Régi rómaiak, olaszok, oláhok – Kik is a románok?

Magyar Adorján:

A régi rómaiakról… (oláhokról)

Nem szeretek rombolni, de hibákra figyelmeztetni néha talán mégis jó és hasznos. Fiatal koromban évekig éltem Rómában és Firenzében, ahol az alábbiak nagy részét olvastam, hallottam, tanultam. Akkoriban ott még senkinek sem jutott eszébe ilyesmiket meghamisítania. Mindenekelőtt azonban ezt kell megemlítenem: A rómaiak elfoglalták ugyan Erdélyt is, de ez inkább katonai megszállás volt és nem is tartott sokáig. Uralkodtak ugyan a dákok fölött, amiért régebben sokat lett emlegetve a „dákó-románság”. De mivel ismeretes, hogy megszálló katonaság mit csinál a nőkkel, ezért, mint nem dicső valamiről, a dákó-románságról ma inkább hallgatni szokás.

A régi magyarok még igen jól tudták, hogy az oláhok, olasz (de nem római) származásúak és ezért nevezték őket az egyező olá (oláh) és olasz néven. Amely szó tulajdonképpeni jelentése juhász, juhos volt, mivel az oláhok juhokat nagyban tenyésztő nomádok voltak, akik nomádságra azért kényszerültek, mert enélkül több ezernyi juhból álló nyájaiknak nem lehetett volna elegendő legelőjük.

E szavak: ó, jó, jú valamint olá, jolá is, egyszerűen juh jelentésűek is voltak, de jelentettek ezenkívül vagyont is. Kelet-Afrikában él a vagy kétmilliónyi galla (saját nevén ormo) nevű kámita (nem szerecsen, nem néger), tehát velük rokon eredetű nép, amelynek nyelve tisztán ragozó, mint a magyar, szóanyagában pedig a magyarhoz a töröknél közelebb álló. Fajilag ottaniakkal keveredett ugyan, de nyelve meglehetősen megmaradt. Valamikor, talán még az újabb kőkorban kerültek oda. E nyelv szótára s nyelvtana nekem megvan. Néhány példa: dibbe = dob, ani = én, bilacsa = pille, csukalu = csukni, varantó = varázslat, szokitu = szökevény, csobu = csöpög, gorade = kard, makarra = makacs, guma = gyümölcs.

Nos, e nyelvben is betű szerint ola = juh még ma is. Világos tehát, hogy valamikor az olasz név juhász avagy juhos jelentésűnek kellett lennie.

Olaszországban pedig ma is megvannak a tratturi – k = utak, járások, járatok, amelyeken élnek ma is a nomád juhászok, akik több ezernyi állatból álló nyájukkal is minden nyáron a Közép-olaszországi Abruzzo hegységbe vándorolnak, de minden télire elvonulnak a Calabria hegységbe. Ezen tratturik néhol csak fél kilométer szélesek, de néhol egész kilométernyiek is és rajtuk mindenütt fű, legelő van. Egész hosszukon területük ma is államilag védett, rajtuk sehol semmit építeni vagy művelni nem szabad, mert e nomádok nagy hús-, gyapjú- és tejtermék termelése az ország gazdaságában igen fontos szerepű.

Juhtenyésztő nomádok tehát Olaszországban még ma is vannak. De ismeretes, hogy ugyanilyenek vannak sokan mindenfelé a Balkán hegységeiben is. Viszont ilyesmi éppen csak a magyarságnál nem létezett soha. Voltak és vannak nekünk is juhászaink és ezeknek juhnyájaik, de sohasem olyan nagyok, mint a nomádoknak, akik hiszen ezekből élnek, de a miénk sohasem járhattak, legeltethettek másutt, mint saját városuk határában, nem a máséban, télire pedig az állatok a zárt hodályokban voltak, ahol szénával, avagy ahol volt, szárított lombbal etették az állatokat.

Honnan kerültek hát a Balkán hegységére és Erdély hegyeire az oláhok? Világos, hogy Olaszországból, de nem a rómaiak idejében, hanem a Középkorban éspedig az Otranto tengerszoroson át. Miért?

Olaszország már a Középkorban is sűrűn lakott volt és mindenfelé voltak hatalmas és hatalmasabb földesurak, meg várurak, akik kisebb-nagyobb zsoldos szolgahadat is tartottak, amelyekkel egymás közt is háborúskodtak. Ezeket partigiani (ejtsd=partidzsáni, tájszólással pártizáni) néven nevezték. Elég volt tehát ilyen haddal a tratturi utat valahol elzárni, hogy a juhászoktól a továbbmenésért ennyi vagy annyi juhot, avagy sajtot adó vagy vámként követelhessenek. Idővel az ilyen fizetéskövetelések mindig súlyosabbak lettek.

Mindezzel ellentétben a Balkán hegységei akkoriban vagy lakatlanok, avagy csak igen gyéren lakottak voltak, ahol sem tratturik nem léteztek, sem senki a hegyekben járó juhászokat nem adóztatta, vámolta. Ezért menekültek tehát a Középkor juhászai az Otranto szoroson át a Balkánra, valamint ez fejti meg azt is, hogy a mai oláh nyelv miért hasonlít inkább a közép és dél-olasz tájszólásokra, mint a latinra, vagyis hogy a latinnal csak annyira rokon, amennyire a tájszólások is rokonok vele. Leszögezhető tény tehát, hogy a mai „románok” nem a rómaiak maradványai, hanem a középkori olasz nomád juhászok leszármazottai. Aminthogy a még száz, kétszáz év előtti oláhok is kizárólag hegységi, havasi és többnyire még mindig nomád juhászok voltak, akik a hegységekben, országhatárokkal nem törődve, a följegyzések szerint, Csehországig is el-elvándoroltak.

Habár az oláhban sok az albán, szláv és magyar szó, de ezeket az irodalmi nyelvből természetesen igyekeznek kivetni s latin vagy olasz (de irodalmi olasz) szavakkal helyettesítem. Aminek eredménye azonban, hogy a nép az irodalmi nyelvet alig érti, kivéve csak legújabban, amikor az irodalmi nyelvet a gyermekek az iskolában megtanulják.

Szokás mondani, hogy hódításaik nyomán a rómaiak a műveltséget is terjesztették. Ami azonban nincsen egészen így, mert habár így a római műveltség valóban terjedt, de ez csak következmény volt, sohasem cél. A cél mindig csak a leigázottak adóztatása, s rabszolgák szerzése s az illető ország vagy föld természeti kincsei kiaknázása, vagyis Róma gazdagsága és hatalma növelése volt.

Egyébként pedig, ha a római műveltséget pontosabban szemügyre vesszük, rájövünk, hogy az csak átvétel. Átvétele a görög, az etruszk és a szikul műveltségnek; aki utóbbiak a szikulok, eredetileg a később létesült Róma helyén éltek, ahonnan mindent otthagyva a latinok elől menekültek Calabriába, majd Szicíliába, mely sziget nevét is róluk kapta. (Azelőtt: Trinákria), de utóbb itt is Róma uralma alá kerülvén, nyelvileg el lettek latinosítva.

De a római műveltséget vizsgálva megállapítható még az is, hogy ami ebben a szép, az tulajdonképpen a görög, az etruszk és a szikul, ami ellenben tulajdonképpen római, az inkább durva, de nem szép. Hogy a rómaiak minden műveltségük mellett milyen durva lelkületűek voltak, egyebeken kívül mutatja az is, hogy cirkuszaikban élvezettel nézték végig a gladiátorok többnyire halállal végződő harcait, valamint a halálra ítéltek kiéheztetett vadállatok általi széttépését. Amely elítélteknek néha kést, baltát is adtak, hogy élet-halál küzdelmük „érdekesebb” legyen. Lehettek akkoriban is egyesek, akik üyesmi nézésétől iszonyodva a cirkuszba el sem mentek, de mi ez a nézők ezreihez képest?

Manapság ilyen „előadások” elképzelhetetlenek, mert közfelháborodást okoznának, de lehetetlenek is volnának, mivel ezt a hatóság már előre megtiltaná.

De vegyük még szemügyre Róma alapításának mondáját is, úgy ahogyan ezt a rómaiak maguk hagyták reánk. Ez természetesen csak mese, monda, nem valóság, de jellegzetes. Romulusz várost akar alapítani s a leendő várost körülvevő falat botjával a földbe karcolt vonallal jelezte. De testvére, Rémusz ezt csak úgy nevetségből átugrotta. Ezen Romulusz annyira felbőszült, hogy Rémuszt agyonütötte. Róma alapítója tehát testvérgyilkos volt. Amely gyilkosság méghozzá nevetséges kicsiség miatt történt.

A város tehát meglőn alapítva, de hogy belé lakókat is szerezzen, Romulusz Asilum-ot alapított (menhely, menedékhely), ahová bárkit befogadott. Akik természetesen főképp csavargók voltak, akik, hogy valamely tettük miatti büntetésüket elkerülhessék, törzsüktől, nemzetségüktől megszöktek. Ezek azonban mind férfiak voltak. Márpedig városnak nőkre is szüksége volt. Ezért Romulusz egy ünnepségre a szomszéd szabinokat is meghívta, akik gyanutlanul, fegyvertelenül és családostul meg is jelentek. Ámde az ünnepség folyamán Romulusz és emberei adott jelre a szabinokat megtámadták, leányaikat elrabolták, aki férfi pedig ellenállást kísérelt meg, leütötték. A többi szabinok elmenekültek. Ilyesmi azon időkben a legszörnyűbb tett volt, mert a vendégjog általános szokás – törvény volt. A vendéglátó saját vendégét meg nem támadhatta, ki nem foszthatta, sőt vendégét ennek esetleges ellensége ellen megvédeni is köteles volt. Ezért a szabinok megtorló bosszút forraltak. Egész évig fegyverkeztek és készültek a megtorlásra. Csakhogy amikor a csatára került volna sor , akkor Romulusz és emberei a nőket és ezek karjain az időközben már megszületett csecsemőikkel előrebocsátották. A szabinoknak pedig nem volt szívük ennek ellenére is a saját leányaikat és ezek csecsemőit félrelökdösve mégis ellenükre csapni. Úgyhogy a dolog vége békekötés lett. Vagyis Rómát mindjárt keletkezése után, nők, csecsemők mentették meg. Megjegyezhető, hogy magukat a cigányok is rom néven nevezik.

Népünk vélekedését illetőleg pedig elég az oláhkodás avagy könnyebb kiejtés szerinti ólálkodás szavunkat fölhoznunk. Jelentése: lappangva valakire leskelődni, hogy alkalmas pillanatban meg lehessen támadni. Vagy valamely tárgyra vagy háziállatra, szintén lappangva lesni, hogy egy őrizetlen pillanatban ellopható legyen.
Források:

A Nap Fiai, Argentína, 1978. 11-12. szám

http://www.szekelypajzs.org/index.php/napkelet/173-a-regi-romaiakrol-olahokrol

Térkép: Wikipédia

MVSZ Sajtószolgálat

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!