Lukácsi Katalin meztelen igazsága
Nyugodtan írhatnám többes számban, mert rengeteg Lukácsi Katalin forgolódik köztünk, kiknek annyi mondanivalójuk van, hogy rájuk figyeljünk, mert ők most mondanak valamit.
Mióta kiűzettünk a Paradicsomból, mert megátalkodottságunkban ettünk a tudás fájáról – világra nyílt tudatunkkal sokat tudunk az emberi test közszemlére tett meztelenségéről. Mely meztelenség lehet az ártatlanság szimbóluma éppúgy, mint a dévajságé. A gyönge kiszolgáltatottságé és a démoni rontásé. Szimbolizálhatja az igazságot, a mezítelen, cicoma, cafrang, csörgők és csilingelő csengők nélküli igazságot, és szimbolizálhatja a hazugság fogságába vetett ártatlanságot. A tisztaságot és a fertőt. Kiválthat nemes gerjedelmet támogatásra, és megbotránkozást, nemi vágyak horgadását, vagy azoktól való elfordulást.
Ám, ahhoz, hogy jelentse ezeket vagy mást, a meztelen emberi testnek szólni kell valamiről. Az időjárás hatásai elleni ruházatából kicsomagolt, a szemérem burkát lefeszegetett, a Paradicsomból való kiűzetése után paradicsomi állapotában visszajelenő emberi testnek kell szólni valamiről. Vagy a mindig látható arccal és hajjal együtt szólnia, vagy a mindig láthatónak ellenpontozással kell kiemelnie a szokatlan kitárulkozást. Ha egyik sincs, ha egy tekintet nélküli buta arc tukmálná ránk teste meztelenségét – nos, az csak ennyit jelent: most nézzetek engem. Könyörgöm, minek? Így, a semmiből a semmi felé haladva, kicsit elmélázva a sehol korlátjainál – minek? Íme, ez történik, ha az ember gyermeke félredobja az Ember Fia tanításait, s magához vesz, magába töm mérgekkel átitatott szellemi – lelki eledeleket.
Bizony, megromlik az ő elméje, bendője megzavarodik, s azzal a zavart, romlott szervezetével fertőz többeket. S lám, kialakul a járvány, melynek kórokozóit el sem tudjuk különíteni, meg sem tudjuk határozni, csak látjuk, érezzük, éljük, – hogy megbuggyant a világ. S e megbuggyant világban hányódnak savanyodottan bugyborgó elmék és lelkek éppúgy, mint az, ki igyekezne még normális? – egyszerűen egészséges maradni. Ebben a mérges környezetben mérgeződött lelkek mérgükben nagyot igyekeznek ütni, s ilyenkor jönnek elő „az ellenség keze betette közénk a lábát” mosolyogtató nekihuzakodások. Most és történetesen, – valami aláírásra igyekezvén vizes lepedőt húzni. Így szól a kézzel – lábbal fogalmazott mondat, melyet címül akasztottak ki egy ölni vágyó cikk fölé: „megölt állatok levágott fejéből származó koponyák (között – mögött – mellett) alatt írnak alá szerződést a magukat kereszténynek, demokratának, néppártinak állító, – valójában ördögi vezetők. Nézzétek, és lássátok! – rikkant a tudósítás: megölés, levágott fej, s az abból származó (eredő? kivált? kinövő? kiszűrt?) koponyák hegyei, mint volt az Pol Pot játékában. A Pesti Tévéből átvett anyaggal élve: a származott koponyákat leölt fák holttetemeiből (milyen tetem lehet még a holton kívül?) kifaragott gerendaház falaira erősítve, s az aláírást ugyanúgy fatetemekből asztalolt bútoron elvégezve.
Magyarul, és sanda indulati töltelék nélkül: egy vadászházban, s ahogy az ott már természetes – vadásztrófeák között írtak alá valamely, vadászatról szóló okmányt. S bár tűri Miklós, tűri, ameddig tűrheti, olykor mégis át kell menekülni valami más bosszankodásra, amit azon az estén egy régi, Belmondo felügyelős film során éltem át Párizsból. A bosszúságot az ostoba meseszövés szállította. Persze, a gyártás és rendezés követel, amire a forgatókönyvíró kiizzad magából egy kiadós pisztolypárbajt Párizs háztetőin eresz leszakadással, légtornász bravúrokkal, melyeket a zseniálisan tökéletes főfelügyelő mutat be. Hasonlókat élhettünk át még akkor a szovjet hősökről szóló filmekben is: töltöttünk és lőttünk. Töltöttünk és lőttünk. Utóbb már nem is töltöttünk, csak lőttünk. Belmondo igazi csibész főfelügyelője mindent tudott, s ha a gyártás autós üldözéseket kért keresztül – kasul Párizson, hát megkapta. A le-leülő történetet tovább billentő feszítővas kibukkanását fogadó ciccegést lepisszegte az R 16-osért izguló néző, aki legszívesebben levette volna a drága autót onnét a vászonról. A fináléra megjött a helikopter is, melyről egy szál dróton leereszkedő szuperzsaru a maga báránybőr bekecsében lendült be a toronyház negyvenedik emeletén lévő lakás ablakán. Hagyjuk, ne szőrözzünk a metrókocsiban vívott tűzpárbajjal még akkor se, ha tudjuk, hogy ma egy Bakony lábaihoz húzódó falucskában se lőhet még külterületen se rendőr veszett rókára, vagy uram, bocsá! – valami biciklisekre vadászó vadkanra, melynek levágott fejéből származó koponya felkerülhetne egy vadászház falára is.
Hagyjuk ezt az egészet, s nézzük inkább a főhős csibészesen telt száját, melyben snittenként négy – öt szál cigaretta vándorol ide – oda. Nézzük, milyen világos a bőre annak a Párizsnak, s eszünkbe jut majd Annie Girardot, Jean-Louis Trintignant éppúgy, mint a többi kiváló színész. S talán az utolsó, a leges legutolsó – Sophie Marceau, aki még Franciaországnak adhatta arcát. Kiről mintázzák ezután Marianne-t, Franciaország lelkét, arcát, alakját – szimbólumát? Feketéről? Sárgáról? Barnáról? Vagy Marianne már bezárva a holt lelkek közé, hisz éjfélkor sem merészkedhet elő, amikor bamba tekintetű tyúkok, a Lukácsi Katalinok masíroznak át a tereken? Nézd Európa, és lásd! Hátad mögött Jean Gabin int mosolyogva a szeleburdi Brigitte Bardotnak, előtted Lukácsi Katalin az ő elhatározottan, szándékosan buta arckifejezésével. Még megfordulhatsz.
Mayer Gábor
Mementó 2006 emlékmű
