Mayer Gábor: A párizsi kaland

Apró nyelvi játékot kínál fel ez a cím. Ejtsük ki erős hangsúllyal a határozott névelőt, majd vastag szünet után a párizsi első szótagját kissé mélyebbre nyomva, s a felengedés után ismét szünettel a kalandot. Közben gondoljunk Párizsra, s máris ott vagyunk Európa tornyai egyikének városában.

Ott is annak az Eiffel – toronynak a tövében, melyet bősz bontani akarók még megépítése előtt döntöttek volna le, pedig nem is Párizs Városligetébe tervezték építeni. S lám, a fény városának és Franciaországnak jelképévé vált!

A bőszek (túlnyomó zömben névtelenül) a földben pihennek már, s a mai párizsiak jól élnek a toronyhoz tóduló idegenforgalomból, a város életének, a már rohamosan sötétedő fény városa életének szerves részévé vált. Annak a városnak, mely nevének hallatán ma is megsajdul szívünk. Azoké, akik emlékeznek még, hogy a franciák utcán nevelkedett kis verebe az Olympia színpadára hulló szűk fénykörből, hogy töltötte be hangjával az egész világot. Hogy táncolta és énekelte Párizst a strucc és pávatollakkal ékesített, párductestű Joséphine Baker – a revük királynője, aki magához vett árvákat nevelt, s főbejáratokon közlekedett akkor, amikor Amerikában tilos lett volna a fehérek kapuit használnia. Az akkori idők amerikai fekete bőrű sztárjai a hátsó cselédlépcsőkön vagy teherlifteken juthattak fel a színpadokra, hogy az értük egymás sarkát taposó villogón fehérfogú platinákat, és glancos – lakkos urakat szórakoztassák.

Rögzítsük azért, hogy színpadra akkor, és most, a forradalmi BLM világában is a tehetségesek juthattak és juthatnak. Mert ez a követelmény sem egalitáriusan demokrata, mint annyi más dolog a világon.

Párizsban a szétgyalázott, porig rombolt, szellemi – lelki javaiból kifosztott Európáért pezsdültek az emberi szervezet sejtjei, szóltak harmonikával az élet himnuszai, s talán a cári idők kapcsolatai tették, s nem a hangszer hibája, hogy a szovjet is harmonikával jött rá Európára. Párizsban, a gyakran bűnbe esett Párizsban a tiszta, őszinte, bűntelen életért pendültek a hangok, peregtek a filmek, zsendült az élet, amikor Amerikán a háborún meggazdagodott győztesek gőgje ült.

1968-ban De Gaulle francia köztársasági elnök pusztító diáklázadásokat kapott büntetésül, mert francia kívánt maradni. Később felépült a lehetetlen, csatornacsővázas Pompidou –központ a csúnya üvegpiramisokkal a Louvre bejárata elé. Ma golyó és bombafogó falakkal veszik körül a tornyot, a Notre Dame épületét már csak fotókon és festményeken nézegethetjük. s a rohamléptekben franciátlanódó Párizs arról ad példát, hogyan tűnhet semmibe az európai történelmi álommal az európai történelmi állam.

Csukjuk is rá a feledés vasajtaját, mielőtt idecsurognának az Európát bontva ártó nyákok, s átáramolnának onnét a fojtó gázok.

Hazaérkezvén mondjuk ki másodszor is a párizsi kalandot jóformán egyben, hangsúlytalanul lebegtetve – mintegy jelezvén, hogy itt a párizsi már nem helymeghatározás, hanem egy tömegáru neve. Igaz, elkelne ide egy kicsi s betű, de annyira nincs semmi a helyén, hogy azt az egy betűcskét nyugodtan elhagyhatjuk. Kiejtésünkkel tudjuk jelezni: arról a felvágottról van szó, melyet jobb, ha nem tudjuk, miből állítanak elő nagyteljesítményű ipari darálógépekkel, s a megfelelőn fűszerezett masszát olyan habosra keverve, hogy nagyobb tömegű vizet tudjon lekötni, mint saját maga, az alapmassza.

Bizonyos történelmi okokból, a széles kínálatból a töpörtyű és a párizsi rögzült nekünk az olcsó étel státuszába. Mint a valamikori szegények étele a pacal, amit később és sokáig csak komoly lepénzeléssel lehetett beszerezni. Pedig a töpörtyű drágább már a húsnál, a párizsi a maga 200-tól 300 forintig terjedő 10 dekás árával kézen fogva sétál a különböző húsok áraival, amik táp és élvezeti értékben magasan fölötte járnak. Nem olcsó tehát, de maradt olyan népinek. Ahogy a humor nélkül hülyén beszélő vicces fellépők állítják be a soha el nem jövő, de munka helyett sört és pálinkát vedelő, papírból tíz körömmel párizsit zabáló építőmunkásokat. A bamba nép meg röhögcsél rajtuk, hiszen eltökélten kabaréban frissülne fel, – mások kisszerűségében élvezve a maga nagyszerűségét. Persze, tolvajlásról hallván leginkább a tolvaj heherészik, a becsületes megütközik.

Amúgy síkos terep ez az át nem gondoltan néphez dörgölése a párizsinak, mert a naponta, kenyér nélkül elrágcsált 40 deka párizsi a dagadt, sátáni tekintetű Hagyó főpolgármester-helyettes emblematikus étele volt még a Demszky pöcegödörben. Ezek a most párizsival népieskedő érdek indulatosak nem politikusok, ezért nem is politikusak.

Jól látszik: felbérelt forradalmár lehet dühös a pénzéért és a pénze miatt, de ügy miatt sohasem. Ezzel a párizsis kalanddal az önálló gondolat nélküli hőseink nem mást tettek, mint beálltak a „műanyag teheneket a városok gócpontjaiba” sokszor, de mindig valami újként felfedezett eredeti, és teljesen önálló ötletek árkába. Most már ott battyognak a milliárdosok éhségmenetében a „nép fia a népből, a néppel a népért” darálójából kibuggyanó felvizezett, gusztustalan masszában.

Rájuk vasajtót csapni nem tudunk, de azt tudjuk, velük, az ő lélegzésükkel szivárognak hozzánk a Párizsra csapott vasajtó mögött gomolygó mérges gázok.

És nyakunkon a választás. Ugyan, mitévők legyünk?

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)