NDK-menekültek lelkésze voltam (I.)

(Szerk. megj.: A szerzőt valamiért elfelejtették meghívni Sopronba)

1989 karácsonya előtt levelezőlapot hozott a posta. Stuttgartból jött, az akkor 19 éves Torsten írta, aki a csillebérci NDK-menekültek táborában tagja volt 5-6 fős énekes szolgáló csapatunknak. Gitározott és az imákat olvasta fel áhítatainkon, meg az istentiszteleteken. Ezt írta: „Kedves Lelkész Úr! Megérkeztünk, dolgozunk!..Nagyon éreztem, hogy a táborban és az úton velem volt az Úr. Azt a 14 napot nem lehet feledni.

Mintha magunk is történelmet írtunk volna”. Igen, bár 20 éve történt az addig soha nem látott nagy kivonulás, kelet-közép-európai exodus, de mintha tegnap lett volna. Valóban beleégett minden pillanata szívünkbe és emlékezetünkbe. Sokakéba és persze sokféleképpen. Még most is érzem idegeimben azt az izgalmat, feszültséget, a pillanatokká összesűrűsödött történelmi időt, amit azok az ezrek hoztak magukkal és éltek át, akik 1989 nyarán, kora őszén merész döntéssel hátat fordítottak a honeckeri NDK-nak, de még nem tudták, hogy megérkeznek-e új hazájukba. Eljöttek otthonról, mert Max Frisch svájci író ezen mondatának: „Haza ott van, ahol megértenek minket és ahol mi is megértünk másokat” nem érezték a szocialista NDK-ban igazát, de nagyon-nagyon vágytak arra, hogy egyszer igaz legyen számukra is.

De mi is történt?

Ebben a példátlan méretű kivonulásban tízezrek indultak el turistaként az NDK-ból, lábukkal szavazták le az addigiakat, s remélték a változást. Hazánkban átmeneti szállást kaptak, s mivel a pán-európai piknik során sokan kijuthattak az NSZK-ba, ennek híre a médiákon keresztül visszajutott Kelet-Berlinbe, Drezdába, Lipcsébe és más településekre. Ezrek indultak meg a hírre. A Magyar és a Német Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, később a Johannita Rend, a budapesti NSZK nagykövetség munkatársai, s a hazai egyházak lelkészei is részt vettek ezeknek a kényszerű és feszült napoknak az elviselhetővé tételében. Nagy segítséget nyújtott a német protestáns Diakonisches Werk = Diakóniai Szolgálat is. A magyar kormány, s az érintett nagyhatalmak tárgyalásai idején sátortáborok nőttek Budapesten, a zugligeti római katolikus plébánia kertjében (1. fotó), ahol Kozma Imre atya vezetésével indult meg a menekültszolgálat lelki munkája is. Ez volt a „Lager1”, az egyes tábor. De ugyanígy befogadó hellyé változott az egykori csillabérci úttörőtábor is, ez lett a „Lager2”, a kettes tábor. S volt még a „Lager3”, a hármas tábor, a zánkai ifjúsági üdülőtábor. Tízezres nagyságrendű menekültáradat töltötte fel ezeket a helyeket.

Ebben a hazánkban addig nem tapasztalt különös menekülthelyzetben a protestáns egyházak is megszervezték menekültszolgálatukat. Lehel László evangélikus lelkész, ökumenikus főtitkár augusztus végén soron kívüli megbeszélésre hívott négy lelkészt. A protestáns menekültszolgálat megalakulásáról a Magyar Távirati Irodához a megszerveződés pillanatában a következő hírt küldtük: „A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Lehel László főtitkár vezetésével megszervezte az NDK-ból érkező menekültek közötti lelkigondozói szolgálatot. A menekülteket jelenleg három táborban tudják elhelyezni: a zugligeti katolikus plébánia kertjében, a csillebérci és zánkai úttörőtáborokban, melyek a Magyar Vöröskereszt támogatásával működnek. A táborok rendeltetésszerű működéséhez nagy segítséget nyújt a Német Vöröskereszt, és a Máltai Szeretetszolgálat. Augusztus végéig mintegy 2 000 személyt tudtak befogadni a táborok. A létszám gyors növekedése miatt jelentkezett az igény az állandó lelkészi jelenlét és szolgálat iránt. Jelenleg Hecker Frigyes metodista szuperintendens, Békefi Lajos református lelkész, dr. Zsigmondy Árpád evangélikus lelkész, Cséry Ágnes szabadegyházi munkatárs végez lelkigondozást, tart istentiszteletet, szolgáltatja ki a keresztség sákramentumát. A német Diakonisches Werk a tábori istentiszteletekhez hordozható elektromos orgonát, bibliákat és énekeskönyveket bocsátott rendelkezésre”.

A csillebérci táborban a Vöröskereszt bungalójában kaptunk helyet, ott volt egy ideiglenes lelkészi irodánk (2. fotó). Itt beszéltük meg a napi teendőket, egyeztettünk. A nem messze lévő nagyobb hangárépületet rendeztük be istentiszteleti célokra (3. fotó, a háttérben az épület). A hangártemplomban hosszú tornatermi, alacsony fapadok szolgáltak ülő alkalmatosságul. Az egyik falfelületre felkerült a több méter hosszú szőttes alapon kiábrázolt ökumené-jelvény, a hajó a kereszt-árbóccal (4.fotó), alatta az úrasztala, illetve az oltár terítővel, Bibliával, és egyéb kellékekkel. Mivel többségében a menekültek evangélikusok voltak, nagy gyertya is került az úrasztalára. Itt reggeli és esti áhítatokat, keresztelést, istentiszteletet tartottunk. Az épület falán és a tábor több helyén is kiplakátoltuk: „Istentisztelet vasárnap 19.30-kor, reggeli és esti áhítat naponta”. Tábori liturgiánk lényeges vonása volt, hogy minél több menekültet igyekeztünk bevonni a szolgálatba: igeolvasást, imádságot, hangszeres, gitáros kíséretet biztosítottak fiatal testvéreink, akik vonzották fiatal társaikat (5.kép-fiatal táborlakók). Illusztrált, igés füzetecskéket osztottunk ki a jelenlévők között, benne a Mi Atyánkkal, az Apostoli Hitvallással, a szeretet himnuszával, a Hegyi Beszéd Igéivel…

Az első istentiszteletre nagyon sokan jöttek, betöltötték a hangártemplomot és az épület környékét. Az igehirdetést Hecker Frigyes és e sorok írója végezte. Szívszorító látvány volt: tenyérbe temetkező arcok, távolba meredő tekintetek, múltat-jövőt idéző gondterhelt homlokok, a lelkeken mélységes csend. A várakozásé. Ahogy sokan megfogalmazták: „Kiutasítanak minket, visszaküldenek az NDK-ba? Mi lesz velünk? Továbbmehetünk, s mi van az otthon maradottakkal? Meddig lehet kisgyermekekkel sátrakban kihúzni, jönnek a hűvös őszi éjszakák.”. Az első istentiszteleten és az áhítatokon Isten Lelke szívünkbe adta a jövevénysorsról szóló ó-, és újszövetségi Igéket (2Mózes 23,9; 1Péter 2,11). És különösképpen élesen világította meg ezt a páratlan pillanatot és testvéreink helyzetét a Zsidókhoz írt levél 11-12-13. fejezete, aminek Igéit sorra vettük a nehéz és feszült napokban. Arról, hogy a hit példaképei keresték a jövendőt Istenre tekintő szívvel, átélték, hogy idegenek és vándorok a földön, sátorokban lakoztak, de várták az alapokkal bíró várost. Miként az NDK menekültek, „hazát kerestek”, erős szívvel látták a láthatatlant. Kiváltképpen vésődött szívükbe, s mély csendjük és befele tekintésük volt a pecsét rá, hogy mennyire mottójukká, vezérigéjükké vált a Zsidók 13,14: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. Magunknak pedig ez az Ige szólt napi bíztatásul: „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert ez által némelyek, tudtotokon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). És igyekeztünk is a vendégszeretetet gyakorolni: lelkigondozói beszélgetésekben, de hétköznapi dolgokban is. Volt, akit a közeli János-kórházba kísértem betegségében, voltak, akik arra kértek, telefonáljak NDK-ban maradt férjüknek, feleségüknek, testvérüknek, gyermeküknek. (Bár féltettem a hozzátartozókat attól, hogy a lehallgatott telefonok miatt bajuk történhet, de akik kértek, ezt a kockázatot is bekalkulálták kérésükbe). Leveleiket postáztam. S voltak, egyre többen, akik naponta kérdezték: Mit mondanak a hírközlő szervek és mit írnak az újságok? Mikor nyitják már meg az osztrák határt? És persze voltak, akik a táborban járó provokátorokról, Stasi-megbízottakról suttogtak félve. De sokan maradtak hallgatag, lábra kelt „berlini falak”. Csak az istentiszteleten nyíltak meg kicsit – felfelé! Amikor együtt énekeltük a „Kyrie, kyrie eleison”-t vagy a „Dona nobis pacem”-et, az „Adj, Uram békét” kezdetű liturgikus verseket. Minden alkalommal, menekülttábori himnuszként zengett fel lelkünkben-ajkunkon Bonhoeffer német mártír-lelkész hitben fogant, Csillebércen is mélységesen igaz éneksora, amit Isten iránti hálával és együttérző szívvel énekeltem én is velük: „Von guten Mächten wunderbar geborgen…Áldó hatalmak oltalmába rejtve/csak várjuk békén mindazt, ami jő./Mert Isten őriz híven reggel, este,/Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő”… (Folytatjuk)

Békefy Lajos

http://www.reformatus.hu/