Oroszbarát ukrán elnökre várva: Oroszország politikája a Donbasszban

 

A „Majdan” szétrobbantotta azt az orosz oligarchia számára előnyös status quo-t, amelynek alapján Ukrajna délkeleti része, a Donbassz (Donyec-medence), a mi hajdani Borsod és részben Heves megyénkre emlékeztető bányász- és iparvidék az orosz, az ukrán és a helyi oligarchák közös érdekszférája, vadászterülete volt.

Az egyértelmű volt, hogy a törvényes ukrán elnök elűzéséhez vezető, három hónapig tartó véres és erőszakos zavargásokat az Egyesült Államok előkészítő munkájával, szervezésében, bőkezű anyagi támogatásával hajtották végre. (Ebből nem maradt ki a „mi” Soros Gyuri bátyánk sem. Módszere hasonló volt, mint amit most, többek között, velünk szemben is próbál alkalmazni: NGO-k, ilyen-olyan alapítványok, az ukrán sajtó nagy részének felvásárlása, amelyek huzamosabb ideig, módszeresen lázítottak a törvényes ukrajnai renddel szemben. Gyuri bácsi akkori nem kis befektetései azóta, persze, busásan megtérültek. Minden, az ukrajnai nyomulásához szükséges állami és gazdasági poszton az ő emberei ülnek.)

Victoria Nuland akkori külügyminiszter-helyettes (aki most visszatér akkori posztjára) rögtön a puccs győzelme után eldicsekedett: az amerikai kormány, 2009 és 2013 között ötmilliárd dollárt fektetett bele a törvényes ukrán elnök, Viktor Janukovics megbuktatásába. Akinek az volt a bűne, hogy (félreértelmezésből kifolyólag) állítólag az utolsó pillanatban, meg akarta hiúsítani az Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási megállapodás aláírását. Ez 2013. november végén történt: a nyugati fővárosokban már hűtötték be a pezsgőt, annak örömére, hogy ezzel Ukrajnát is sikerült kirántani az orosz érdekszférából. (Az amerikai egyik hátsó szándéka pedig az volt, hogy a segítségükkel hatalomra juttatandó új rezsim majd a kezükre játssza a stratégiailag rendkívül fontos szevasztopoli orosz haditengerészeti támaszpontot. Akié, ugyanis, az a támaszpont, azé a Fekete-tenger. Ez a háttere annak a villámgyors, határozott orosz fellépésnek, amivel Moszkva elejét vette a támaszpont amerikai kézre való átjátszásának. Ami magyarázza a Krím miatti, máig csillapíthatatlan amerikai szankciós dühöt. És amely határozottságot, operativitást a Donbassz lakosai és barátai mindmáig hiába is várják Moszkvától.)

Valamikor 2014 áprilisában történhetett, hogy valaki azt súgta az orosz politikusok fülébe: Petró Porosenkó barátsággal lesz Oroszország iránt, és a Donbassz konfliktusának a békés rendezésére fog törekedni. Amikor még csak a titkosszolgálatok és egyéb bizalmas források tudhatták, hogy Porosenkó – az amerikaiak embere, és biztos befutója a május 25-re kiírt államfőválasztásnak. Befolyásos erők dolgoztak Nyugaton – és Moszkvában is – azon, hogy Putyin elnök adja föl eredeti álláspontját, miszerint az új kijevi vezetés egy olyan illegitim junta, amellyel csak a legszükségesebb, sürgős esetekben hajlandó érintkezni. Április közepén, Genfben hatoldalú találkozót tartottak „a kelet-ukrajnai konfliktus rendezéséről”. És bár az előjelekből is látható volt, hogy az egy üres, tartalmatlan, eleve kudarcra ítélt találkozó lesz, Putyin elnök mégis elment. Amivel teljesült a találkozó szervezőinek az eredeti célja: véget vetni Putyin elnöknek a kijevi juntával szembeni bojkottjának. Leültetni őt egy asztalhoz a rezsim vezetőivel. Innentől kezdve – Lavrov külügyminiszter aktív közreműködésével – arról győzködték és győzték meg az orosz elnököt, hogy „Porosenkó (az amerikaiak jelöltje) mégiscsak jobb, mint a szélsőségesek”. És Putyin, a csodaelnök, másodszor is felült a nyugati diplomácia félrevezető manőverének.

(Először 2014. február 20-án, amikor az orosz diplomáciával kidolgoztatták a Nyugat által megbuktatni kívánt törvényes ukrán elnök, és annak ellenzéke közötti megállapodást. És miközben Oroszország elnöke, annak diplomáciája az ukrajnai belpolitikai válság ilyetén, békés és „törvényes” rendezésének bűvkörében élt, a Nyugat hozzálátott a „B” – az igazi – terv megvalósításához, a kegyvesztetté vált ukrán elnök eltávolításához, akár erőszakkal is. Február 20-án ismeretlen fegyveresek válogatás nélkül tüzet nyitottak a Kijev főutcáján és annak mellékutcáiban közlekedő járókelőkre. A tömegmészárlásnak mintegy száz ember esett áldozatul. Az ennek nyomán keletkezett gyilkos pogromhangulat elől az elnök menekülni volt kénytelen. Az orosz diplomácia remekműve pedig a papírkosárban landolt.)

Ezúttal az orosz elnök megbékélt a puccs tényével. És azzal számolva, hogy az immár „törvényes” elnökkel rendezik majd békésen a Donyec-medencei konfliktust, minden módon igyekezett tehát elhárítani az akadályokat a leendő ukrán elnök útjából. Egyre csak azt remélve, hogy az majd viszonozza jóindulatú gesztusait. És ebben a reményben hitegette önmagát, a benne bízó közvéleményt, országát négy és fél évig. Ott gáncsolta ezért Kelet-Ukrajna függetlenségi népszavazásait, ahol csak tudta (Harkovban ezt sikerült is elérnie, a Donbasszban azonban nem engedtek neki – azóta is orrol rájuk).

Nem rendelt el légtérzárlatot a Donbassz fölött (aminek egyik következménye volt a Donyeck elleni első ukrán légitámadás május 26-án). Április 29-én, abban a hónapban másodszor is, visszavonta csapatait az ukrán határról, noha köztudott volt, hogy május 1 után Ukrajna megindítja katonai terrorhadjáratát a Donbassz ellen. Május 25-én az elsők között sietett elismerni Porosenkó választási győzelmét, amivel végképp legitimálta a puccsista rezsimet, segített a nemzetközi politika szereplőjévé válni a pitiáner sikkasztóból utóbb véres kezű háborús bűnössé avanzsált Porosenkót. Rá egy hétre pedig visszaadta az orosz parlament felsőháza által – még a krími válság idején – neki adott felhatalmazást arra, hogy az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. Egy hónappal később elsöprő erővel megindult az ukrán hadsereg offenzívája, ami a katonai összeomlás szélére juttatta a Donbasszt. Geopolitikai játszmái folytathatósága érdekében ekkor mentőövet dobott a fenyegetett térségnek.

Ám ahogy kibontakozott az erőre kapott néphadseregek diadalmas ellentámadása, nyomban leállította őket, az első minszki fegyverszüneti megállapodással. Ezzel most meg az ukrán hadsereget (vele pedig a juntát) mentette meg az összeomlástól. Már nem engedte meg, hogy a donyecki néphadsereg bevonuljon a kiürített Mariupolba, hozzáfogjon a donyecki repülőtér megtisztításához, ahonnan az ukrán hadsereg folyamatosan lőtte Donyecknek még a belső kerületeit is. Amikor pedig ez a helyzet tarthatatlanná vált, és a donyecki vezetés mégis kiadta a parancsot a repülőtér megtisztítására, az ukrán hadsereg által már addig is számtalanszor megsértett fegyverszünetet féltve megtiltotta, hogy a néphadsereg akcióját tüzérség is támogassa. (Miközben, fittyet hányva a fegyverszünet követelményeire, az ukrán hadsereg, minden akadály és következmény nélkül, folyamatos tűzcsapásokat mért a repülőteret támadó népi alakulatokra. Ami miatt az ostrom elhúzódott, mérhetetlen pusztítást okozott, a néphadsereg pedig aránytalanul súlyos vérveszteségeket szenvedett. A 142 napig egyenlőtlen erőviszonyok közepette folyó kegyetlen, véres harcokban sikerült ugyan birtokba venni az addigra teljesen szétlőtt repülőteret – a kivérzett, kimerült néphadseregnek azonban arra már nem maradt ereje, hogy, a támadást folytatva, Donyeck északi elővárosaiból is kiverje, és lőtávolságon kívülre űzze az ellenséget.

Mindez megismétlődött öt hónappal később. Dacolva a kamarilla intelmeivel, a Donbassz néphadseregei még befejezték a Donyecket és Gorlovkát fenyegető veszélyes debalcevói féregnyúlvány felszámolását, ám utána (ez idő szerint végleg) le kellett mondaniuk mindenféle támadó hadműveletről. Ez elvileg ugyan az ukrán hadseregre is érvényes volt, a heves intenzitású összecsapások valóban megszűntek. Ám a fegyverszünetet kihasználva (és ennek tényét nem is titkolva), az ukrán hadsereg összeszedte magát második súlyos vereségéből, és anyagilag, technikailag megerősödve készül az újabb offenzívára. A NATO is közben konszolidálta erőit, felvonult Oroszország szárazföldi és tengeri (főképpen Fekete-tengeri határaira). Semmi sem valósult meg abból, amit az orosz vezetés Porosenkótól várt. A Krímben szervezett súlyos diverzáns akció (a távvezeték-rendszer felrobbantásával komoly áramellátási nehézségek keletkeztek egy időre) – illetve három ukrán hadihajó által 2018 novemberében a Kercsi-szorosban végrehajtott provokáció nyomán, négy és fél év után, az orosz elnöknek rá kellett jönnie: Pjotr Alekszejevics nem lesz partner a rendezési terveiben.

Nem lehet kizárni, hogy kettejük titkos egyeztetése alapján Trump amerikai elnök (aki addig Porosenkó támogatására készült a 2019. áprilisi újabb ukrajnai elnökválasztáson), új jelöltet keresett és talált Vlagyimir Zelenszkij, olcsó tévésorozatok szerzőjének és szereplőjének személyében. Az ő szempontjából a bohóc tökéletes választás volt – semmit sem ért a politikához, így befolyásolható, irányítható. Moszkvában sokat vártak – ugyanazt várták – az új elnöktől, mint elődjétől: segít békét teremteni a Donbasszban (lehetőleg Putyin elképzelései szerint).

Vele is megégette azonban magát: még annyira sem volt partner, mint elődje: gyengekezű és gyenge jellemű elnökként még jobban tartott a szélsőségesektől. Ugyanakkor a komikusból lett államfő ahhoz értett: színész, aki el tudja ámítani közösségét. Taktikája elég egyszerű volt – Moszkvában jó ideig mégsem sikerült rájönni a nyitjára: mindig ő sürgette a legjobban a „normandiai” négyek csúcstalálkozóit. Akik mindig azt várták tőle, hogy majd számot ad a minszki megállapodások végrehajtásáról. Ehelyett folyvást elbeszélte a találkozókat az eredeti témától, újabb és újabb olyan javaslatokat tett, amelyek tartalma szöges ellentétben áll a minszki megállapodásokkal, illetve mind távolabb és távolabb „beszélni el” a tárgyalásokat az igazi, a lényegi témától. Putyin 2019 decemberében ismét ráharapott a csalira, és – eredeti álláspontját feladva – mégis elment a találkozóra. Ami után dühösen kellett rájönnie, hogy már megint átverték. (Ukrajnai személyes különmegbízottjánál el is szakadt a cérna: a találkozó után ordítva csapkodott a papírjaival: „nem erről volt szó!” A jelenetnek ukránok is szemtanúi voltak.)

Putyin újabb jelöltje (mint kiderült, szintén oligarcha): a mérsékelt ellenzék vezéralakja, Viktor Medvedcsuk – az orosz elnök egyik unokájának keresztapja. „Oroszbarátként” tartják számon, volt azonban valaki, aki az ő életrajzában is talált oroszellenes „sötét foltot”. Az orosz államfő azonban a nyilvánosság előtt sem titkolta: őt látná szívesen az ukrán elnöki székben. Aminek egyik vonzata: még sorosabbra húzza a gyeplőt a Donbasszon, nehogy annak valamilyen húzása rontsa Medvedcsuk esélyeit. Kérdés, hogy az ádáz russzofób Biden mellett mennyire lesz követhető az eddigi orosz politika. Illetve hagyják-e jelöltjét az elnöki székbe ülni. Továbbá, hogy Medvedcsuk – elődeivel ellentétben – végre korrekt és szavatartó lesz-e.

Csikós SándorNemzeti InternetFigyelő (NIF)