Összeborulni, mint kocsmánál a biciklik – avagy tanulj meg nemet mondani!

Letehetetlen koloncként cipeljük magunkkal átkos pártállami múltunkat annak összes nyűgével, bajával, beidegződésével együtt. Először Botka László szegedi polgármester zanzibári kiruccanása borzolta a kedélyeket, aztán a fővárosi tömeg, ó pardon, akarom mondani közösségi közlekedési vircsaft, most pedig a múltját megszégyenítően, névbitorló módon magát továbbra is magyarnak, demokratának meg fórumnak nevező néhány nyikhaj megélhetési politikus börtönelkerülési tobzódásának abnormális túlmozgása az, ami a média teljes sávszélességét kihasználva tereli el a közvélemény figyelmét az igazán lényeges dolgokról.

Letehetetlen koloncként cipeljük magunkkal átkos pártállami múltunkat annak összes nyűgével, bajával, beidegződésével együtt. A magát jól menő vállalkozónak képzelő bankózsonglőr azon értetlenkedik, micsoda mocskos irigység – naná, hogy magyar tulajdonság (szerinte) –, hogy vegzálják ezt a szerencsétlent, miért ne kereshetne annyit egy nagyváros első embere, hogy megengedhetné magának a kiruccanást a sárgolyó túlsó felére. Nem érti, hogy mi miért nem tudjuk továbbra sem levetkőzni ezt a teljesen elavult és nem EU-konform „dögöljön meg a szomszéd tehene” című baromságot.

És nem tudod megértetni vele, ha belegebedsz akkor sem, hogy itt messze nem erről van szó. Arról van szó, hogy egy felelős politikus, egy város elöljárója, első embere, vagyis a köz pénzéből eltartott és fenntartott közszereplő… Először azt akartam írni, hogy ne hazudjon. Ha jobban belegondolunk, az igazság elhallgatása, főként tudatos elhallgatása, tulajdonképpen hazugságnak is nevezhető.

A helyzet az, hogy baromi keveset vagyunk együtt az asszonnyal, így most kihasználjuk az időt és pihenünk kicsikét a Mátrában, vagy hol a rossebbe. Ez úgy elsőre jól hangzik, egyúttal megfelel a neoliberális vad-kapitalista párt több évtizede a tömegekkel sikeresen elhitetett „mink baromira szociálisan érzékenyek vagyunk ám” című Patyomkin falu-típusú kommunikációs néphülyítő marketing projektjének is. Válság van, úgyhogy szerényen meghúzzuk magunkat itthon. Osztán meg kiderül… Mi is? Hogy még sincs válság? (Legalábbis a Botka-család számára a jelek szerint semmiképpen.) Hogy még sem vagyunk annyira érzékenyek? Legalábbis szociálisan nem?

És akkor a vállalkozást üzemeltető bizniszmen-féle azon háborodik fel, hogy ez az alja nép mán megint a másét irigyli, meg hogy egy ember miért nem kereshet annyit, hogy megengedhesse magának az efféle luxust, ami tőlünk nyugatabbra tulajdonképpen nem is luxus. Évente kétszeri nyaralás, jó, a válság miatt a kocsit nem kétévente, hanem most mán csak négyévente lecserélni satöbbi.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy a rossebbe van az, hogy mindig csak azon keseregnek az effélék (a dolog érdekessége, hogy az illető Fidesz szavazó, a komcsikat utálja, mint a kukoricagölődint), amikor tehetős emberek kerülnek górcső alá. Miért ne engedhetné meg magának a polgármester? És én miért nem engedhetem meg magamnak? Nekem miért nem telik rá? Hiszen az én szakmámban is keresnek annyit – a tévesen – műveltnek nevezett Nyugaton, hogy megengedhetnék maguknak az efféle luxust, ami ott tulajdonképpen nem is luxus.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy a multi cég, ahol dolgozott, meetinget szervezett a világ különböző helyein dolgozó, azonos beosztású munkatársainak. Németországban volt a találkozó és ő a „mi autónk”-kal ment. A parkolóban éppen német kollégája mellett volt hely. A germán egy éppen aktuális full extrás 5-ös BMW-vel tartózkodott a helyszínen. A német kolléga a parkolóban szembesült a kis (vagy nagy?) magyar rögvalósággal. Aszitte a csávó, hogy viccelnek vele és éppen ott zajlik a kíváncsi kamera, vagy a kész átverés show következő epizódjának forgatása. Darab ideig azt kereste, hol van elrejtve a kamera. Egyszerűen nem hitte el, hogy a vele azonos beosztásban és felelősségi körrel bíró, ámbátor néhány ezer kilométerrel keletebbre tevékenykedő kollégája, aki ugyanolyan, ha nem jobb színvonalon végzi ugyanazt a munkát, amit ő, egy olyan autót tud csak megengedni magának, amivel az asszony még a bevásárlóközpont parkolójában sem égetné magát, merthogy az maximum a segélyért ácsingozó törökvendégmunkások köreiben elfogadott.

Szimpla matek: európai árakat csak európai bérekből lehet kifizetni. Úgyhogy egy közpénzen eltartott közszereplő, akit ráadásul egy olyan pártból szalasztottak, amely magát pofátlanul szociálisan érzékenynek meri nevezni (benne van a nevében!), az nekem ne urizáljon! Vagy pedig azonnal hagyja abba a hazudozást arról, hogy itt bármiféle válság van!

De velünk is baj van! Sőt! Velünk van csak igazán baj! Mert amíg nem értjük meg a dolgok igazi lényegét, és még azok sem arra figyelnek, akik az átlagembernél kicsikét több tapasztalattal bírnak a gazdaság területén, csak a felszínt kapargatjuk, ahogyan teszik azt az ún. fősodratú médiában nap, mint nap, ahelyett, hogy a lényegről beszélnének végre, addig semmilyen eredmény, könnyebbséget hozó változás nem fog bekövetkezni. Pedig igény vóna rá.

Letehetetlen koloncként cipeljük magunkkal átkos pártállami múltunkat annak összes nyűgével, bajával, beidegződésével együtt. Legalábbis ilyen benyomása van az embernek, amikor a Hír Televízió legjobb műsorát a „Kommentár nélkül” című kis bejátszás-blokkot nézi – ami tulajdonképpen nem is műsor. Most itt egy újabb gyöngyszem. Szórják szét Frutti helyett.

A BKV vircsaft közepette egy folyosói beszélgetésben a közlekedési cég kommunikációs fő hallja kendje meg a sztrájkolók első embere cseverésztek kedélyesen. Aszongya a mindig elegáns hölgyemény, hogy hát nincs kollektív szerződés, úgyhogy ugrik a dolgozók kedvezményes utazása. 1:0. Persze a jól szituált nyakkendős érdekvédő sem most jött le a falvédőről. No problemo! Akkor úgy fair, hogy a menedzsment meg leadja a szolgálati kocsikat. Eztán is céges kocsival jártok majd, csak nem kisterűvel, hanem nagyterűvel.

K.O.

Hosszú pillanatokig kínos csend.

Na, médiaössztűzben megőszült honfitársaim! Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokért érdemes reggel felkelni és bekapcsolni azt a nyüves televíziókészüléket, nem másért!

És akkor most tessék figyelni, mert itt lesz az eb elhantolva! A következő rész az, ami a maga valójában mutatja be, hogy itten az elmúlt húsz esztendőben a díszleteken kívül semmi sem változott.

A dolgozók kedvezményeit a kollektív szerződés szabályozza, míg a menedzsmentét a magánszerződések.

2:1

Érted? Amíg kisökörnek a kollektív szerződésben szabályozzák a jogait, addig Jupiternek (naná, hogy jár a céges kocsi!) a szolgálati kocsi használatát a magánszerződésben. Erősebb kutya tevékenykedik, öcsém! Így jártál! Na, hátrébb az agarakkal!

A kívülálló meg valami olyasmit érzékel, hogy ez a cég (és persze nem csak erre a cégre, hanem az egész országra is igaz ez), mintha nem tudna együtt élni, mozogni, együtt lélegezni. Mintha ellenérdekelt oldalakra szakadt volna. De miért van ez így?

Azért, mert ugyanúgy, ahogy régen, most is csak a jó és megbízható eftársaknak szabad mindent. Csak most nem úgy híjják őket, hogy eftárs, hanem úgy, hogy üzlettárs.

És, hogy miért volt ilyen zökkenőmentes az átmenet, most mán azt is tudjuk. A témában érdemes elolvasni Drábik János új könyvét, a címe Korszakváltás – Világrend vagy Alvilágrend. E kötet is – több más munka és történelmi forrás mellett – részletesen tárgyalja, hogy a kommunisták között sok zsidó volt. De utalhatnék F. Roderich Stoltheim: A zsidó siker titka című könyvére (Gede testvérek, 2004) is, ahol a szerző a zsidó tőke működését mutatja be a különböző korszakokban. Ha a kötetet olvasva a „zsidó” szó helyére behelyettesítjük a „multi”, vagy a „multinacionális cég” kifejezést, megdöbbentően pontos képet kapunk a mai neoliberális világ működéséről.

Változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk! – csengnek a fülembe Varga Tibor szavai. Mintha minden most zajló folyamat a múlt status quó-jának erőn felüli, erőszakos konzerválására irányulna. Lamia (Michelle Pfeiffer csodás alakítása Stardust – Csillagfény című filmből), a természetet, az életszerűséget kijátszani akaró, azt semmibe vevő, időn át- és túllépni akaró, az örökfiatalságot, a pillanat mozdulatlanságát hajszoló gonosz boszorka jut eszembe. „Magyar” megfelelője talán Lendvai Sipánka, az élő botox-reklám lehetne, igaz, Michelle Pfeiffer-rel egy lapon említeni semmiképpen sem lehet.

Mindeközben letehetetlen koloncként cipeljük magunkkal átkos pártállami múltunkat annak összes nyűgével, bajával, beidegződésével együtt.

A megélhetési politikus jelzős szerkezetet tökélyre fejlesztő Dávid Ibolya, oldalán hűséges és elmaradhatatlan fegyverhordozójával, a szintén ebbe a kategóriába tartozó Herényi Károllyal, most Kupa Mihály babérjaira tör, célba vette a centrumot. De nem ez az, ami megint csak gondolkodásra késztet bennünket. A szóhasználat, a retorika az.

A televíziós tudósításban azt látjuk, hogy a kalapok nagy barátnője, a mindig elegáns elnök-asszony retiküljét hátrahagyva a legnagyobb természetességgel beszél arról az újságíróknak, mennyire természetes, hogy többször is tárgyalt Retkes Attilával. Ha valaki esetleg nem tudná, most ő tölti be az SZDSZ nevű – egyelőre még parlamenti párt – elnöki posztját.

Én meg ülök a tévé előtt és nem értem. Pontosabban értem. Megint át lettünk… azon a bizonyos palánkon.

Tessék mondani, miért is természetes? Miért is természetes, hogy akik eddig ütötték egymást, most látványosan összeölelkeznek, vagy ahogyan mifelénk az urbánus frazeológia gyöngyszemeként oly érzékletesen fejezi ki magát a dús képzeletű nép az efféle szituésünök megfelelő verbális érzékeltetésére, hogy aszongya: összeborulnak, mint kocsmánál a biciklik?

Dejszen én eddig úgy tudtam, nekem aszonták, hogy az MDF egy konzervatív párt. Ott ütötték a szerencsétlen neolib SZDSZ-t, ahol érték! Most meg, keblemre jóbarát? Hogy van ez? Hát már ennyire semmi sem szent?

Igazából akkor rettentem meg, amikor jobban belegondoltam ebbe az egészbe. Képzeljük el! Van néhány ember, nem is olyan sok, mondjuk öt vagy hat, akiért adott esetben milliárdokat, de százmilliókat egészen biztosan megmozgatnak, hogy mindenképpen bekerüljenek a Törvényhozás Házának védett, biztonságos a falain belülre. Holott nekik más, védett és biztonságos falakon belül lenne a helyük. És teszik mindezt úgy, hogy az általuk hirdetett hirdetnivalók mögött nemhogy tényleges támogatottság, hanem egyáltalán senki és semmi nincs! A média pedig azt akarja elhitetni velünk, mintha ezek az emberek képviselnének valamit, vagy valakiket. Ráadásul országosan. És mindez csak azért lehetséges, mert bitorolnak egy nevet. Majdnem azt írtam, hogy egy márkát, de hát végül is szinte semmi különbség nincs. Tönkretették az adott terméket, de mivel ők rendelkeznek a jogok felett, másnak sem engedik, hogy helyrehozza azt, hogy megújítsa, hogy újból bevezesse, visszavezesse azt a vevőkhöz. Mindezt csak azért, hogy pozícióban maradhassanak. Ez a színtiszta, megtestesült önzés maga.

Az igazán ördögi ebben a Patyomkin-falu típusú kavalkádban az, ahogyan a múlt eszméit a múlt embereit a jelen módszereivel a hatalomban tartják. Hallod a legújabb híreket? Nem ciciznek, már arról beszélnek, hogy maga Francisco indít két pártot. Ő pénzeli, meg Kapolyi. És lassan összeérnek a szálak. Francisco megmondta már valamelyik régi interjújában, hogy erősebb kutya fog tevékenykedni. Erősebb pedig az, akinek több zsetonja van. Most értem csak meg igazán, miért akarnak ezek minden áron kaszinóvárosokat építeni. Amerikanizálódunk! Az Amerikai Egyesült Államokban mindig az lesz az elnök – legalábbis eddig, beleértve Obamát is, mindig az lett az elnök –, aki a legtöbb pénzt tudta összegyűjteni. Az 1 polgár 1 szavazat lassan, de annál kitartóbban átadja helyét az 1 dollár 1 szavazatnak.

Most már nálunk is.

Egyre inkább.

És mindaddig így marad, amíg a múlt, a múlt emberei, a múlt status quója marad. Ezt akarják ránk erőltetni. Megtehetik, mert a múlt emberei a ma tőketulajdonosai. Nem cserélődött le az a réteg, amelyet minden tekintetben elitnek kellene neveznünk. Most pedig már nem is hagyják, hogy lecserélődjön. Jól bejáratódott a verkli. És nem fognak kipusztulni, mert az utódaik már itt vannak. Jönnek. Követelnek. Követelőznek. Húzz még egyet a nadrágszíjadon! De csak te, a tieden. Tudod? Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! És hát te bizony, nemhogy kis-, hanem hatökör vagy. Mert tűröd, engedelmesen. Mert a jogi béklyó által mesterségesen megteremtett kiszolgáltatottság és függőség oly mérhetetlenül roppant súllyal nehezedik erre a szerencsétlen magyar társadalomra, hogy az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán még lélegzethez jutunk.

De hol van az megírva, hogy az idők végezetéig ugyanazoknak kell azokban a bizonyos padsorokban ülniük? Ahelyett, hogy másmilyen padsorokban ülnének?

Sehol.

Tanulj meg nemet mondani!

Épp itt az ideje most már, hogy elkezdődjön a jövő! De ne az ordító plakátgyerekeké, hanem a felelősen gondolkodó felnőtt magyar embereké!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő