POLITIKAI MARKETINGGÉPEZET

Rövid részlet most készülő új könyvemből, melynek címe: (V)iszonyulások

Ott tartottunk tehát, hogy politikai marketinggépezet.

Érdekes kettősség, hármasság, többesség alakult ki a szemünk előtt. Első ránézésre azt mondaná a külső szemlélő, hogy a nagy kérdés: mikorra tudjuk, tudhatjuk végre magunk mögött a posztkádári korszakot? Merthogy még nem ért véget, az biztos. Ha másból nem is, de a két egykori KISZ-titkár – Francisco és OV – vircsaftjából ez mindenki számára világos.

Te lehetsz a világ legjobb, legokosabb, legtoleránsabb, mindenki számára a legjobbat akaró leglegebb embere – és ennek, no meg a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően – meg is választanak a világ színfalak előtti legnagyobb hatalmú politikusává, Junájted Sztyupid Ámeriká Mr. (vagy Madamme) Presidentjének, akkor is csak kétszer töltheted be ezt a tisztséget, többször nem!

Nem úgy itt nálunk! És még néhány másik helyen! Mondjuk azért ezen is el kellene gondolkodnunk. Persze nem tesszük. Ugyan miért is tennénk, hiszen más, sokkal fontosabb dolgokról sem gondolkodunk el, miért pont ezen gondolkodnánk. Nem igaz? De mennyire, hogy igaz!

Talán a 2019. évi Európai Parlamenti választások mutatták be a legjobban az általában külföldről szerződtetett kampánystábok által működtetett politikai marketinggépezeteket. De megmutattak még valami mást is!

Az „erre kaptunk felhatalmazást a választóktól” sarokban a darab idővel ezelőtt az ún. liberális oldalról gombnyomásos tematikával az ún. nemzeti (vagy polgári) oldalra átevickélt, mára már néppárttá avanzsált politikai tömörülés az akár évtizedekig regnáló „kedves” vezetővel a kádári idők gyakorlatát viszi, élteti tovább. A nép pedig, mivel ezt szokta meg, egyelőre még tűri. No, és persze „jó” (vagy inkább rossz?) szokásunk szerint játszi könnyedséggel átesve a ló másik oldalára, természetesen ezúttal is túlkompenzálunk. Nem elég, hogy ők már ott vannak, a hatalom közelébe engedünk olyanokat is, akiknek aztán szintén végképp semmi keresnivalójuk nem lenne ott!

A másik, a „Tudjuk, merjük, tesszük” sarokban – mondjuk úgy, a történelmi folytonosság, de még inkább az emlékeztetés okán és/vagy miatt – még néhányszor felvonultatnak pár, az önkéntes mérvadó kategóriának szánt figurát, csak úgy a miheztartás végett. Így eshet meg aztán, hogy immáron térdig járva a XXI. században, egy ún. teljes jogú európai uniós tagállamban egykori állampárti cenzor – a néhai Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Kulturális Alosztályának vezetője – oldalán, a nép ajkán csak Dörmögő Dömötörnek vagy Miska Kancsónak, a kimondhatatlan nevű szekta első embere, az egykori taxisofőr által pedig csak „száz kiló marhahúsnak” aposztrofált megbukott és levitézlett politikai aktorok osztják nekünk az észt, mintha ún. rendszerváltozás címszó alatt mi sem történt volna.

(Aprócska, zárójeles megjegyzés: Kuncze Gábor egykori szdsz-es belügyminiszter volt az, aki megalázó módon csupán egy évre szóló, ideiglenes magyar állampolgárságot engedélyezett Wass Albertnek. Ugyanakkor a Horn-kormány idején egy Ausztráliában élő volt ávósnak „sikerült” kiadni egy olyan igazolást, miszerint az államvédelmi hatóság közrendfenntartó szervezet volt, és nem gyilkoló gépezet!)

Ilyen van? Vedd már észre, itt csak ilyen van!

Ők azonban már csak mellékfigurák.

Megjelent, mert elérkezettnek látták az időt, hogy színre léptessék, egy új nemzedék. Erre az új nemzedékre leginkább az jellemző, hogy külföldön tanultak, éveket töltöttek – még véletlenül sem keleten, sokkal inkább – nyugaton, kitűnően beszélnek nyelveket. És van még egy nagyon fontos jellemzőjük, hogy felelősséggel járó élet- és munkatapasztalatuk nincs, hiszen még soha sehol nem dolgoztak!

És ők akarnak lenni azok, akik az imént említett „nagynevű” elődeik nyomdokain járva, azok helyébe akarnak lépni, mi több, meghaladni őket. Ők akarnak lenni az új észosztók!

Az egyik gyökértelen kaszt, az internacionalisták adják át a stafétabotot a másik gyökértelen kaszt, a kozmopolita világpolgár kezébe, mindezt megspékelve a nemzedékváltás diszkrét bájával (vagy inkább bajával?), mondván, az eszme, a metódus, a tematika örök: „Csak dógozni nekejjen!”.

A „sehogy sem jöhet ki a helyes kombináció” korát éljük ma.

Az „erre kaptunk felhatalmazást a választóktól” sarokban a Horthy-korszak „uram-bátyám” világa keveredik az államszocializmus téeszesített világával, a helyi kiskirályként funkcionáló pártitkár mindenhatóságával, kísérőjelenségként pedig az olasz maffiatörténetekből jól ismert védelmi pénz jellegű cégfelvásárlások (értsd: bekebelezéssel kombinált cégbirodalmi terjeszkedés) kísérőjelensége tarkítja a már jól ismert képet.

Igaz, a korrekt tájékoztatás kedvéért azt is el kell mondanunk, miközben játékpénzért dolgoztatva borzalmas árat fizettetnek velünk azért, hogy életben maradhassunk (értsd: velünk, a pórnéppel fizettetik ki a magyarországi burzsoázia kialakítását), nemzetállam címszó alatt erőteljesen belekezdtek a húrok pengetésébe. Az úthengerszerű birodalmi terjeszkedés immáron Kárpát-medencei méreteket öltött, nem is nagyon lehet rá mást mondani, minthogy zseniális, ahogyan gazdasági módszerekkel, egyszerűen bevásárolva magukat a környező országokba teszik semmissé financiális alapokon a trianoni diktátumot. Ahogyan kicsiben, úgy nagyban. Mozdulni se lehessen a beleegyezésük nélkül. Tényleg zseniális.

Egyik kezünkkel adunk, a másikkal meg elveszünk és fordítva.

Ezt ellensúlyozandó, a másik, a „Tudjuk, merjük, tesszük” sarokban ennek éppen az ellenkezője, az Európai Egyesült Államok néven eladni szándékozott „Hogyan oldódjunk fel gyorsan, feltűnés- és zökkenőmentesen a nagy büdös semmiben” című tematika megvalósítását tűzték napirendre, mégpedig ezerrel. A szolgalelkűség, a gyarmati létmintázat valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, de kitörölhetetlenül a sajátjukká vált ezeknek az embereknek.

Mindeközben a nép, az istenadta – főleg vidéken, 3-400 eurónak megfelelő havi alamizsnáért – pedig nagyon úgy tűnik, hogy két szék között a pad (no és persze maga) alatt találja magát.

(Aprócska zárójeles megjegyzés: A nettó német átlagkereset jelenleg 2000 euró. Olyan volt szocialista országok, mint Lengyelország, Csehország, vagy Szlovákia, átlagkereset tekintetében 1,6–1,8 szeresét fizetik a polgáraiknak. Elgondolkodtató! Mintha nem engednék meg, hogy mi magyarok az egyes ember számára is érzékelhető módon jobban élhessünk.)

Mint már oly sokszor, most is valami teljesen másra lenne szükségünk, ami úgy tűnik, rajtunk kívül senki másnak sem érdeke. Másként fogalmazva: érdekes módon valahogy mindig mások érdekei érvényesülnek, a miénk kárára. Sohasem az történik, ami nekünk jó. Vagy ha abba az irányba történik valamicske elmozdulás is, teljesen sohasem következhet be az, ami rólunk szól, ami mi vagyunk.

Valahogy mindig csak a kétharmadra fussa. A legfontosabb, a létfontosságú hiányzó egyharmad, na, az valahogy rendre mindig elmarad. Mindig van valamicske hiányérzetünk, mert éppen ott és akkor – természetesen mindig a lehető legjobb eredmény elérése érdekében – muszáj volt valamiféle kompromisszumot kötni. Csak emlékeztetőül: Kompromisszum, ahol a megegyezés érdekében a felek mindegyike lemond valamiről!

Nem az a baj, hogy jönnek az új nemzedékek, és kérik a labdát, hogy végre játszhassanak vele ők is. Nem az a baj, amikor beszólnak az első cseresornak, hogy az ő idejük már rég lejárt, ők már tulajdonképpen nem is lehetnének a pályán. Sokkal inkább az a baj, hogy a csapat egyik fele az ellenfél játékosaiból kerül ki, akik aztán – efelől semmi kétségünk se legyen – a mi mezünkben egész biztosan ellenünk fognak majd tevékenykedni a pályán, a csapat másik felébe pedig olyanok is bekerülhettek, akiknek nemhogy tehetségük nincs a játékhoz, csak mondjuk a gazdag és befolyásos szülők révén kerülhettek be, de pályát se láttak még soha életükben.

A fontos kérdéseket pedig nem engedik, hogy feltegyük!

Miért kell ennek az országnak mindig tartoznia valahova? (Általában valamilyen unióba?)

Miért nem szabad léteznie egy független Magyarországnak?

Miért nem szabad az egyes ember számára is érezhetően több pénzt hagyni a magyar embereknél, hogy ők maguk is úgy érezzék, hogy úgy érezhessék, hogy tényleg jobban élnek?

Kendtek értik ezt?

Az egyik elfuserált berendezkedés, létmintázat helyett, egy másik, látványosan megbukott, immáron a végóráit élő (szenvedő?) létmintázatot akarnak a nyakunkba akasztani, ráadásul (áradásul?) mindezt a fiatalság lendületességével, a nemzedékváltás álruhájába öltöztetve olyanokkal, akik úgy tűnik semmit sem tanultak a történelemből.

Majdnem azt írtam félve, de inkább azt írom, hogy tanácstalanul kérdezem: Mi, magyarok, mi hova álljunk?

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár