadását várják el, s meglátásainkba nacionalizmust, rasszizmust, antiszemitizmust és tucatnyi más izmust magyaráznak bele, avagy nemzetvédelmük a nemzetidegeneknek nyújtandó luxusszintű és érzelmes humanitárius segítségnyújtásban merül ki.

A tőkés országokban hiába hoznak létre nemzeti és nemzetközi szervezeteket nemes küldetéseket sejtető elnevezések alatt – Európai Unió, Egészségügyi Világszervezet, Nem-kormányzati Szervezetek, Világkereskedelmi Fórum, de immár maga az ENSZ is ide sorolható – a háttérhatalmi maffia nyomása alatt odáig fajult a helyzet, hogy nem szolgálnak mást, mint a tőke érdekeit, amelyeket akár világháború árán is érvényesíteni akarnak. Ezért vágtak bele Ukrajna gyarmatosításába, felkészítésére a geopolitikai környezete ellen, és véreztetik ki a nyakára ültetett nemzetidegen vezetés segítségével. Korunk egyik legmesszebbre látó magyar filozófusa Molnár Tamás az „Európa zárójelben” című 1990-ben megjelent munkájában már ekkor találó látleletet fogalmazott meg: „A felülről kikényszerített európai egység egy olyan vízió, amire a valóság rá fog cáfolni, de csak azután, hogy már jókora káoszt idézett elő.” Hozzátette: „Hamarosan szembesülni fogunk azzal, hogy az európai egység nemcsak egy különleges „mechanizmust” indít útjára, hanem egy olyan ideológiát is, amely összeegyeztethetetlen Európa történelmi örökségével”. Előrelátása ma időszerűbb, mint akkor volt, s megvalósulóban is van.

A konkrét helyzet viszont szerencsére abban különbözik, hogy napjainkban a világ előtt magyar részről, cseh és osztrák, de mások támogatásával is nemcsak meghirdetésre került, hogy van választási lehetőség, hanem e folyamat kezdetét vette, fel lehet mögé sorakozni. Elsősorban nekünk magunknak kell megtenni minél szélesebb nemzeti egységben. Ha összefogunk és megtörhetetlenül kitartunk, együtt sikerül. Félévig magyar kezekben lesz az Európai Tanács elnöki posztja, ami sok helyes kezdeményezéshez hathatós segítséget nyújthat. A magyar-osztrák-cseh „Patrióta Kiáltvány” helyesen fogalmazza meg az EU-vezetés korcsosulását, elemzi a helyzetet, kitűzi az irányelveket, mutatja a kiutat. Megerősíti, hogy nemcsak bátor, helyes is volt az EU vezető pozícióinak megszerzésére meghirdetett politikai jelszavunk, megvolt hozzá Európa ereje, elegendő szavazatot is kapott, s az EU-t megszálló háttérhatalmi ügynökök nem is tudtak mást tenni, mint végrehajtani pancser puccsukat. Az európai nemzeti választási eredmények és a csatlakozási szándékok bejelentése alapján joggal lehet számítani a szuverenitást és a békés megoldásokat védelmező európai szövetség erősödésére. Persze, arra is, hogy a háttérhatalom nem marad tétlen, s már bizonyította, hogy mindenre képes; ő ebben profi.

Az európai hazafiak előtt nem is állhat talán alkotmányosabb, a jogállami és emberbaráti követelménynek megfelelőbb feladat, mint hogy az európai választókkal együtt érvényt szerezzenek a jogszerűen kinyilvánított akaratuknak: sajátjukká tenni ismét országainkat, s ezzel az Európai Uniót. A Patrióta Kiáltvány és az alakuló patrióta pártcsalád parancsoló és észszerű folytatása az eddigi jobboldali irányvonalnak. Olyan szuverenitási, nemzeti és békepárti álláspont, amely széles körű támogatásra kell hogy találjon. A meghirdetett hazafias szuverenista úton kell haladnunk tántoríthatatlanul, minél nagyobb nemzeti és nemzetközi egységben. Mindenekelőtt tudatosan. Szívesen írnánk, cselekedjünk hát, amíg nem késő, de ma már ez is félrevezető lenne, a fejlemények meghaladták. A pancser puccs miatt immár csak némi fájdalommal, emberileg a másik fél belátására mégis igényt tartva, de rá nem számítva, még képesek lehetünk megállítani a mindenki számára tragédiákat szülő háborús folyamatot.

Ámde ha kivárunk, ha megingatnak bennünket, vagy szövetségeseinket, ha visszaesünk és a történelempolitikai igazság helyett kompromisszumokra, kiegyensúlyozottságra törekszünk, hagyjuk, hogy a betolakodók, a nemzetidegenek, a háttérhatalmi ügynökök és a másságok belső aknamunkájára támaszkodva, Európában, az EU-ban és országainkban a fejünkre nőjenek, ők fogják kíméletlenül és kárunkra-vesztünkre, erőszakosan telepíteni eszméiket és gyakorlatukat. Ahogy a valaha volt nagyhatalom nyugat-európai országokban a szemünk előtt tehetik és teszik is!

2024.07.07.

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció / redice.tv