Mi az igazi oka, amiért Irán rakétazáport zúdított Izraelre?

Irán mostani Izrael elleni támadása pontosan beleillik abba a képletbe, amelynek az a célja, hogy zátonyra futtassa az ígéretesnek tartott szaúdi–izraeli államközi kapcsolatok rendezését. Általában azt szokták mondani, hogy a Közel-Keleten nincs se háború, se béke Egyiptom nélkül. Ez katonai szempontból igaz is lehet, de az energiaválságok korában érthető okoknál fogva a mondást Szaúd-Arábia nevével is kiegészítették.

A Donald Trump elnöksége idején kidolgozott Ábrahám-egyezmény komoly reményeket hozott a közel-keleti tartós béke megteremtésére. A dolog lényege az volt, hogy az amerikai elnök megértette arab partnereivel, elsősorban a mérsékelt öböl menti államokkal, hogy számukra nem Izrael jelenti az igazi veszélyt, hanem Irán. A washingtoni érvelés szerint a zsidó állam, ha nem támadják meg, és nem provokálják, nem fog egyetlen arab államot sem megtámadni.

Irán viszont ideológiailag terjeszkedni akar, így szerezve befolyást a térségben, mindennek persze katonai következményei is lesznek. Mint ahogy most is vannak, mert Izraelt az Irán által támogatott síita Hezbollah iszlamista terrorszervezet állandó tűz alatt tartotta az utóbbi időben. Ez persze kiváltotta a nemzetközi iszlám szolidaritását, vagyis a muszlim országok nem ítélték el a Hezbollaht, még akkor sem, ha éppen nem találták jó ötletnek a feszültség szítását a térségben.

Tehát mindaddig, amíg tartanak a régióban a harcok, minden érdekelt országnak – a nagyhatalmakat is beleértve – vagy az egyik, vagy a másik oldalra kell állnia, közbülső megoldás nem nagyon van. Az Izraelt támadó térségbeli országok egyfajta identitáserősítő eszközként használják a zsidó állammal való konfliktus fenntartását. Természetesen komoly gopolitikai érdekek is meghúzódnak a háttérben.

Szaúd-Arábia eddig is már hatalmas összegektől esett el, amiért nem tudta rendezni kapcsolatait Izraellel. Viszont amíg tart a feszültség, addig majdnem biztos, hogy Szaúd-Arábia a muszlim szolidaritás jegyében nem ülhet le a tárgyalóasztalhoz, nem írhatja alá az államközi kapcsolatokat rendező megállapodást Izraellel.

Pedig az elmúlt években Rijád rugalmas diplomáciáról tett tanúbizonyságot. Például Izrael megalapítása óta nem engedte, hogy területe felett olyan polgári légi járatok repüljenek át, amelyek úti célja Tel-Aviv. Évekkel ezelőtt már Rijad visszavonta a tilalmat, három és fél órával lerövidítve az India felől érkező járatok repülési idejét.

Ezenkívül a szaúdiak már elfogadják az izraeli útleveleket, sőt még nemzetközi konferenciákra is beengedik a zsidó állam delegációit. Ezek a gesztusok talán a néhai amerikai elnöki tanácsadó és külügyminiszter, Henry Kissinger által lefektetett folyamatra emlékeztetnek, amelyek a lassú, de folyamatos haladást – kis lépések taktikája – tűzte ki célul.

A haladás valóban lassan, de végül is működött annak ellenére, hogy Rijád mint az iszlám világ két legjelentősebb szent városának, Mekkának és Medinának az őre, rendkívül kényes helyzetben van. Az iszlám világban ugyanis a radikális muszlim országok, például Pakisztán egyáltalán nem örül annak, hogy Szaúd-Arábia Izraellel kokettál.

Tehát az Izrael és Szaúd-Arábia közötti, államközi kapcsolatok rendezését egy komoly konfliktussal lehetett csak megakadályozni. Teherán mostani támadása Izrael ellen nem véletlenszerű volt, a cél: megtorpedózni a közel-keleti tartós békére irányuló folyamatot. Ráadásul a feszültségbe bele tudták rángatni az önálló palesztin állam megteremtésének problémáját is. Vagyis Teherán megtalálta azt az ügyet, amelyik egyébként is összezárást teremt a muszlim világban.

Nem mindig volt ez így, mert évtizedekkel ezelőtt a szaúdi olajkutak jelentős részét palesztin munkaerővel töltötték fel. A terrorizmus elterjedésével, amelybe palesztin szervezetek is belekeveredtek, a palesztin jelenlét Szaúd-Arábiában kockázati tényezővé vált. Rijádban nem felejtették el, hogy 1975-ben, Bécsben, az OPEC-ülés adta lehetőséget kihasználva Carlos, a Sakál és emberei tizenegy olajipari minisztert, köztük a szaúdit is túszul ejtette. A túszdráma végül a miniszterek számára szerencsésen ért véget, bár a történteknek voltak halálos áldozatai is.

Ugyanakkor Rijádnak komoly érdeke fűződik az Izraelhez való viszony rendezéséhez. Jelentős és nem csak a közel-keleti térséget érintő, gazdasági előnyökhöz jutna, a két ország közötti bizalom megteremtése révén.

Például már két évtizeddel ezelőtt felmerült az a terv, hogy a vörös-tengeri Akabai-öbölben, amelyet Egyiptom, Izrael, Jordánia és Szaúd-Arábia határol, egy, a négy országot felölelő logisztikai központot alakítanak ki. Itt fogadnák a Távol-Keletről érkező hajókat és teherszállító repülőgépeket, kiépítenének egy vasútvonalat a Földközi-tenger irányába, és így hajókkal továbbítanák az áruk egy részét Európába. Valamint ismét üzembe helyeznék a Kairó–Tel-Aviv–Bejrút–Isztambul-vasútvonalat is. A grandiózus terv azonban máig az íróasztal fiókban pihen. És ha a helyzet nem változik, akkor ez így is marad.

A fent vázolt okok miatt Mohamed bin Szalmán azt mondta: országa nem normalizálja a kapcsolatait Izraellel a palesztin állam létrehozása nélkül. Ezzel ugyan a szaúdi trónörökös komoly gesztust tett az iszlám világnak, de ezt az álláspontot Izrael minden bizonnyal nem fogja elfogadni, mert ellenzi a kétállami megoldást.

Mindez oda vezetett, hogy elég kilátástalan a szaúdi–izraeli diplomáciai megnyugvás, sőt, attól kell tartanunk, hogy a libanoni helyzet miatt a közel-keleti konfliktus eszkalálódik.

G.Fehér Péter – Magyar Hírlap