Már nemcsak néven kellene nevezni, hanem el is kellene gondolkodni

NIF: Az alábbiakban FÁ levelét olvashatjuk a NIF és egy ernyőszervezet (ernyőpárt) Nemzetstratégiai Kerekasztal (NsK) kezdeményezésére. Természetesen nem minden anyag tehető közhírré, amit a résztvevőknek szétküldünk, vagy tőlük bejön, de igyekszünk a NIF olvasótáborát tájékoztatni a lényeges dolgokról, hisz a NIF olvasóitól indult a REFORMOK KELLENEK mozgalom. Pontosan e miatt számítunk olvasóink további részvételére az elindult vitákban, javaslatokban, majd újra a vitákban. Reméljük kikristályosodik valami hasznavehető mindannyiunk számára.

Üdvözlöm a kezdeményezést ami a célját illeti.

A felkért tagok egy részéről sokkal kevésbé tudom mit gondoljak.

Kényelmes a viszály magvát szárbaszökni hagyni, mint valami gyomot – és arra mutogatva nem csinálni semmit.

Lássuk mi születik a dologból.

Én is az észrevételeimet ajánlottam fel – de bizonyára nem ezen múlnak majd az események, eredmények. Nem tudok olyan tömören fogalmazni, mint a svájci állam vezetésének ismertetése (https://internetfigyelo.wordpress.com/2016/07/05/a-leszalonnazott-allam-a-svajci-szovetsegi-adminisztracio-kozigazgatas/). Csak sejtem, hogy miről van szó. Bele kell forogni.

Nem ismerem a szervezők, kezdeményezők lehetőségeit, tényleges függetlenségét stb-stb. Ezzel együtt a magam részéről reagálni tudok időnként. Mint akinek ebben-abban kialakult a véleménye (legalább a kérdése), de nem nagyon érti, hogy miért maradt magára már 90 előtt sem.

A svájci kormányzat leírása néhány vázlatpontban meglepett, főleg az esküdt közösség (Eidgenosse) megnevezése miatt. Nálunk mióta erőltetik, hogy nincsen semmiféle közösség, csak lakosság, vásárlóerő, stb. A politikai közösségként értelmezett sokgenerációs entitás, a nemzet mint most kiderül, már nyugaton is szitokszó számba megy. Talán a svájciaknál nem  lehet olyan erős a berzenkedés ellene. Szembe kell nézni vele, hogy az elkötelezett emberek küzdelme, törekvése nem mérhető össze a sodródással.

Van egy nemzeti nyilatkozat ide-oda kifüggesztve, de nem látom a működést mögötte. A félmillió emigránsra nem hatott.

A nemzeti konzultációt amikor először meghirdették, azt hittem, hogy végre valami tájékozódás, belső párbeszéd is megindul. Aztán kiderült, hogy ez egy francia mintájú vakítás csupán.

A menekültek gazdasági migráns néven való emlegetése hasonló lufi.

Már nemcsak néven kellene nevezni, hanem el is kellene gondolkodni.

Például ha a svájci mintát nézem, akkor a legfőbb ami hiányzik belőle, hogy a rendszerváltás (bármi néven nevezzük, de nekünk a helyzetünkből ez következik) egy rehabilitációs tervet kellene tartalmazzon.

Nincsen. Spontán módon ami körvonalazódott, az is eltűnt, felszívódott. Amit nemzetstratégiaként elsütögetnek, gondolom annál többet szeretnének alapul venni a kezdeményezők. Ami eljutott hozzám (nem mert elküldték nekem, hanem amit itt-ott láthattam), azt nem lehet nemzetstratégiának nevezni. Talán nem is jó a kifejezés. Talán egy állami szervezeti, funkcionális koncepció jobb megközelítés.

A rehabilitációhoz meg kellene nevezni egy normál állapotot. Még nem történt meg.

A legfontosabb teendő egy normál állapot felé tartó rehabilitációs projekt, terv megfogalmazása, indítása.

Nem reorganizáció, hanem rehabilitácó abban az értelemben, hogy élhető életet célozzon meg a magyarságnak (itthon és az egész nemzetnek, csoportosan és legfőképpen: fejenként). Nem segélyrendszerként, hanem a tényleges önállóság, felelősség, szabadság elvén …. Már minden kifejezés elkopott, nehéz röviden érdemlegeset mondani.

A tagadását egy ilyen rehabilitációnak, hogy elvileg nincsen rá lehetőség – nos azt megfogalmazták sokszor a különféle kormányok alatt. Például a Professzorok Batthyány köre a Szent István terv nevű kis füzetében. Legfeljebb temessük magunkat nemzetként …

Meg kellene fogalmazni, hogy miként nézzen ki egy ember társadalmi feltétel rendszere, infrastruktúrája a rehabilitációs célok szerint. Gondolom abba nem férhetne bele a devizahiteles stikli kormányzati pátyolgatása.

Sok mindenről érzem, hogy a maga részleteiben jó irányba próbál fordulni (Gyurcsányék mennyivel rosszabbak lennének).

De had vegyek egy sarokpontot elő. Az egyes emberek státusza nem stimmel. Nem vasutas életpálya modell kellene meg pedagógus életpályamodell meg egyebek, hanem általános életpályamodell – ama rehabilitációs program keretében.

Nem tudom, hogy a svájci esküdttársak ha svájcinak születtek, fejenként tesznek-e esküt valóban nagykorúságuk küszöbén (érettségi után, valahol 18 és 24 éves koruk között)?

A mi helyzetünk egy kicsit más. Nekünk nem adatott meg lényegében Tell Vilmost vagy mondjuk az árpád házi királyokat emlegetve hogy esküdtársakként élhessünk mindmáig formálisan is. Aki ki akarna lépni az unióból, annak olyan utat kellene tudni vázolni, amelyen az ország, a magyarság össze tudja szedni magát. De ha bennmaradunk, akkor ott sem szabadna felolvadni, hanem tagi szerephez ragaszkodva rehabilitálni magunkat oly mértékig, hogy önálló tagként jöhessünk számításba.

A nemzeti nosztalgia létezik, de a nosztalgia kevés. Tudunk mi olyan politikai közösséget alkotni, amely képes lehet a svájci minta erejéhez hasonlóan szervező erővé válni?

Az egyik kérdés tehát, hogy mennyire élő valóság van a kifejezés, hogy esküdttárs mögött (ha jó a fordítás)?

Másik kérdés, hogy inspirációs hatásnak engedve hogyan nézne ki egy rehabilitációs stratégia és valamiféle kulcs-intézmény minálunk?

Az szép, hogy legyen nagy álmunk mint Martin Luther King-nek az USA-ban, vagy nálunk ahogyan Orbán Viktor mondotta.

Ehhez meg kell fogalmazni egy sémát, egy normál állapotot. Felelősség és szabadság. Lehetőség és teljesítmény … (a balliberális maszlagtól függetlenül).

Az emberi státuszt elveiben helyreállítani, de egyúttal a jövő kihívásaira figyelni, készülni, arra erőfeszítést tenni.

A most megvalósuló IV. Béla sémában (nemzeti nagytőkések létrehozása) nem hiszek, mert közben az ország kiürül és migránsokkal telítődik.

Úgy érzem, a IV. Béla terv több szempontból elhibázott, elégtelen. Nem számol azzal az erővel, amit kifelé is mutatni kellene, amit belülről is teljesíteni kellene.

Csak relatíve tágítja a különbségeket köztünk és tehetetlenséget eredményez.

Például nem látom, hogy a nagyra hivatott névsorból ki tudna a hitelpénzrendszer sajátságaiban, lehetőségeiben és feladatiban gondolkodni. Az uzsoracivilizációs művek nagybecsű szociológiai indíttatású szerzője biztosan nem. Amit én olvastam tőle eddig, annak alapján vélem. De az egész magyarországi kamatellenes berzenkedés (már ami felszínre került belőle) nem alkalmas alternatíva megfogalmazására. Ennél több kellene. Eddig egyetlen összefogott, érthető, a lényeget megragadó helyi pénz tanulmányt nem találtam. Lehet hogy van, de még a hatásával sem találkoztam. Szerintem nincsen.

És a pénzhasználat, pénzkezelés, a pénzrendszeri szolgáltatások infrastruktúrája csak koordinációt jelent egyéb kérdésekben.

Az eddigi jól szervezett, immár negyedszázados pénzügyi ellehetetlenítés azért is lehetett sikeres, mert nem volt nyilvánvaló néhány lényegi kérdés a közvélemény előtt a pénzhasználatban. És erre fűzhető fel rengeteg minden egyéb dolog. Hogy mire van pénz és mire nincsen. Hogy mire legyen pénz és mire ne legyen.

Hogy az uniós kényszerzubbonyban mire keressünk mozgásszabadságot, némi önállóságot és mire ne.

Számomra ez mind becsatornázható a pénzhasználati jogok rendezéséhez.

Át kellene írni a pénzügyi rendszer definícióját, célrendszerét. Bele értve például az MNB érthetetlen új alapokmányát is.

De ez nem lehet egy rögtönzés tárgya, ehhez módszeres felkészülés kellene. A szociológiai tények ismeretén és az azokon való felháborodáson túl kellene lépni. Például egy koncepciót kellene tudni vázolni az egyéni életfeltételek elvonhatatlanságáról országos vagy más politikai, gazdasági stb érdekektől függetlenül (ami azt jelenti, hogy nem lehet az egyéni életfeltételeket amerikai manipulációs filmek sugalmazásához igazítani).

Ami most van pénzhasználat területén, az a megkopasztás, a genocídium akart vagy akaratlan de elkövetett lépéssora.

Szerintem néhány nagymogul pénztárcája nem pótolja az úgymond polgári életmód, a polgári társadalom szorgalmát, összehangolt munkálkodását stb-stb. De eddig csak korrupciós jelszavak hangoztatását láttam, a korrupciót feleslegessé tevő, meghaladni képes rendezettség igénye nélkül. Tehát mindig a másik korrupt, amíg én a helyébe nem kerülök…. Nyilván, hogy ennek esetünkben mint szemléleti felállásnak nincsen értelme…

…………

FÁ

Nem tudom, hogy a rendszerváltási kormányok miniszteriális felosztásának táblázata mennyire pontos.

Kiviláglik belőle, hogy az „Emberi erőforrások minisztériuma” szemléleti defektust, elégtelenséget mutat. Nehéz megmondani, hogy minek kellene nevezni másnak, vagy milyen más minisztériumnak kellene lennie mellette. Például „emberi státusz társadalmi feltételei” minisztérium vagy hasonló. Ugyanis mi nem erőforrásai vagyunk az államnak, hanem létünk jogán a szentkorona tagjai (nehéz ezt nem a klasszikus szavakkal fogalmazni hirtelenében). Tehát a társadalmi önállóság elve nem jelenik meg benne, amit az Orbán kormányok az első négy évben és mostani 6 évben is módszeresen számolgattak fel intézményi alapjaikat tekintve. Lásd például társadalombiztosítási önkormányzat. A devizahiteleknél derül ki, hogy nincsen pénzügyi érdekvédelem (a fügefalevelek csak ártanak, csak rontják a pőre valóságot). A jelen helyzetben itt nehéz elképzelni esküdt-társi alapviszonyt, mert az esküdt személynek státusza van, súlya, önálló szempontjai (és itt nem a cinikus csaláskultúra önállóságára gondolok).

Az elszámoltatásban már régen nem csak az államosításból való kihátrálás elszámoltatása a tét, hanem a jövő lehetőségeinek elcsalása miatti elszámoltatás (lényegében ami a rendszerváltás negyedszázada alatt történt).

Az oktatási és egészségügyi szervezetről nehéz véleményt mondani. Áldatlan állapotok, zsákmányolt járadékként kezelt pozíciók jellemezték mindkettőt. De a felszámolásuk meglepő.

FÁ
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)