„Mert nem adjuk fel …” – beszélgetés Dévai Nagy Kamillával múltról és jövőről

(Dévai Nagy Kamilla és Onody Gyula beszélgetése) 

O.Gy.: – Kedves Kamilla! Kérlek, tájékoztasd olvasóinkat a „Krónikás Zenede” létrehozásának körülményeiről, mikor, miért alapítottad?

D.N.K.: – A Krónikás Zenede 1996 október 16.-án „született”, egy majdnem halálos autóbaleset következtében. Két nap kóma, 10 nap amnézia után fél évig szanatóriumban tanultam újra járni, beszélni, és az ujjaimat újra a gitárhoz édesíteni. A balesetben minden összetört, egyedül a gitárom maradt épen, sőt, csodával határos módon el sem hangolódott. Ez adott erőt a felépüléshez. És mivel egész életemben tanár szerettem volna lenni, adódott az alkalom, hogy talán most ezt megvalósíthatom. Még mankókkal, sántítva, könnyekkel a szememben mondtam ki október 16-án, hogy „a Krónikás Zenede megnyitja kapuit”. Felemelő pillanat volt… 

O.Gy.: – Kaptok-e állami, vagy pályázati forrásból segítséget?

D.N.K.: – Eltelt több, mint 15 év. Minden lehetséges helyen voltam már az akkreditálás, a fejkvóta és a normatíva miatt, de soha, sehonnan semennyi állami támogatást nem kaptunk. 70 pályázatból kettőt nyertünk meg, egyet zongorahangolásra, egyet útiköltségre Csíksomlyóra. Aztán többet nem is próbálkoztam a pályázgatással. Adtam, amíg volt mit. Például Bimbó úti 120 négyzetméteres lakásomat eladtam, amikor nagy nehezen kaptunk egy romos épületet a III. kerületben. Közel 30 millió forintot költöttünk a tatarozásra, fürdőszobákat, konyhát, lakó- és tanuló szobákat alakítottunk ki, mozaikpadlót és kerítést, hangstúdiót építettünk, közben persze ment a tanítás, és 13 CD-t is kiadtunk. Amikor elfogyott a lakásom ára, talpaltam, s különböző cégektől könyörögtem még csempét, meszet, faanyagot. Mire készen lett belülről az otthonunk, (akkor ötvenen laktunk benn!) annyira elfogyott minden pénzünk, hogy nem tudtuk kifizetni a fűtést… És KILAKOLTATTAK…. Mind az ötvenen utcára kerültünk, majdnem megszűnt az iskola. De minden diákot sikerült albérletbe, különböző kollégiumokban elhelyeznem, és újra végigjártam az iskolákat, hogy termeket tudjak bérelni. És se a diákok, se a tanárok nem hagytak cserben… Közben külföldön, belföldön tartottuk előadásainkat, abból próbáltam a tanárok fizetését és a terembéreket kifizetni. Sokszor megcsúsztam a kifizetésekkel, de valahogy mindig elő tudtam teremteni a pénzt. Igaz, nekem semmi sem jutott, de éltetett a tudat, hogy használhatok. Hogy én, a csóró – ADHATOK. Adhatok a diákjaimmal együtt megnyugvást, szeretetet a dalok erejével. A szomszédos országokon kívül turnéztunk Németországban, Svédországban, Ausztriában, Kanadában és az Egyesült Államokban. És egyetlen ilyen intézmény vagyunk Európában, ahol énekes-gitáros előadóművészetet lehet tanulni… Őrizzük a hagyományokat, és újakat teremtünk. Én közben három alkalommal megküzdöttem a rákkal, súlyos inzulinos cukorbeteg lettem, és idén nyáron átestem a harmadik szívinfarktuson.

 A tavalyi évben kellett ősszel meghoznom azt a döntést, hogy lakáson folytassuk a tanítást, mert nincs előadásunk, annyi CD-t nem tudunk eladni, hogy kitermeljük a terembéreket és a tanárok fizetését is.. Én közben nyugdíjas lettem, olyan csekély összeget kapok, hogy a rezsit sem tudom állni belőle, így ahol lakom, a fiam lakásában tartjuk az órákat, és a többi tanár is otthonában tartja az órákat…. És láss csudát, így sem maradtak ki a diákok…. Most lesz február 3.-án 16 órakor a félévi vizsgánk az I.ker. Batthányi u. 8-ban lévő iskolában, nyitott a vizsga, bárkit szívesen látunk, hogy meggyőződjenek róla, milyen munka folyik nálunk….

O.Gy.: – Mekkora a létszám, és honnan származnak a tanulók ?

D.N.K.: – Pénteken 15-en vizsgáznak, de többen vagyunk, mert van, aki egyetemi tanulmányait fél évig külföldön folytatja, van, akinek kistestvére született és segítenie kell otthon, vagy más okból halaszt, tehát valós létszámunk 20. Régebben a diákok szinte kivétel nélkül Erdélyből, Kárpátaljáról, Délvidékről, Felvidékről érkeztek, Amerikából és Dél-Amerikából is volt növendék, de mióta kilakoltattak, elsősorban magyarországi diákjaink vannak. Ez érthető, mert az elhelyezés nagy probléma. Egyébként régebben az volt a sok elutasítás oka, hogy az intézményünk magyarországi volt, de a növendékek mind határon túliak voltak. Külföldről azért nem kaptunk támogatást, mert magyarországiak vagyunk, Magyarországtól meg azért nem, mert külföldiek a diákok…. A komolyzene szemszögéből nézve könnyűzenének számítunk, a könnyűzenéhez túl irodalmiak vagyunk, a népzenének zavaró, hogy gitárral énekelünk… Nem férünk bele semmilyen skatulyába. Sikerült megtalálnom a „se hal, se hús”, illetve a „fából vaskarikát” kategóriát. Viszont aki hallgat bennünket, az nagyon szereti, amit csinálunk…

O.Gy.: – Mi a célod a fiatalok nevelésével a zenetanuláson túl ?

D.N.K.: – Mi a célom? Többféle is…. Először is: hogy a tehetségeket felkaroljam, és ebben a zűrzavaros, értéktévesztő világban lehetőséget próbáljak adni nekik. Hogy aki színpadra való, az oda is tudjon kerülni. Hogy aki csak szép altatódalt akar énekelni majdani gyermekének, megtehesse. Azért nincs felső korhatár, hogy aki csak később ébred rá, hogy szeretne muzsikálni, ne rekesztődjön ki, kapjon esélyt önmaga fejlesztésére. Másrészt: a „másmilyen”  érdeklődésű fiatalok, akik nem a ma oly hódító, zenének nem nevezhető zörgéseket szeretik, társaságra leljenek,  egy közös zenei műhelyre, ráébredjenek, hogy igenis, a históriás énekek, balladák is milyen gyönyörűek, és vannak rajtuk kívül mások is, akik ezt szeretik… Hadd említsem meg a ma már sikeres növendékeim közül a Misztrál együttest, akik a Krónikás Zenedében találták meg egymást, a Regélők együttest, az Osztovátát,  az Avatar zenekarban is énekel és gitározik egy marosvásárhelyi fiú, van már a Opera kórusában is egy kárpátaljai, a Madách Színházban , a Soproni Színházban, hárman az Operettszínházban, és sokan hazamenvén Erdélyben futottak be fényes karriert. Mindenki használja az itt tanultakat. Együtt éltük meg azt a bizonyos december 5.-ét, mi többek lettünk, mint egy család. Az acélt megedzik. A vasat ütik. Mi is összekovácsolódtunk. Sok krónikás házaspár lett, és vagy 40 „zenei unokám” van….

O.Gy.: – Hol adtatok műsort eddig a trianoni határokon túl?

D.N.K.: – Ahogy az előbb már írtam, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken  rendszeresen énekelünk, de jártunk Ausztriában, Németországban, Svédországban, Észak Amerikában (20 diákkal!!!) és Kanadában is többször.

O.Gy.: – Mikor, hol fogtok szerepelni ebben az évben?Legközelebb hol léptek fel ?

D.N.K.: – Március 10.-én lesz egy önálló koncertünk a Keresztény Kulturális Akadémia felkérésére a XIV. ker. Kassai tér 2.sz. alatti Közösségi Házban, márc. 14.-én Királyhelmecen, Felvidéken, és márc. 16-20.-a között Augsburgban és környékén, valamint Neuburgban, talán még Münchenben lesz koncertünk. Előtte semmi… Utána semmi… Várjuk a felkéréseket, talán pont ennek az írásnak az eredményeként eszébe jutunk a médiának, a szervezőknek…. És még egyszer megismétlem, hogy szeretettel várunk mindenkit félévi vizsgánkra e héten pénteken, 3.-án 16 órára a Batthányi iskolába…. Mert nem adjuk fel……

O.Gy.: – Köszönöm a válaszokat, további nemzetépítő munkátokhoz sok sikert, erőt, és egészséget kívánok! 

A riportot olvasva munkatársunk (akinek elküldtük az anyagot) a következővel egészítette ki: 

Pár éve beszélgettem telefonon Kamillával, és elmondta, hogy a baleset idején nem ő vezetett. Hosszas rábeszélésnek engedve felvett egy személyi titkárt, mert a fellépések intézését már egyedül alig győzte. Egy fellépés után hazafelé menet kérte a fiatalember, hogy hadd vezessen ő, hiszen ő nem fáradt. Kamilla átadta a volánt, és ekkor történt a baleset, majdnem napra pontosan 16 éve, 1996. január végén, a Magyar Kultúra Napján. A gitár napokig kint volt a teljesen összetört autóban, mínusz fokos nagy hidegben, és amikor megtalálták, mondták neki, hogy a gitár épen maradt. Bevitette magához a kórházban, és megdöbbenve tapasztalta, hogy még el sem hangolódott. Hasára fektette, és úgy érezte, ez jel, ami hatalmas erőt adott neki a felépülésben, és abban, hogy neki még nagyon sok tennivalója van! Így indult a Zenede, és keserves anyagi körülmények között tudta csak működtetni, de lelkes munkatársak, neves szakemberek, előadóművészek munkájukkal támogatták és támogatják az iskola működését, s igen magas színvonalon tanítják a gyerekeket. Ő személyesen mindenét feláldozta az iskoláért, s egyetlen szobája van (volt akkor), ez minden saját vagyona. Csodálatos munkát végeznek mind a Kárpát-medencében, mind a szórványban, a világban szétszóródott magyar közösségekben. Akkor éppen Kanadába készültek, s ha emlékezetem nem csal, talán épp másnap indultak! (NIF) 

Forrás: Balatonszabadi Polgár Info

Ajánlott olvasmány még: Beszélgetés Dévai Nagy Kamilla előadóművésszel 

Nemzeti InternetFigyelő