Október hatodika… – ma egy országot akasztanának!

A hajnali csípős hideg átjárja a csontjainkat. Egy ország áll a várudvaron gondolatban, és hallgatja a végzetes dobpergést. Az ítéletet már kimondták, de a nemzet nem engedi megbilincselni magát, nem hajlandó elindulni a várárok felé, hogy ott a nyakába akasszák a kötelet. A mai Tichyk idegesen lovagolnak körülöttünk, és várják, hogy jelenthessenek – ma nem Bécsnek, hanem Brüsszelnek.

Korunk Haynaui tördelik a kezüket, és azon töprengenek, hogyan lehetne ezt a „rebellis” népet megsemmisíteni… igaz, már ezer éve töprengenek, de nem találják a megoldást. Tichy lova is egyre többször botlik meg a sima úton, hiszen a hazugságpatkó miatt sajog a ló lába…

Azonban a nap egyre magasabban jár, a kivégzést nem lehet végrehajtani, mert minden aljas próbálkozás, minden hazug vád és rágalom napvilágra kerül. Ilyenkor jobbnak látják el-elhalasztani a kitervelt gyilkosságot.

Akik ma ölni akarnak, azok épp úgy gyűlölik a magyart, mint 1849 eszeveszett gyilkosai. Épp úgy készülnek a kivégzésre, mint azok, akkor, ott Aradon. Ám, az az október 6. ma erőt és elszántságot ad a mai halálraítélteknek – nekünk. Hiszen, látjuk a gyáva és aljas törekvést, a magyar szabadság letörésének vágyát, a magyar nemzet megsemmisítésének érdekében történő sátáni fondorlatokat. És látjuk a tizenhárom tábornok kegyetlen meggyilkolását, a későn érkező „kegyelmi” döntést. Ha ugyan volt efféle megkésett levél az Udvar részéről.

Ma védekezni vagyunk kénytelenek az elképzelt aradi várudvaron, ahol a gyilkosok vesznek körül, ám a gyilkosokra is vár a keserves végzet, mert a bárgyú gyűlöletük megöli őket is.

Mi még nem győztünk, de győznünk kell a Máriás zászló és a magasra emelt kereszt alatt, amelyet Kapisztrán tartott a kezében egykor. És győznünk kell a hit erejével, ahogyan elődeink győztek ezer éven át ellenségeik fölött. Ugyanazon ellenségek fölött, akik ma halálunkat akarják.

Ma Aradon ott áll az obeliszk, de már visszaállították a béke, a szeretet szabadságszobrát is… Arad ma erőt, példát, egységet sugároz a belső férgekkel és a külső ellenséggel szemben.

Egykor Franz Josef császár kezet csókolt a cárnak, mert legyőzte a magyar hősöket, és így Haynau kedvére akaszthatott. Ma, a halálunkat kívánó belső ellenségeink, brüsszeli gazdáik a kezét nyalogatják, miközben átveszik az apanázst, a gyilkosságban való későbbi részvételért és az előkészítésért. Mert a nekünk szánt kötelet ők verik évek óta… Ám, vissza fogják fizetni az apanázst! Minket ugyanis nem akaszthatnak fel a várárokban sem Brüsszel aljas, gyilkos hivatalnokai, sem hazai, áruló tettestársaik.

Eljön az idő, amikor Európa a mi kezünket csókolgatja majd azért, mert megmentettük a végpusztulástól a jólétben megposhadt, hitehagyott, ostoba vezetőket választott, botor és félrevezetett európai társadalmakat. És másokat állítunk hamarosan a várárok szégyenoszlopai elé…

Kegyelettel és imával gondoljunk tehát, ma 1849. október 6-ára, Aradra és a pesti Neugebeude vérrel pecsételt udvarára, és a pozsonyi dombra. Kérjük a Mindenhatót, hogy ne ismétlődhessék meg a magyar történelem e gyászos napja. Küldje el nekünk Kapisztránt, azzal a kereszttel a kezében, amely kereszt alatt Nándorfehérvár megmentette a hazát és Európát – egy időre. És hallgassa meg annak a tizenhárom tábornoknak a könyörgését, akik életüket adták a Szent Magyarországért!

Stoffán György

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: Arad, 2019. október 6. Hagyományõrzõ huszárok az aradi vértanúk kivégzésének 170. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen Aradon, a vértanúk emlékére állított Szabadság-szobornál, a nemzeti gyásznapon 2019. október 6-án. MTI/Czeglédi Zsolt

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!