Kónya-Hamar Sándor: PETŐFI FUTÁSA, MITOSZA ÉS IGAZSÁGA (avagy „egy szomorú és hiábavaló pör” lehetséges vége?!) I. rész
„Ha egy ötlet első látásra nem tűnik képtelenségnek,
akkor nem is érdemes foglalkozni vele.”
Albert Einstein
Ha egy nemzet keresi változatlanul költő-fiát, – szinte nemzedékenként felbukkanó legendák mélyén (még ha az szibériai is!) , abban valami szívszorító és késztető érzelmi töltés van, mely minduntalan keresni késztet az új és érdemi adatok felbukkanásakor. S nemcsak a születés vagy a halál körülményeinek vitatásában, hanem az igazság kiderítésében is.
Az előző nemzedékbeli Illyés Gyula , Petőfi Sándor című könyvének 1950-ben kiegészített fejezetében, utolsóelőtti passzusát így fejezi be: „A magyar hadirend délután öt órakor bomlott meg; a teljes vég, aztán a menekülők lekaszabolása nem késett soká. Hat óra tájban a költő már vérében fetrengett a cár és a császár zsoldosai, három-négy halottrabló között. Utolsó pillantása ezekre esett. Ha azonnal meghalt. Kívánságunk ennyi rettenet közt már csak az a keserű kívánság lehet, hogy bár azonnal halt volna meg valóban. Heydte halottról beszél.DE HÁTHA CSAK ESZMÉLETLEN SEBESÜLTET LÁTOTT? Tanúvallomásának ezt a részét nem támasztja alá más adat.” Ma viszont, a 21.század második évtizedében, 2021-ben, igen!
- januárjában írott levelében dr. Józsa Antal hadtörténész többek között, ezt írja Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökének: „Legutóbbi kolozsvári kutatásom alkalmával meglepő dokumentumra leltem, ami különben mindig is szem előtt lehetett, s senki sem dugta el (Az Erdélyi Magyar Múzeum gyűjteménye).Ebből kiderül, hogy 1849.augusztus 3-án Petőfi még élt, és jelentett Bemnek. Szóval még nincs vége a dalnak…” Tehát: „…kiderítendő, mi történt 1849 augusztusa és 1956 között.”. Valójában: „…mi a tudományos igazság? A kutatás megállapította, hogy a költő a segesvári csatában civilben volt, előre ment, majd Bem hátrazavarta. A csata kimenetelét távolról szemlélte, majd eltűnt szem elől.”
És még egy figyelemre méltó, kiragadott idézet:”…az 5.gyaloghadtestnek( Lüders a parancsnok) a vezérkari operatív anyaga – egy őrzési egység jelentésének kivételével, amely a napiparancsokat tartalmazza csupán – a katonai levéltárba nem lett leadva. Az érdemi levéltári anyag tehát nem található. Igy negatíve sem lehet bizonyítani – kizárásos alapon -, hogy Petőfi egyáltalán nem kerülhetett orosz fogságba.” (…)” A negatív eredmény esetén sem módosítom meggyőződésem, hogy vittek ki hadifoglyokat 1849-.ben Oroszországba, elsősorban az 5. orosz gyaloghadtest hadműveleti területéről. Maga az az axióma, hogy 1849-ben a cári hadsereg nem vitt magával orosz területre hadifoglyokat, már a hiteles osztrák konzuli jelentések tanulmányozása alkalmával is megdől. Nemcsak az orosz-lengyelországi illetőségűeket, hanem másokat is.”
Tehát: az egyetlen tény, hogy Petőfi Sándor 1849. július 31-én eltűnt a segesvári csatatéren, és senki sem látta meghalni! És ezt, eddig semmilyen irodalomtörténeti, de hadtörténeti negatív bizonyítási eredmény – sajnos – nem zárta le, mint érvényes kérdést. Igy távolról sincs lezárva az ügy! Nem zárhatja le tehát senki a kutatási lehetőséget a fiatalok előtt, egy olyan pecséttel, melynek nincs és nem is lehet, sem tudományos hitele, sem elegendő történelmi és emberi igazsága.
A Rubicon 2015.júliusi számát – súlypontos és aktuális témaként, Hermann Róbert hadtörténész szerkesztésében és persze nem is titkolt szándékkal – Petőfi élete és halála „igazságának” szentelték. És mégis belekerült egy „jégtörő”és cáfolati minőségű írás a hadifogolyügyről, miután említett Hermann Róberttől, Kovács Lászlóig, számos történész igyekszik cáfolni azt a „történelmi valótlanságot”, hogy 1849-ben, honvédeket oroszországi fogságba vittek volna ki. Rosonczy Ildikó „Egy honvédtiszt oroszországi hadifogsága” című írásáról van szó. 1849 júniusában, a Tömösi-szorosban lezajlott ütközet, és Brassó oroszok általi visszafoglalása után – akárcsak Petőfi egy hónappal később – eltűnt a súlyosan megsebesült Kiss Sándor ezredes, aki (Orbán Balázs szerint) Leonidászként védte az említett szorost, és a brassói, megostromolt fellegvár térparancsnoka, Szydlowski János (Stanislaw Jan) címzetes honvédszázados is. További sorsukról, először, az említett írásban olvashatunk, miután Orbán Balázstól, Egyed Ákosig senki sem tudott mindmáig semmi érvényes és meggyőző, pontos és cáfolhatatlan történelmi igazságot leírni. Ezt Rosonczy Ildikó találta meg, s úgyszintén Kiss Sándor ezredes esetében is, orosz külügyi, valamint a belügyi és hadtörténeti levéltárakban kutatva.
Mi az igazság tehát, és hol kell(ene) kitartóan, képzetten és avatottan keresni? A válasz eleve adott.
A Rubicon említett lapszámának online-oldalán Rosonczy Ildikó, Lüders tábornok Paszkievicsnek írt két jelentését is közli, a hadifoglyokról szólót viszont már nem. Miért? És ugyancsak miért kellett (?) írását ezzel a mondattal zárnia: „Moszkvai kutatásaim során egyetlen, Oroszországba elhurcolt hadifogolyként bukkantam Szydlowskira.”?! S a foglyulejtett (Papolcon született) Kiss Sándor ezredes esete? (Bocsánat!, ő már Csernovicban öngyilkos lett!) De volt valami feltétele ennek a „jégtörő és szembemenő” írás közlésének?!Talán! De ezt is csak feltételezni lehet, mint annyi kérdés és rejtély mögött lappangó, de még felfedezhető igazság esetében.
De térjünk vissza Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvének utolsó, francia kiadásra (1972) előkészített változatának utólag csatolt fejezetéhez.
Fölöttébb érdekes, hogy Illyés Gyula nem élt a tudós tolvajnyelven megnevezhető „lábjegyzetekkel”, mintegy a közölt, utólagos „információk” forráshelyének pontos megnevezésével. Inkább a „szépirodalmi módszert” választotta. S a segesvári csatatér helyének szemrevételezése után is, kiegészített könyvét, a tervezett összefoglaló jelentés helyett, inkább Segesvár című, 1948-ban írt versével zárja, melynek utolsó két szakasza (figyeljünk csak, mit sugall!):
Nem volt kis dolog, amit ottan
Megértettem, akármikép
Tudtam rá eddig az igét,
Amíg kocsinkhoz ódalogtam.
Mint aki azt hiszi, kilábol
Félelméből is, hogyha fut:
Mentem, – mintha volna kiút
Ebből a jókedvű világból.
Miért csak verssel és ennyivel? S miért nem írt meg mindent okadatolt esszében vagy tanulmányban, amit megtudott, vagy akár megsejtett?
August von Heydte őrnagy (később ezredes) jelentését viszont továbbra is hitelesnek fogadja el, s különösen az Ispán-kúti halott(?), sebesült(?) körül összeszedett papírok tényét (br.Kemény Farkas ezredes, a kolozsvári Mátyás-huszárok parancsnokának (aki lekéste a segesvári csatát) jelentését), valamint a 100 összekötött kitüntetést. Ne feledjük viszont, hogy Kurtz Anton százados, Bem közvetlen szárnysegéde is ott eshetett el, (mindezt cáfolja Mikó Imre és Dávid Gyula „Petőfi Erdélyben c. közös könyvükben) s a kitüntetéseket július 31-én reggel ő vette magához. Illyés viszont merészen állítja, hogy a jelentés csakis Petőfinél lehetett, hiszen 3O-án este, francianyelvre való fordításra, Bem küldte át a Gyárfás-kúriában, Zeyk Domokossal, Gyalókay Lajossal és gr.Lázár Alberttel együtt vacsorázó Petőfinek. Ezt így írja le: „Bizonyosan Petőfi volt? Az irományokból, az összefűzött kitüntetésekből maga Heydte is rögtön arra következtet, hogy az elesett tisztnek Bem szorosabb környezetéhez kellett tartoznia.(…)Bem nem tudott magyarul, németül is rossz kiejtéssel beszélt. A költővel (mint a ránk maradt levelek bizonyítják!) viszont könnyen tudott franciául értekezni.Föltehető tehát, hogy Petőfi elsősorban fordítói és tolmácsi munkát végzett mellette. Talán Kemény Farkas jelentését is fordítás vagy a válasz megírása végett adta át neki a vezér.” Vagy, hogy éppen a csatatértől tartsa távol, írja máshol. De honnan tudta, hogy Bem valóban Petőfinek adta át, és hogy miért? Ez bizony nem puszta, légből kapott feltételezés! Gyalókay Lajos vezérkari százados, vagy gr.Lázár Albert százados későbbi visszaemlékezéseiből? Gr.Lázár Albert százados leírja ugyanis (mint a csata idején Bem állandó kiséretében lévő törzstag), hogy amikor a csatatéren déli egyórakor a tábornok, Petőfivel találkozik, szokatlan szigorúsággal és gorombasággal, nagyon leteremti, mert parancsát „és atyai tanácsát” megszegte („Petőfi úr! Önnek nincs mit keresnie a csatatéren!”) s a jelentés fordítását is számonkéri, a költő „azzal szájal vissza, hogy minek az, hiszen a sürgető futárt már elküldték Kemény Farkas és csapatai után, és miért nem érkeznek már?” Megjegyzendő, hogy Lüders is tartott a „segítség” érkezésétől, ezért várt délután öt óráig a Marosvásárhely és Udvarhely-Medgyes felől érkező uton. Elfogták volna az ezredes elé menesztett futárt? Viselkedésük és várakozásuk szerint, igen!
Ami még fönnmaradt, Petőfi Bemnek francia nyelven 1849 májusában és után írt három levele. Kettőt Illyés is emleget, sőt a másodikat teljes egészében, francia nyelven és magyar fordításban is átveszi. Az elsőben, mely az „Egy goromba tábornokhoz” című verset eredményező debreceni affér s a Klapka György parancsára –a budai vár ostromakor – történt lefogatása után írt, Petőfi így tájékoztatja Bem tábornokot: Il me laissa arreter – elfogatott! A másodikat viszont, az 1849 június 20-án írottat – mint említettem – Illyés teljes egészében és két nyelven közli, mintegy ízelítőül Petőfi (aki soha nem járt francia nyelvterületen, és aligha beszélt élő franciával) francia nyelvtudásából. A harmadikat pedig vagy nem ismerte, vagy ő is elfelejti s meg sem említi. Miért?! Miért éppen az 1849. augusztus 3-án, a július 31. után írottat, melyben állapotáról és Kemény Farkas ezredes eltűnt jelentéséről értesíti tábornokát?! De a három levél nem együtt került haza Aleppóból, Bem megmaradt hagyatékával. Ugyanis: amikor 1849. július 31-én a tábornok szekere (benne levelesládájával) menekülés közben felborult, egy része nem lett (mint kiderült) sem orosz, sem osztrák katonák zsákmánya. Mármint Petőfi két előbbi, franciául írt levele sem. Mert a Bem törzskarához tartozó Lőrincz József megmentette a Bem-leveleket, melyeket s a nála levő érdemjel-füzért, a később alakult Székely Nemzeti Múzeumnak adott át. S a Józsa Antal hadtörténész emlegette, 1849. augusztus 3-án írottat? Csakis azt vihette magával Bem Törökországba. De azt miért nem emlegette a Szendrey Júliának írt válaszában? Valami olyasmit sejtetve, hogy majd „idővel úgyis minden kiderül”! Úgyis minden kiderül? 2021-ben eljött ennek az ideje?
2015-ben előkerült Londonban Jókai Mór bizalmas naplója, melyet özvegye, Nagy Bella –kérésére sem égetett el. Nagy Bella ugyanis, 1948-ban hunyt el Londonban, mivel 1945-ben – bátyja, Nagy Károly hívására – végleg elhagyta Magyarországot.
Jókai Mór bizalmas naplójában (1850 és 1900 között vezette, kisebb-nagyobb megszakításokkal), nemcsak országgyűlési felszólalásait, sajtóbeli megnyilatkozásait jegyzi fel a Petőfi-ügyben (1867-ben a Hon c. lapban ezt írja: „Oroszországban kellene kutatni érte, és általában a magyar foglyokért”), hanem az 1867-es kiegyezés (tehát amnesztia) utáni megnyilatkozásait, kezdeményezéseit is. Amikor 1867-ben, a Szibériából szabadult két lengyel forradalmár Malinowski és Wisniewski felkeresi, könyvei bevételére számítva, expediciót kíván szervezni Szibériába Petőfi nyomainak felkutatása végett. Az ügy támogatására, felkeresi közös barátjukat, Arany Jánost, aki 1865-től nemcsak a Kisfaludy Társaság elnöke, hanem a Magyar Tudományos Társaság (később Akadémia) titkára, majd főtitkára (1867-től) is egyben. A naplóbeli feljegyzés szerint, Arany türelmesen végig hallgatja Jókai érveit és információit és tervezett szándékát egykori barátjuk, Petőfi megsegítésére, majd így válaszol: „Móric! Tudjuk. A gond csak az, hogy Sándor már 11 éve halott.(Bp-en az MTA illetékesei tehát tudták, hogy Petőfi 1856 májusában már meghalt!). Arra a mítoszra viszont, mely éppen most kerekedik élete és műve köré, a magyar nemzetnek, az elkövetkező történelme során, még nagyon nagy szüksége lesz!” (Tudniillik, addig Petőfinek még a nevét sem volt szabad leírni vagy kiejteni,- abban az intézetben sem, melynek A.J. főtitkára volt!- nemhogy verseit kiadni vagy szavalni.)
Jókai még egyszer hallatja szavát Petőfi-ügyben (Vasárnapi Újság, 1897, Petőfi halála, …), majd a készülő héjjasfalvi obeliszkről 1901-ben (a gyergyócsomafalvi születésű Köllő Miklós szobrász szerint, aki az egykori, Segesváron felállított első Petőfi-szobrot készíti, s aki az emlékmű Zeyk Domokos bronzplakettjét is ) levéseti Petőfi Sándor őrnagy nevét (a már említett Zeyk Domokos, Daczó Zsigmond stb neve mellől, s a kőfaragó, kolozsvári Nagy-testvérek tanúsága szerint, a véséssel keletkező mélyebb, felső sávba akkor ültetnek „szalagot és kőgombokat”, melyek ma is így láthatóak), mert tudja, hogy Petőfi nem pihenhet abban a közös honvédsírban. Rossznyelvek szerint(Gyulai Pál akarata miatt), ezért nem kapott hivatalos meghívót Fadrusz János Mátyás-szobrának kolozsvári avatására, melyen, ennek ellenére mégis megjelent, nem kis galibát okozva a hivatalos szervezők körében. Mert amikor ünnepi köszöntőre kérték fel mégis, hosszú percekig hallgatott, majd előbb előadta hallgatásának okát, a hivatalosságok megrökönyödésére s a kolozsváriak óriási ovációját váltva ki.
A Petőfi-ügyben pedig Mikszáth Kálmánnak lett igaza, aki, miután végighallgatta Jókai többszöri országgyűlési felszólalását barátja igazának érdekében, a következőket jegyezte fel: „Ha a Petőfi-keresők semmit sem találnak, akkor ez fiaskó; ha Petőfi helyett mást hoznak haza, akkor az botrány; ha pedig magát Petőfit hoznák haza, akkor úgy sem hiszi el senki…” És nem így történt mindmáig is?
Tény viszont, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren („nyomtalanul”?!) eltűnt, s majd megtalálható szóbeli, írásbeli és vérségi nyomokat hagyott maga után a Bajkálon túl . És amint Mikszáth Kálmán megjósolta, sokak hitetlenkedésére is. Hiszen, ha Petőfi valóban Szibériában élte volna le életének utolsó 7 évét (s ne felejtsük, ha 33 éves korában, akkor Krisztusi korban hagyta ő is itt az árnyékvilágot!), akkor miért nem üzent haza egyetlen egyszer sem 8000 km távolságból? Miért? Hihetetlen, hogy egy olyan megszállott, hazáját és asszonyát, gyerekét imádó, lánglelkű forradalmár, mint Ő, ezt tette volna. De hiszen, üzent! – állítják ma annyian, és mások. De hallgassuk meg őt magát.
Amit már Illyés Gyula is megemlít félszájjal, azt ma én teljes meggyőződéssel állítom, Petőfi utolsó fennmaradt (s részben ismeretlen) dokumentumainak ismeretében.
1849 koranyarán magánügyei olyanok, hogy azokba bárki belebolondulhatna. Szülei váratlanul egymást követik a halálban, rohanna haza Pestre (családjára, feleségére és fiára Vörösmartyék vigyáznak Debrecenben. Vörösmarty, akire, mert választott országgyűlési képviselőként nem a magyar hadvezénylési nyelvre szavazott, megróvó verset „sózott”. A két költő barátságát viszont, a vers és ellenvers csak pillanatnyilag rontotta meg, mert bár nagy volt a jellem, a megértés még nagyobb, s Debrecenben már a régi „apai-fiúi barátság elevenül fel közöttük”), Bem futárként ezért meneszti nyomban Debrencenbe, ahol Kossuth lekicsinylő viselkedése és Klapka György tábornok és hadügyminiszterhelyettes megróvó-számonkérő kifakadása várja. Mert útközben, már Kolozsvárott, a Honvéd c. lapban megjelenteti Bem tábornok, Vécsey Károly tábornokot (a későbbi 13. aradi vértanút) keményen megbélyegző jelentését (lekéste szándékosan az elvesztett dévai csatát). A két évvel idősebb Klapka György nem hiszi el Petőfi állítását (miszerint a Kossuthnak készült Bem-jelentést, a tábornok jóváhagyásával közölte), lehazudtolja és tiszti becsületszavát sem fogadja el. Petőfi felindulásában, szóban azonnal lemond őrnagyi rangjáról (melyet hivatalosan még meg sem erősítettek), és Klapka tiltó szava ellenére, azonnal tovább utazik Júliával Pestre (Zoltánt Aranyék gondjaira bízva), hiszen édesanyját kell eltemetnie. Majd később a budai vár ostromának szemlézése közben, a Pestre érkező Klapka lefogatja, s mint katonaszökevényt (szavai szerint „az aljasul vádaskodó népköltőt”) agyon is lövetné, ha a főparancsnok Görgey nem lép közbe. S mindezt csak Bemnek írhatja meg, mert ő az egyetlen, az egyetlen barátja és támogatója, akiben még bízhat. Azt is, hogy el kellett adnia a tőle kapott almásderes harci lovát, mert két temetés s egy költözés költségeit nem volt miből fedeznie, és családjának mindennapi kenyere sem biztosított. Hiszen lemondása után, már egyetlen biztos jövedelmére, tiszti fizetésére sem számíthatott. S 1849-ben, addig mindössze 19 verset és néhány harctéri jegyzetet és cikket írt.
Mi jutott a budai vár bevétele, a főváros visszafoglalása s a dicsőséges csaták után a fiatal költőnek és forradalmárnak? Gyász, bánat és szegénység, és méltánytalanság, megrovás, megalázás és a majdnem agyonlövetés. És minderre egy rímje vagy feljegyzése sincs. Júlia viselkedésében is egyre több a homályos és be nem vallott megnyilvánulás(csak később Orlay Petrics Somának panaszolja el Mezőberényben, hogy Júlia már nem áll úgy mellette, mint képviselő- jelölésekor és bukásakor, és megkopott ruhatára miatt is egyre csípősebb) . Barátjában, Arany Jánosban is csalódik (aki felszólítja, hogy náluk hagyott fiáért, Zoltánért azonnal utazzon Szalontára, mert feleségének nagyon a terhére lett, s különben is, micsoda apa az, aki gyermekéről nem gondoskodik). S ő azonnyomban indul is, amiként Illyés leírja:” A fiatal költő, akinek vére máskor Európa pulzusa szerint ver, épp ebben az időben rázódik egy paraszt szekerén, gondcsüggesztette fővel, át az Alföldön, el egész Szalontáig, majd vissza, s jövet egy csecsemőt tart a térdén, a fiát. Annyira tájékozatlan a hadi helyzetről, hogy ott Szalontán írja meg lemondását őrnagyi rangjáról. Ott eszmél rá, hogy emberi méltóságán esett sebét úgy-ahogy bekösse,”. S Aranyékat is köszönés nélkül hagyja ott…
Szalontáról Pestre visszaérve mégis a legnagyobbra vállakozik. Mert Kossuth, – a cári orosz intervenciós hadsereg Pesthez közeledésének hírére, végső nagy keresztes háborút hirdetne, és a főváros népének mozgósításával: Petőfit, Egressy Gábort, az éppen Pestre érkező Arany Jánost (Petőfit akarta békíteni és eladott lovának az árát is átadni), Vas Gerebent és másokat bízott meg(meghívottjait le sem ülteti!). Igaz, hogy már másnap , a józanabb Arany elillan Pestről (Petőfi ezt Egressytől tudta meg), s a már-már megenyhült barát, tehetetlenül dühöng, de közben megírja (utolsó?) nagy mozgósító versét (Föl a szent háborúra!), plakátokat ír és nyomat, melyen népgyűlésre hívják Buda és Pest népét (mint 1848, március 15-én?), és ketten Egressyvel ki is ragasztják azokat,- hogy 1849 júniusában az „isteni és föltámadt nép” az utolsó leheletéig védelmezze a magyar fővárost, mert íme a kormány is velük van, melynek élén Kossuth, s ha kell a főváros romjai alá kész temetkezni. S tart ez a hangulat mindössze két forró napig! A harmadikon minden kiderül: a kormány csomagol, s Kossuth is, Dembinszky tábornok is, tehát a dicső politikus és vitéz hadvezér is föladja a várost. S a döntő, utolsó nagy ütközet helyett mindenki a megfutamodásra készülődik. Ez hát a nép, ezek a nemzet bátor vezetői, a szabadság eddigi bajnokai?!
A kiábrándulás s a tehetetlen csalódás az extrovertált és nonkonformista Petőfi számára iszonyú és elfogadhatatlan, mert neki a forradalom és a szabadság valóban személyes ügye volt. Egyedül maradt, nagyon egyedül! Bem pedig Erdélyben harcol, nem lehet mellette, csak hívja és útiköltséget is küld. Akkor még hiába! És ráadásul a kinyomtatott plakátok költségeit is neki kellett fedeznie, az eladott lováért kapott pénz maradékából. Senki sem maradt így kisemmizve és becsapva, ilyen árván mint ő?! Valóban nem is érezhetett mást. De mit tehetett már? Mert ha a magyar kormány nem is, az osztrák annál többet gondol vele, és elismeri a jelentőségét: a legelsők között körözteti már. S a neve mellett fekete kereszt! (Talán éppen ennek lesz a későbbiekben jelentősége. Amúgyis, V. Ferdinándnak az „A királyokhoz” c. vers ügyében István nádorhoz küldött 1848.május 5-én kelt levele óta, Petőfi osztrákoknak való kiadatása azonnali halálos ítéletet és kivégzést jelentett volna. Az „Akasszátok fel a királyokat!” pedig csak súlyosbította a felségsértés és árulás vádját.))
A pohár tehát betelt! „… teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbi sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat, s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom.” A kiábrándulás iszonyú és végzetes. „…s most itt vagyunk, s mely percben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.”- írja a mélypontot jelentő Mezőberényből, mégiscsak Arany Jánosnak, az utolsó levelében (miután megtudta, hogy barátja a „pesti megfutamodás után”, szerencsésen hazaérkezett Szalontára.) Ezt a levelet A.J. csak 1849. augusztus 5-én olvashatta, s mint 1858-ban feljegyezte, akkor hozta először nyilvánosságra. Miért?
Petőfi pedig, amikor családjával, Erdélybe elindult, Várad fele és Szalonta mellett elhaladva, csupán az ugrai pappal üzent neki szűkszavúan, de szándékosan elkerüli Szalontát, amit addig soha meg nem tett volna arrafele jártában.
Az utolsó két esztendő közéleti harcai, csalódásai, és méltatlan rágalmai most csapódtak ki és le a lelkében, s bekövetkezett a régóta készülődő lelki fordulat, melyet nemcsak a büszke, rátarti sértődékenységgel együttjáró lángelméjűség (s a kreativitással az eleve másképpen gondolkodás s a szélsőséges kedély eredményezte összeférhetetlenség), de az acélkemény jellem (melyet a mindenek feletti igazságszeretet és megalkuvásra való képtelenség jelez) is megpecsétel. Hiszen nem az eszményekből, hanem az emberekből ábrándult ki végzetesen. Nemcsak a közvetlen közszerepléstől fordul el, de legközelebbi embereitől is (itt juthat eszünkbe, hogy valójában szinte senkivel sem tudott hosszabb ideig harmonikus kapcsolatot tartani), ami iszonyú, kegyetlen és megfordíthatatlan elhatározással járhat. S ha megtörténik, olyan végzetes törést jelent, mint mindenkor, ha egy nagy eszme és nagy tapasztalat ütközik. S mindez akkor történik meg, ha az egyéni bántalmak betörnek az elvek és eszmék világába, s a mániás-depressziós típusba sorolható személyiség (Czeizel Endre) átlép állandósult mániás megszállottságából, a következő, súlyosabb, depressziós állapotba, melyből újra kilépni már aligha van lehetősége. S a kényszerű magányos nagyság formátuma már aligha módosítható!
Egressy Gábor, későbbi, már Törökországban papírra vetett emlékeiben leírja, hogy Tordán, Petőfi Júliától is úgy vált el, hogy vissza egyszer sem nézett ( távollétében mégis több mint három rajongó levelet ír neki!). Ő írja le egyedül azt az Udvarhelyen történt tragédiát is, tehát már Erdélyben és Bem mellett, hogy amikor egy ittas „másnemzetiségű”, (szlovák) tüzérőrmester (nem ismerve fel Petőfiben a tisztet, hiszen civilben volt, s ezért is csináltatna később sürgösen , Marosvásárhelyen egyenruhát, de azt már nem veheti fel) belekötött és már-már tettlegességre került a sor, akkor Bem tudomására jutván az ügy, azonnal rögtönítélő bíróság elé állítja a tűzmestert, s bár Petőfi kétségbeesetten próbálja megmenteni, – serege előtt agyon is löveti, a rend és fegyelemtartás jegyében-érdekében. Kivégzésekor a kijózanodott elítélt anyanyelvén, szlovákul könyörög majd átkozódik. Petőfit rettenetesen kiborította mindez, hiszen anyanyelvén kell végighallgatnia a bűnbánó és hiábavaló könyörgést. Attól a naptól, Petőfi még magányosabbnak érezhette magát( szláv eredetének sérült tudatával?!), és elkomorodva, magába zárkózott volt akkor is, amikor Egressytől elvált és elbúcsúzott.
Tény, hogy rettenetesen elmagányosodott és megkeseredett igazán csak egy igazi megszállott lehet. Ahogyan ő is, aki egész életében, viselkedésében, sérelmeiben érzéseiben, még szerelmében és gyűlöletében is töretlen, megnemalkuvó és hajthatatlan. Feladható élete és sorsa árán is.
Ilyen állapotban, fegyvertelenül, gyalog és civilben, vállán egy sárga bőrtáskával -s ráadásul Bem tiltása ellenére-, ment ki a segesvári csatatérre, mely nem volt jelentősebb és tragikusabb, mint a nagyszebeni, vízaknai, a piskii vagy a nagycsűri, de az lett, mert Petőfi ott tűnt el hihetetlenül, de nem nyomtalanul! Állíthatjuk ma már megbizonyosodva.
Megbizonyosodva arról is, hogy a látnoki zsenialítással megáldott forradalmár (politikus és katona) a magyar történelem reménytelen helyzetével kényszerült szembenézni 1849 nyarán, – s miközben emberi volta és teste nem tudott se védekezni, de menekülni sem (hiszen futás közben Fehéregyházán, a főutcán két udvarra is bemenekül, de mindkét magyar(!)gazda kikergeti), a költő átlépett a halhatatlanságba! – s mert történelmi küldetésének végét is felismeri, az emberi élet hátralévő, kiszakadt része már nem számított! Csak az akkor megszülető, – s 1867 után forgószélként feltámadó és robbanásszerűen felmagasodó (Arany János-megfogalmazta) MITOSZ! Melyre a magyar nemzetnek, elkövetkező történelme során valóban, nélkülözhetetlenül szüksége volt! Mert a mítoszok mitológiát teremtenek, és mitológia nélkül nincs nemzeti és lelki kultúrközösség. Hiszen a mitológia a nemzet lelkiségének, a nemzet hitének, akaratának, akár egy történelmi, korszakalkotó személyiségben – mint Petőfi is – való megőrzése és összegyűjtése! A mitológiában pedig az eszményi példák előélete azért is fontos, mert túlmutatnak önmagukon!
A költő XIX. századi igazságára pedig, majd kétévszázados várakozás és keresés után, a magyar nemzet 21. századi, rejtélyektől megszabadulható és kérdéseire választ adható, tehát letisztulható és jövőt biztosító történelmének, igencsak szüksége lenne!
Hol az az igazság tehát (igazság, mely egyszerre igény és tény, és nemcsak tendencia!), és hol kell(ene) kitartóan, képzetten és avatottan keresni?
A válasz ma már eleve adott! Nemcsak Segesváron, Szibériában vagy Oroszországban, de önmagunkban is!
Folytatjuk…
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Folytatás:
Mementó 2006 emlékmű
