Ó ne mondd, hogy te kit választanál! A legjobb lesz, ha meg se szólalsz! – avagy Ha hallgatsz, bölcs maradsz, és megmaradsz!

Túl vagyunk augusztus 20-án, az ünnepi hangulatból vissza is zökkenünk a hétköznapok realitásának talajára az urbánus frazeológia (városi szóhasználat) egyik apró gyöngyszemének segítségével, mely a mai pártosodás, pártoskodás témakör tekintetében nyújt egyértelmű és kétségkívül hathatós eligazodást számunkra.

A látszólag sokszínű politikai közélet normál üzemmenete közepette gyakorta felmerülő kérdés: van-e különbség jobbfasz és balfasz között? A válasz: árnyalatnyi, hiszen mindkettő feláll, csak a balfasz hozzá is szól. Ez az apró, ám a jelen viszonyokra oly jellemző kis szösszenet jutott az eszembe, amikor így az uborkaszezon vége felé feltálalták az egyre kevésbé tisztelt nagyérdeműnek, a Bajnai-Mesterházy féle szánalmas próbálkozás legújabb epizódját.

Kék sarokban az egykor miniszterelnöki jogkörrel is felruházott csődgondnok, akit jelen állás szerint – többek között – külhonból, a nagyvíz túl partjáról is stafírungoznak, méghozzá erőteljesen. A felszarvazott Clintonné személyében nem is akárki! A hazai pénzelőkről is fellebbent a fátyol darab idővel ezelőtt, úgyhogy a kép, ha lassacskán is, de kezd összeállni.

Mindeközben piros sarokban a posztkommunizmus aprócska neoliberális tévelygései és kilengései után – más jelentkező nem nagyon lévén – Mesterházy Attila próbálja felvenni a szálat (és a kesztyűt) valahol azon a ponton, ahol nagynevű elődei érdeklődés (és további haszon) hiányában elejtették azt, és próbál visszatérni, legalábbis retorikai szinten a szociáldemokrata gyökerekhez. Tanulva hibáiból, a szegfűmintás utódpárt megszabadult a letehetetlennek tűnő kolonctól, az elszabadult hajóágyú ugyan most is össze-vissza puffogtat, de már nem az ő fejük kell, hogy fájjon emiatt.

Az elavult, idejét múlt és meghaladott politikai sémákhoz ragaszkodó, magát baloldalinak nevező politikai erő fiatal – és számunkra a karizma látszatát kelteni próbáló – vezetője a maga sete suta módján, de próbál nyitni a nemzet felé. Kár hogy hiányzik belőle az őszinteség, a hitelesség – ahogy média-szóhasználatban manapság mondani szokás – valahogy „nem jön át”. Az egyszeri tévénéző úgy érzi, nem azért teszi, amit tesz, mert megbánták, amit tettek, hanem azért, mert politikailag – a cél szentesíti az eszközt alapon – most ez a kifizetődő. Muszáj bocsánatot kérni 2004. december 5-ért, mert jövőre a gúnyhatárokon kívül rekedtek is az urnákhoz fognak járulni.

Az augusztus 20-ák immáron elmaradhatatlan kellékeként funkcionáló és idén kétségkívül meglehetősen botrányosra sikeredett kulturális sokk kapcsán ismét a képünkbe tolják a megosztásról a megosztottságról szóló kérdést, nem engedik, hogy megfeledkezzünk róla. Az „Ó mondd, te kit választanál?” erőszakos kíváncsisága az, amelyik pont kapóra jön, mintegy emblematikus bevezető momentumként a soron következő, minden bizonnyal permanens választási kampányhoz. Nem lehet elég korán kezdeni!

Erőszakos és kíváncsi ez a tetszetős dallamvilágba csomagolt, látszólag ártatlan érdeklődés. A közvélemény-kutató cégek mindenre kiterjedő és sokszor manipulatív kérdésfeltevéseikben elbújtatott rejtett véleményformálással alakítják a társadalom értékítéletét, gyakorlatilag észrevétlenül. Néhány ezer, gyaníthatóan szintén manipulatív módon kiválasztott megkérdezett véleménye alapján, mely korántsem biztos, hogy a valóságot tükrözi számunkra és egyáltalán nem kellene, hogy mérvadó legyen! Persze, ez csak az én magánvéleményem.

Ó mondd, azaz feltétlenül nyilatkozz („nyilvánulj meg nekem!”), „te kit választanál?”. Azaz nekünk feltétlenül az információ birtokába kell jutnunk, ez létfontosságú a számunkra! Nem véletlen tehát, hogy Bajnai amolyan mini – a közvélemény-kutató cégek által lezongorázott – házon belüli erőfelmérőn szeretné döntésre vinni a dolgot! Pedig itt még csak arról van szó, ki álljon a sereg élére az ellen elleni csatában. A legnagyobb baj mégsem ez, hanem az – és ehhez kellenek valószínűleg a megfelelő helyekre bekötött közvélemény-kutató cégek – hogy nem tudják, valójában mekkora, de legfőképpen, hogy milyen összetételű a sereg, amelyik a döntő pillanatban majd felsorakozik a vezér mögé. És nem tudják azt sem, hogy melyik vezér mögé? És azt sem, hogy melyik vezér mögé mekkora sereg sorakozna fel?

Figyelünk, ugye? Már itt sem az ún. kisember dönt, már ezen a szinten is kiveszik a döntést a kezéből, a szakértőkre, a közvélemény-kutató cégekre bízzák! Fel is merül rögtön a kérdés, ennyire nem bíznak meg a saját választóikban? Mire számíthatunk tőlük akkor egy ország vezetésekor? Ugyan vajon kinek az érdekeit tartják majd szem előtt, amikor kormányzati pozícióból hoznak mindannyiunk sorsát alapvetően befolyásoló, esetenként meglehetősen súlyos kérdéseket? Mindenkit megnyugtatok, a kérdés természetesen költői volt.

A Világgazdaság weboldaláról idézünk, 2013. augusztus 15-i a hír dátumozása:

A Fidesz támogatottsága lényegében fél éve változatlan, most 26 százalékos. A szocialisták tábora is stabil, az utóbbi fél évben 14-16 százalék között alakult, jelenleg 15 százalékos. A Jobbiknál tavasszal kisebb visszaesés volt tapasztalható, de az elmúlt hónapokban „visszatornázta” magát 8 százalékra. Az LMP március óta folyamatosan 2 százalékon áll, míg az Együtt-PM az elmúlt fél évben a választásra jogosultak 3-5 százalékát tudhatta maga mögött, e hónapban 4 százalékon áll. A Demokratikus Koalíciót változatlanul a népesség 1 százaléka támogatja.

Forrás: vg.hu

És itt a legnagyobb baj! Az állandó és szűnni nem akaró fokozottan sulykolásos médiajelenléttel azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy a néhány százalék körül sertepertélő politikai (mondjuk így, erőcskék) választható alternatívát jelentenek, miközben nyilván nem véletlen, hogy csak néhány százalék körül sertepertélnek!

Emberek, figyeljünk már oda egy kicsit!

Különösképpen az olyan néhány százalékos politikai versenyzők esetében kell azonnal félreverni a vészharangot, üvöltetni a vészcsengőt, akikről most már tudjuk, hogy dúsgazdag hazai és külföldi mecenatúra nyomja őket, méghozzá piszkosul, és a nagy média csinnadratta ellenére ennyire gyatra, gyakran csak a hibahatár közelében mérhető „eredményt” tudnak produkálni! No persze mit is várhatunk egy olyan karizmatikusnak szánt, ám karizom híján lévő „vezetőtől”, aki, ha úgy ítéli meg, vidéki kiszállása alkalmával inkább a turné-buszban marad, mert konfliktus-kezelési szempontból az a kifizetődőbb.

És ezt az embert akarják nekünk eladni, beadni, mint az ország egyszemélyi felelős vezetőjének tisztségére alkalmas lehetséges potentát! Ahogy az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben a dús képzeletű nép szokta volt mondani mifelénk az aktuális szituáció megfelelő verbális érzékeltetése végett: ez azé’ odabasz!

És ez, a nép egyszerű gyermekének részéről megnyilvánuló spontán véleménynyilvánítás még akkor is fején találja a szöget a maga egyszerűségében, ha ezt az embert már láthattuk miniszterelnöki jogkörrel felruházva! Azonban különbséget kell tennünk aközött, hogy valaki egy teljes, négyéves kormányzati ciklusra készülődve várja a startpisztoly eldördülését, vagy felülről kinevezve, senki által meg nem választva, gyakorlatilag csődgondnokként egyszerűen aláír minden papírt, amit elé tolnak, mert tökéletesen tudatában van annak, hogy egy évig rontja itt a levegőt, utána meg gyün a vízözön. Bajnainál ez utóbbi képződött meg.

Hosszú és meglehetősen nagy károkat okozó ízelítőt kaptunk a politikai kényszerházasság mibenlétéről az MSZP-SZDSZ tandemnek köszönhetően. Szintúgy ők prezentálták nekünk mi várható akkor, ha egymástól homlokegyenest eltérő eszmékből kényszeredetten legyártott fából vaskarika ideológia – szociáldemokráciának látszó neoliberalizmus – nevében kéz a kézben taposnak el egy egész nemzetet. Most ugyanezt akarják felszolgálni nekünk, csak más tálalásban. A politikai méregkeverők vegykonyhájában ugyanazt a fogást készítik elő a számunkra, csak ezúttal másik név szerepel az étlapon. A pincér, ha lehet mondani, még alattomosabb, nem természetes mosolya pedig még sunyibb, mint az előző alkalommal! Hál’ istennek azóta mi is okosabbak lettünk valamelyest. Legalábbis, ami engem illet, ebben reménykedem.

De van itt más baj is! Nemcsak a politikai paletta egyik felére jellemző ez a fajta, a választókat semmibe vevő és a politikai haszon oltárán rezzenéstelenül mindent és mindenkit fel- és beáldozó úthenger mentalitás, de újabban a diktatórikus jegyeket felvonultató ellenlábas sem fukarkodik az eszközökkel, ha azok szentesítik az elérendő célt, legyen az akármilyen mocskos és a nemzet tagjai számára esetleg megalázó is. Igaz, ők valahogy jobban ráéreztek a dolog ízére – ki tudja, tán a nyolc év kihagyás teszi, de –, jóval nagyobb tétekben és jóval gátlástalanabbul játsszák, kisdednek éppen nem mondható játékaikat, egyértelműen a mi szerszámunkkal hadonászva a csalánosban.

Mindeközben a politikai diskurzustér huszadrangú, lényegtelen technikai részletkérdésektől hangos – ilyen példának okáért a Bajnai-Mesterházy csörte éppen aktuális pengeváltása is –, ahelyett, hogy az igazán lényeges, fontos, és a Nemzet sorsát alapvetően befolyásoló témák kapnának helyet, hogy széles körben meg lehessen vitatni őket! Ezek azért nem jöhetnek szóba, mert be vannak tiltva! Ahhoz, hogy ezekről a magyar társadalom életére alapvető befolyással bíró témákról végre teljesen szabadon és kézzel fogható eredményeket produkáló módon egyáltalán beszélni lehessen, legelőször is arról kellene beszélni, (Bogár prof. szóhasználatát idézve) hogy „a rendszerváltás rendszere megbukott”! Ennek a felismerésnek természetesen nemcsak politikai, de személyi konzekvenciáit is le kell vonnunk! Ez tehát azt jelenti, hogy a drága időt, energiát, de legfőképpen azt a sok pénzt, amit ma 1% körül sertepertélő, nagy sietséggel összehozott szélhámos pártocskákra pazarolunk – csak azért, mert a magyar nemzetet szembeköpő egykori miniszterelnök áll az élén –, valami egész másra kellene fordítanunk. Mondjuk arra, hogy először is fel-, illetve leváltsuk a rendszerváltásnak nevezett hatalomátrendeződés ma is regnáló politikai osztályát egy sokkal újabb, frissebb, de ami talán még ennél is fontosabb, a magyar társadalom által hitelesnek tartott, igaz, jó magyar emberekből álló csapatra. Rögtön ezután pedig – sok más fontos döntés meghozatala mellett –haladéktalanul el kell kezdeni a rendszerváltás politikai osztályának az elszámoltatását. Mindenféle értelemben!

Magyarországon forgat napjaink egyik hálivúdi eksönmúvi sztárja Dwayne „The Rock” Johnson, azaz a Szikla. A kétméteres polinéz izomhegy, hogy kétméteres polinéz izomhegynek nézzen ki, rengeteget dolgozik a testén. Edzés közben jellegzetes „Focus”-üvöltésével – mely azóta gyakorlatilag a védjegyévé vált – bíztatja, sarkallja magát a még keményebb munkára.

Ennél jobb tanácsot én sem adhatok a tisztelt Olvasónak.

Koncentráljunk, fókuszáljunk!

A LÉNYEGRE!

Ne hagyjuk magunkat becsapni, félrevezetni, megvezetni, elterelni a figyelmünket!

A lényeg:

A RENDSZERVÁLTÁS RENDSZERE, S VELE EGYÜTT POLITIKUSAI IS MEGBUKTAK!

MINDEN TEKINTETBEN! LEJÁRT AZ IDEJÜK!

A TÖRTÉNELEM MÁR ÁTLÉPETT RAJTUK, FELETTÜK, CSAK ERRŐL ŐK EGYELŐRE MÉG NEM HAJLANDÓK TUDOMÁST VENNI!

Tudjuk, hogy mire képesek, ismerjük őket – mint a szó legszorosabb és mindenféle értelmében vett – rossz pénzt!

Hallgass, most már ne csak a szívedre, de az eszedre is, és ne szavazz ezekre!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő