Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: HÁTTAL A LEJTŐNEK! (Az erdélyi magyarság politikai helyzetképe)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
                                               „…s mi mind keservesen, szerencsére, még csak ott tartunk,   
                                                hogy: talán. Talán higgyünk. És keressünk. Valahol.
                                                Akárhol. Erdélyben? Erdélyben. ..
                                                (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)
          
                                                „…Szélsőségesnek lenni a nemzet védelmében nem
                                                  politikai bűn, viszont mérsékeltnek lenni igazsága
                                                  keresésében nem politikai erény.”
                                                 ( Barry Goldwater)

 

Ahogyan líra és dráma, a magyarság és európaiság egybeforrhat-e valaha, vagy az asszimilációs integráció Dózsa-élményére vagyunk kárhoztatva?! És miért nem tudhatjuk azt, hogy az egyéni, emberi és nemzeti magyar sors mentén miről beszélt és miről hallgatott mindmáig, mit hirdetett és mit titkolt el a XX. század, s titkolhat el a XXI. is?

Ilyen kérdés a naponta vallató történelmi lehetőség is:

Mit gondolunk a nemzeti függetlenségről? Mitől való szabadulást, avagy mire való szabadságot jelenthet ez a fogalom, számunkra, erdélyi magyaroknak is? Mindenekelőtt a kényszerállapottól s kisebbségi identitástudattól való megszabadulást, az egyén és a közösségi szabadság minden lehetséges és lehetetlen formájának vállalásával?

Nemzetpolitikai és erdélyi értelemben, nemzeti kisebbség és stabilitás helyett bármikor beszélhetünk: emberségről és stabilitásról. Ilyen értelemben két kérdésre kell azonmód válaszolnunk:

 

  1. Nemzeti kisebbségi politikai jogorvoslat nélkül, gazdasági és társadalmi értelemben mi lehetséges a mai Közép- és Kelet-Európában?

 

  1. Mitől szonantil egy közösség? És szonantil közösség-e az erdélyi magyarság?
    1. Ha komolyan vesszük azt a megállapítást, hogy a nemzeti, etnikai, állami és valláshatárok sehol a világon (Portugália és Izland kivételével) nem fedik egymást, akkor egyáltalán nem hihetjük, hogy egyik vagy másik alapján – a fennálló állami határok között – értékhatárokat húzhatunk meg kultúrák, civilizációk, népek és etnikumok között. És ez nemcsak Közép- és Kelet-Európára érvényes, de most csak ezzel a térségkérdéssel foglalkozzunk, mert:

Nyugat-Európa csak az 1989-es változások után döbbent rá, hogy az egységesnek hitt Közép- és Kelet-Európa országai szembeötlően különböznek egymástól. Ugyanakkor Nyugat-Európa vezető politikusai ma is egyszerre két véglethez szeretnék igazítani a térségben lezajló folyamatokat:

Ragaszkodnak a nemzetállamok fennmaradásához, nem támogatják a területi autonómia és elszakadás gondolatát, megkövetelik a nemzetállami sérthetetlenséget, miközben ugyanezen nemzetállamokat arra ösztönzik, hogy mondjanak le nemzetgazdasági szuverenitásukról vagy legalább is azok egy részéről, és nemzetállami alapelveikkel ellentétes célokat támogassanak: a globalizáció jegyében engedjék be a nyugati multinacionális vállalatokat, csökkentsék a vámokat, nyújtsanak adókedvezményt a térségbe érkező posztmodern gazdasági hatalmaknak stb. És Közép- és Kelet-Európa (közöttük Magyarország és Románia is) igyekszik megfelelni az elvárásoknak, de oly módon ragaszkodnak a nemzetállami léthez, hogy közben az ideológiai célkitűzések szintjén meghirdetik a globalizációt és integrációt. A kettő között nem látnak ellentmondást, s az időre bízzák a megoldást. A konfliktusok pedig nem civilizációs, vallási vagy kulturális ellentétekből születnek, hanem a közben versenyképtelenné vált foglalkoztatási ágakból kikerülő, és máshoz nem értő tömegek sorsát átszervezni képtelen demokratikus intézmények közötti feszültségekből. A társadalmi életet tehát többé már nem lehet úgy felfogni, mint a szabadság korlátozott terét a szükségszerűségek világában, hanem mint meghatározatlan és talán végtelen teret. És ebben a nemzeti önrendelkezés fogalmának bizonytalan státusa, a teljes önrendelkezés hiánya, illetve a kisebbségi nemzeti identitások vállalásának megakadályozása már következménye és oka is, hogy a térségben minden nemzettudat sérült. Igy aztán viselkedjenek bárhogyan is a kisebbségek, puszta létüknél fogva is, konfliktusforrást jelentenek az érintett államok politikai életében. (Pusztán azért – és ez nemcsak metaforikus értelemben -, mert lejtőn szorongó sorsuknak nem akarnak háttal állni, csupán arccal a mindenkorinak. Ezt Európa Parlament-i megfigyelőként, és teljesjogú képviselőként is megállapíthattam.)

Ráadásul, az adott országtól függően, az is jogos igényük a kisebbségek politikai érdekképviseleteinek, hogy a térség stabilitása és az adott országok határainak változatlansága akkor garantálható, ha a kisebbségek rendelkeznek azokkal az egyéni és kollektív jogokkal, melyeknek gyakorlása révén megőrizhetik kultúrájukat, nyelvüket, önazonosságukat és önszerveződési jogukat. Bővebb értelemben és általános szinten, Közép- és Kelet-Európában nagyon is igaz ez. Szűkebb értelemben és sorsunkhoz, mindennapjainkhoz közelítve, megállapíthatjuk, hogy a román állam és az erdélyi magyar kisebbség közötti kapcsolatok némileg változtak az egyhelyben való toporgás és az ellenállás ellenére is, de közben az is bizonyossá vált, hogy a többség és a kisebbség közötti tárgyalások jövője nem függetlenedhet az Európával folytatott viszony jövőjétől.  Miközben az Európai Unió lelkiismerete éppen a kisebbségi ügyek, s egy átfogó státus rendezésének hiányával adós.

Az RMDSz-t közvetlenül megalakulása után még egyaránt befolyásolta a román etnonemzeti kurzus és Magyarország új, a határontúli magyar kisebbségek autonómiáját támogató célkitűzése. 1992-ben a romániai magyarság önmagát államalkotó autonóm közösségként megnevező legitim képviseleteként politizál (programjában azt tűzte ki célul, hogy a román állam is ismerje el a személyi, kulturális és területi autonómiák rendszerét). 1996-os kormánykoalíciós részvétele viszont azt hitette el Nyugattal (kinek segítségére addig igencsak számított), hogy a sajátos román demokrácia lépést tett a konszenzuális, sőt, a konszolidációs modell irányába. Egy dolgot ugyanakkor még nem lehetett figyelmen kívül hagyni: azt, hogy történelmi teherként cipelni kell továbbra is a többség és a kisebbség közötti bizalmatlanságot, és a civil kohézió hiányának nyomasztó súlyát is. Melyet csak növelt az a tény is, hogy az RMDSz 1999 májusában tartott kongresszusán kiemelte a regionális, erdélyi szempontokkal kapcsolatos tisztánlátás szükségszerűségét, jelezve mintegy, hogy a be nem teljesedett múlt alkalomadtán gazdagíthatja azoknak a várakozásoknak a tartalmát, amelyek képesek a jövő irányába terelni a történelmi tudatot. Hiszen annak hiányában elképzelhetetlen bármilyen politikai alanyiság is. Az a politikai alanyiság, mely mindenkoron összeegyeztethetetlen volt a tipikus kisebbségi politikatudattal és politikai gyakorlattal. Márpedig a 2000 végén vállalt politikai partnerség – az RMDSz számára – a tipikus kisebbségi politizálás felvállalását, és a tízéves politikai alanyiság feladását jelentette. Ugyanakkor ez a „háttal a lejtőnek” szindrómáját is előre vetítette. Mert politikai partnerséget vállalt azzal a kormánypárttal, mely még 2002-ben is tétova és felemás jelét adta annak, hogy igazi megoldást akart-e találni Románia általános gazdasági és politikai modernizációjának és decentralizációjának a kihívásaira, illetve az erdélyi magyarság gondjaira, megoldásra váró problémáira. A 2004-es kompromisszumos kormánykoalíciós beleegyezés mindabba, amit az előbb említettek rendezésének halasztása és mellékvágányra való helyezése jelentett, egyaránt igazolta nemcsak az RMDSz-vezetés felelőtlenségét és történelmi bűnösségét, hanem azt is, hogy a baloldali vagy jobboldali kormányra kerülő román politikai pártok kisebbségi politikája között nincs semmi különbség. Hiszen az egyéni és közösségi vagyonviszonyok jogorvoslatának politikai és jogi szándéka, és alkotmánymódosítási törekvése (annak társadalomszerződéses jelentősége) sem olyan meggyőző még, hogy azzal rádöbbenthetné az oszthatatlan szuverenitás és nemzetállamiság fetisizmusában élő román politikai elitet a megváltozott európai normák felismerésének szükségességére.

Ennek tudatában, de erre is reagálva, az erdélyi magyarságnak és legitim érdekvédelmi szervezetének, az RMDSz-nek amellett, hogy támogatott minden olyan indítványt, amely segítette Románia Európa uniós fölvételét és integrálódását és vélt modernizációját, minduntalan emlékeztetnie kellett volna a magyar kisebbség jogállásának kibővítését célzó, és közösségépítő programjára, mert nem hagyhatja azt az erdélyi magyar elvárások köztemetőjévé degradálódni. Azzal viszont, hogy a 2008-as parlamenti választások után (az 1996 és

2OO8 közötti kényelmes kormánykoalíciós, illetve kormányközeli tétovaság után), az RMDSz ismét ellenzékbe szorult, szükségszerűen onnan kellett volna építkeznie, ahol 1996-ban abbahagyta. S most lehetett volna tudatosítani igazán, hogy soha nem volt szükségszerű – és nem volt az a kormánykoalíció alatt sem – politikai partnerségének köszönhetően sem, hogy megszűnjön az addigi önálló RMDSz-külpolitika. Gondolunk itt erősebb kapcsolatok kiépítésére más európai regionalista és kisebbségi pártokkal. S ez alól egyáltalán nem mentett fel az Európai Néppárt-i tagságunk sem. Hiszen a politikai jövő és stabilitás szempontjából, a Koszovó utáni nemzetközi helyzet legnagyobb tanulsága az, hogy a kisebbségi jogok kérdése már nem tekinthető többé az adott állam belügyének, sőt, a kisebbségi jogok immár a nemzetközi jog kodifikált részévé válnak, igaz hogy csak egyéni értelemben, de a kollektív jogok beépítése európai értelemben is halaszthatatlanná vált immár, és csak idő, de persze szükség és akarat kérdése is az egész.

És emellett az is tény, hogy Románia és Magyarország NATO-, és EU-tagsága ikertényezővé vált a rendezés fontosságát illetően, következményként pedig, az erdélyi magyarság politikai státusa új alapokra helyezhető. Helyezhető, ha teszünk és akarunk is ezért.

Mert a labda újra és végre, a mi térfelünkön pattog!- hittük az új köztársasági elnökválasztást követő politikai fordulatig. Hiszen 2009 végén, a megelőző kormánykoalíció (SzDP-LDP) felbomlását s az első Boc-kormány bukását követően, az RMDSz újra kormánykoalícióra lépett, mégpedig a Liberális Demokrata Párttal,  Basescu és Boc karjaiba hullva, s már jóval a politikai-gazdasági-társadalmi lejtőre csúszva. Ami következett, az felül múlt minden kétségbeesett jóslatot, s a demokratikus bűnt magát jelenti…., mert megalkuvások penetráns bűze lengi be a RMDSz-es berkeket, s a cserben hagyott magyar választók elárult érdekei ássák a lövészárkokat  az erdélyi tudatban, s nem csak a magyarokéiban…És a 2012-es  választások után ez végérvényesen bebizonyosodott!

 

  1. Ennek ellenére mégis érvényes a második kérdés: szonantil többségi államkeretben, szonantil közösség az erdélyi magyarság is?!

 

Klasszikus értelemben (tudásalapú és versenyszellemű társadalomban) Pierre Bourdieux és Alain Turraine neves francia szociológusok nyomán, szonantil az az ember és közösség, aki versenyképtelensége miatt kiszolgáltatott nemcsak gazdasági és társadalmi, de humánpolitikai értelemben is,- és emiatt kilátástalan sorsa lehetetlenné teszi nemcsak emberi-kisebbségi jogaiért való küzdelmét, de létének, egzisztenciájának biztosítását is.

A szonantil ember kétségbeesettségében az egyenlőségen alapuló társadalmi rendet (mely jelenti számára az általános foglalkoztatottságot, a piaci viszonyoktól független, egyenlő, sőt, kiváltságos javadalmazást, az általános és teljes egészségügyi és szociális védettséget, valamint az ezzel össze nem egyeztethető adócsökkentést)- kéri számon attól az intézményrendszertől, amelynek döntéshozóit éppen ellenkező célok megvalósításáért juttatta hatalomra. Képviselőinek többségét azért küldte – demokratikus választások útján – a nemzeti (többségi) parlamentbe, hogy leépítsék a nem kifizetődő vállalatokat, létrehozzák az új, piaci elvárásokkal harmonizáló jogi feltételrendszert, mi több, a piaci hatékonyság nyomán létrejövő társadalmi egyenlőtlenség (gazdagok és szegények, de középosztály nélküli társadalma) kodifikálásaként védelmezzék a magántulajdont.

Kiszolgáltatott és reménytelen helyzetében a szonantil ember úgy érzi, hogy becsapták, hiszen politikai szabadságjogainak kivívásával egyidőleg vesztette el a teljes foglalkoztatottsághoz való jogát. S e helyzetében fogékonnyá válik bármely kiegyensúlyozó hatalmi elmélet befogadására, elfogadására, kezdve a nemzeti-etnikai felsőbbrendűség gondolatától egészen a legváltozatosabb menekülési kísérletekig. Tehát szívesen elfogad minden ajánlatot és lehetőséget, csakhogy megmeneküljön a kiúttalanságtól és bizonytalanságtól.

És ez nemcsak sablonosan irracionális magatartást, de etológiai (viselkedési) válságot is jelent. Egymással összefonódó lelki, gazdasági, biológiai és általános társadalmi értékválságot. És erre csak ráadás az idegen kulturális provokációk hagyományzüllesztő hatása..

Ez az elemzés nem kerülheti meg, – még hamis jövőkép-tünetként sem – azt az újfajta megosztottságot, melyet legalább három (már említett´) okcsoportra vezethetünk vissza:

  1. Lelki, lélektani okok:
    • trianoni sors (az állandó zaklatottság a magyar identitás vállalása miatt, az élet minden területén, valamint a trianon-szindrómához vezető tévutak)
    • hamis jövőkép (felekezeti és politikai megosztottság s a fölöslegesség érzése, csoportos reménytelenség)
    • egyéni és közösségi önismerethiány
  2. Gazdaságiak:
    • merev gazdasági helyzet (munkanélküliség és piachiány,

forráshiány, vendégmunkás-létbizonytalanság és a megtűrtség lélektani helyzete)

  • üres és önző fogyasztói magatartás
  • a család és a háttérközösségek szétesése (a hagyományos rendet mesterségesen lehetetlenné vagy meghaladottá teszik a globalizált embertípus életformájával szemben)
  • az új rendszerváltó politikai képletek antiszociális gyakorlata vagy kísérlete (az egészségügy, oktatás, kultúra leszorítása, a nemzetközi üzleti érdekek szolgálata és prioritása)
  • a hosszútávú ön- és csoportérdek felismerésének hiánya, és a társadalmi immunitáshiány

3.)Biológiaiak:

Hibás életminták, a nevelés és neveltetés, az élettanilag

és társadalmilag egyaránt kedvezőtlen környezet

Hatásának jelentkezése néhány nemzedéken belül.

Reproduktív lemaradás és demográfiai hátrány.

 

Összesítve:

 

Etológiai(viselkedési)  értékválság, mert az említett halmozódó okok egymással össze is fonódnak, s a magyarság sodródásmódja is jelzi már: az erdélyi magyarság  régóta nem a maga ura. S ez az összmagyarság XX. századi magatehetetlenségének is következménye.

A szonantil tömegideológia viszont nemcsak fanatizál, hanem – az említettek miatt  – infantilizál is, mert az emberek egyszerre igen nagy hiányát érzik annak, hogy egy mindentudó (és korlátlan hatalmú) karizmatikus vezér mutasson nekik utat, és mondja meg, hogy mit is kell tenni. Olyan, aki a családfő szerepét is betölti a törzsi mítoszokban. S máris alakulhat a vezérdemokráciának keretgyakorlata. (Nem ezt szerette volna a jelenlegi, de leköszönő román államelnök is?! És nem ezt tapasztaltuk a román államfő minden székelyföldi látogatása után?!)

Ezért hangsúlyozzuk: a kétségbeesett emberek fanatizálására, és az infantilizáló tömegpszichózis mozgásba lendítésére bármely ideológia képes, hiszen senki nem tud számukra semmilyen reális kiutat felmutatni. S így nemcsak munkájukat, de immár létüket fenyegeti bármilyen változás. Az a paradoxon pedig, hogy korábban éppen ezért a változásért küzdöttek, csak fokozza elkeseredésüket.

***

Ilyen politikai, gazdasági, társadalmi és egzisztenciális kontextusban, hogyan és mit is remélhet még az erdélyi magyarság? És kisebbségi sorsában egyáltalán remélhet-e még?!

A kisebbségi sors – minden esetben- olyan feladatok elé állít egy közösséget, melyeket általában egy saját állam szokott felvállalni és megoldani, hiszen azok olyan közösségi szükségletek, melyeket az új, idegen államhatalom, legalábbis kezdetben, nem elégíthet ki, így azokat saját társadalmi-közösségi úton és módon kell megoldani. Kellett volna megoldani, saját társadalmi-közösségi keretben és politikai eszközökkel. Hiszen Trianon után, a bekebelező és kisajátító román állam az erdélyi magyar közösséget vezető-iránytó társadalmi réteget, s így magát a közösséget is éppen életlehetőségeiben támadta meg, és magát az ellehetetlenítést valósította meg a Párizsi Békeszerződés után. A szocializmus éveiben pedig,  éppen a néphatalom vívmányainak leple alatt akarta végérvényesen végrehajtani az asszimiláció gyakorlatát, mely részben sikerült is. 1989 után viszont éppen ezeket a „vívmányokat” nem akarja egykönnyen feladni, bármennyire is szeretnénk a reparációs, jogorvoslati politika sajátos román gyakorlatát kiváltani. Elismerjük, hogy az 1989-es fordulat nem kis megrázkódtatással járt a román többség számára, hiszen azután már szembesülnie kellett a befejezetlen asszimiláció következményeivel is (de azzal is, hogy asszimilálni csak egy mélyebb múltú, és felsőbbrendű értékrendszerrel, kultúrával-civilizációval rendelkező nemzeti közösség tud!), kényszeredetten vállalva – nemzetközi nyomásnak is kitéve – a reparációs politika, alapvető emberi jogokat szemelőtt tartó ígéreteit és fogadalmait. Viszont, tudatában kellett volna lennünk annak, hogy egy megalázott nemzeti közösség „feltámadását” elsősorban életlehetőségei tehetik esélyessé, nemcsak politikai, de társadalmi és gazdasági szinten is. Mert „politikai reformok” idején, tehát az új helyzetben, a hivatás és felelősség felismerése mindig meghatározó egy közösség sorsát, jövőjét illetően. Márpedig egy nemzeti közösség vagyoni és intézményállapotából egyenesen következik annak politikai intézmény- és eszköztára, s abból közjogi védelme és jogforrásainak lehetősége. Igaz, hogy egy kisebbségi közképviseleti és érdekvédelmi szervezet (mely jóval több, mint egy politikai párt), s annak szerepe annál tragikusabb, minél többet várnak el tőle. Talán itt érthető meg az RMDSz-vezetés eddigi politikája, de nem úgy, hogy az felmentést érdemeljen. Mert ma már ki kell mondanunk: az RMDSz-politikának köszönhetően, több mint húsz éve, az erdélyi magyarság csak a napi politika eseményeitől, a parlamentbe való bejutástól s az ott lefolyó küzdelmektől, valamint a román kormánykoalícióban való részvételtől várja létkérdéseinek megoldását. Nagy hiba, volt és lesz, ha a politikai súly és fontosság hajszolása közben, az erdélyi magyarság elhanyagolja még meglévő társadalmi, civil és kezdeményező potenciáljának és erőinek célszerű összefogását, és intézményépítő vagy visszaszerző kitartását. Ha csupán hatalmi és pénzosztogató megfontolásból, az RMDSz úgy sorvaszthatja el szakmai és civiltestületeit, és tesz pénzügyi függőségbe kényszerítéssel és zsarolással médiát és szellemi, alkotó és véleményformáló függetlenséget, ahogyan hatalmi, kormányközeli pozícióiból tehette. Amíg ez így lehetséges, addig a „háttal a lejtőnek” szindrómáját hagyjuk érvényesülni, és továbbra is nagy hiány marad az erdélyi magyarság társadalmának-gazdaságának megszervezése, de intézményeinek visszaszerzése, építése és fejlesztése is, miközben a diszkriminációs állapotok fogdájában marad. Településstratégia és regionális struktúra, valamint demográfiai vízió és ütemterv hiányában pedig, a hírverés az árverésnél is rosszabb, hiszen csak újabb és újabb veszteséget jelent tér és idő viszonylatában is, már-már a jóvátehetetlent körvonalazva.

Az Európai Unió pedig nem fog az erdélyi magyarság helyett, vagyont és intézményt visszaszerezni, és építeni. És nem fog személyi, kulturális és területi autonómiát sem adni, vagy kivívni az erdélyi magyaroknak, ha arra ők képtelenek. Le kell az önáltatásról is mondanunk, ahhoz, hogy valamit is megvalósítani tudjunk. Ime, hol üt vissza nagyon az, hogy az RMDSz nem dolgozta ki idejében azokat a társadalom-fejlesztési terveket, amelyek közösségünk távlati jövője szempontjából ma riasztóan hiányoznak! Hiszen az önmagunkról való gondoskodás belső jelentőségeinek megteremtése politikai feladat és felelősség, ugyanúgy, ahogyan létünk és jövőnk külső lehetőségeinek biztosítása is az. A kettő pedig szimmetrikusan kell kiegészítse egymást, ugyanúgy, ahogy egy állam életében a bel- és külpolitikai tevékenység vagy küzdelem. S miért kell keserves, de „talán” nem megkésett tapasztalat legyen az a bizonyosság, hogy egy nemzeti közösség jövője társadalmi-gazdasági szervezettségétől és áldozatkészségétől függ. Mindenkori, de most már elkerülhetetlen áldozatkészségünktől függ. Ez utóbbiban „talán” nem hiába reménykedünk, s ezért föl is tehetjük az akár sorsfordító kérdést:

Hol fordul életre vagy halálra az erdélyi magyarság létkérdése?

Talán ott, ahol létezik az a politikai eszmekör, melynek viszonyítási központja éppen az erdélyi magyar közösség társadalmi , gazdasági és demográfiai metamorfózisa, s ezáltal túlélése és megmaradása. De most már végképp nem a „háttal a lejtőnek” állapotában. Hanem a jó irány megtalálásával, az „arccal a lejtőnek” helyzetében megtenni az első lépést, akkor is, ha netán a lejtő felé megtett első lépés előtt és után is kérdőjelek tolonganak, akkor is, mert nem elvi jelentőségű engedmény az a lépés, hanem az előre és kivezető utat jelenti sorstalanságunkból és kilátástalanságunkból. És ebben a döntésben és szándékban mindenkire szükség van, úgy, ahogyan minden újrakezdésben. Számol ezzel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsból kinőtt Erdélyi Magyar Néppárt? De hát az emberiség történelmében is, mindig csak a remény volt és lesz kötelező! Csakhogy annak a Reménynek csupán szavakkal és felelőtlen frázisokkal való megközelítése, nem hogy nem elegendő, de bűnnel felérő önámítás!

***

Már 2009 Karácsonyára, az államelnöki választások után közvetlenül, ismételten bebizonyosodott, hogy nem az erdélyi magyarság várja létkérdéseinek megoldását a kormánykoalícióban való részvételtől, hanem az RMDSz felső vezetése és parlamenti csoportja. És igenis gyalázatot bizonyít az a politikai és társadalmi igazság , hogy az RMDSz volt és jelenlegi vezetősége csupán hatalmi megfontolásból sorvasztotta el belső ellenzékét, az erdélyi magyarság szakmai és civiltestületeit, és tett pénzügyi függőségbe kényszerítéssel és zsarolással médiát,  szellemi alkotó és véleményformáló függetlenséget.

És gyalázatot bizonyít, hogy – mindenkori hűséges és kitartó koalíciós kormánypartnerként – az RMDSz támogatásával a Boc-kormány és Basescu-rendszer megnyomoríthatta az ország lakosságát, s emberi méltóságában is megalázhatta az erdélyi magyarságot.

A 2012- es választásokra így, a húsz év alatt 500 000 lélekkel megfogyatkozott erdélyi magyarság feladatának, már csak az elszámoltatás és a kíméletlen felelősségre való vonás maradt ! És ez amilyen szomorú, éppen olyan rettenetes, de feltétlen sorsparancs volt, mely elmaradt! De a gyalázatból nincs föltámadás! Csak lassú és jóvátehetetlen haláltusa, melyen az ideiglenes tetszhalott-állapot sem segít!

Az RMDSz-tulipánnak 2012-re már se szára, se levele, se gyökere nem  maradt, de történelmi szerencséje igen, mert az erdélyi magyarság öntudatlan, és feledékeny választói (szonantil) magatartásának köszönhetően, ismét „becsusszant” a román parlamentbe S bár parlamenti választási győzelme után a Szociáldemokrata-Liberális Szövetség kizárta és ellenzékbe kényszerítette az RMDSz vezérkarát, az rövidesen, 2014 tavaszán felbomlott, s a kormányon maradt szociáldemokraták –kirakatpolitikai megfontolásból – újra kormányra (de nem hatalomra is) hívták az erdélyi magyarság, már nem egyetlen politikai  képviseletét, melyet az – eléggé feltétlenül és felelőtlenül- el is fogadott. Vállalva és bizonyítva mintegy a politikai prostitúció bármikor, bármilyen formában érvényes változatát.

Sajátos és ismétlődő az az RMDSz-politikai kudarc is, mely az elnökválasztások során, 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben is megdöbbentő volt. Az RMDSz-vezérkar iránymutatásával, a jelölt megnevezésével és ajánlásával szembe szavazó (ismét csak szonantil?) erdélyi magyarságnak is köszönhető volt, hogy Traian Basescu kétszer is államelnök lehetett és kétszer is megúszta a parlament által kezdeményezett felfüggesztést. De Klaus Werner Johannis elnöki székbe való juttatásával, mintegy erdélyi identitását bizonyítandó, meghatározó politikai tényezőként viselkedett most is, vállalva az újabb és újabb történelmi csapdákat. Hogy Klaus Johannis mennyire kisebbségi német, erdélyi és európai, az rövidesen és nagyon meglepő módon, kiderül. A többségi románságnak (s nemcsak az erdélyinek!) viszont addig is óriási a történelmi és politikai nyeresége, nemcsak az európai, de a világ politikai közvéleménye előtt . Mely modern és követendő modellként emlegette eddig is a romániai közpolitikai helyzetet. Hiszen a „kisebbségi sorsban tengődő”, de nemzeti és mindvégig autonóm politikai közösségnek megmaradt, erdélyi magyarságnak, az RMDSz színeiben eddig is parlamenti és helyhatósági képviselete lehetett, közképviseleti és érdekvédelmi szervezeteként pedig majdminden román kormánynak tagja volt. S most íme a csúcsteljesítmény: a román közvélemény és politikai magatartás azt is vállalta, hogy legelső állami tisztségébe, köztársasági elnöknek, elsöprő többséggel, egy kisebbségit válasszon. Igaz, hogy nem magyart, de abból az európai német nemzetből (ahhoz tartozó erdélyi kisebbségből), melyből már királyait is (számszerint négyet) választotta. Tudatos vagy megtanított gesztusa volt-e ez egy nemzetnek, ki így szeretné megszerzett hazáját (utolsó utódállamként is) időtlen időkig birtokolni és megtartani? Bizonyítva mintegy azt a mindegyre fennhangon hirdetett tézist, hogy Románia az igazi európai demokratikus jogállam!? És nem Orbán Viktor békediktátumok sújtotta, s ezért „a revansizmust is vállaló” Magyarországa?

Milyen politikai lehetősége és történelmi elképzelése maradt ezek után a sohasem nemzetépítő politikát valló és hirdető, „sajátosan erdélyi” RMDSz-nek, miután eddigi kisebbségvédelmi és sérelempolitikai lehetőségei befagynak s így hiteltelenné válnak? Hiszen közvetlenül az elnökválasztás után ki is lépett a szociáldemokrata és vesztes román kormányból, attól tartva, hogy a 2016-os (vagy előrehozott?!) parlamenti választáskor már nem juthat be a parlamentbe. És ennyi!

És mi maradt a jelenlegi, nemzetépítő politikáját megvalósítani akaró magyar kormánynak is?  Hiszen a nemzetépítő alkotmány kidolgozása, elfogadtatása és alkalmazása után, a kettős (külhoni) állampolgárság intézményét is felépítette, megvédte és európai szinten is elfogadtatta azt. (Jóvátéve mintegy a 2004.december 5-i, az anyaországnak, az országhatáron kívül eső nemzetrészek – mostoha gesztusaként is értelmezhető – megalázását és megtagadását).

Ami viszont az erdélyi magyar nemzeti közösségnek immár halaszthatatlan és feladhatatlan joga és felelőssége: kimondani és fölvállalni azt az identitást, mely egy olyan nemzetrészként megmaradt nemzeti közösség öröksége, jelen- és jövőbeli, meghatározó jellemzője, mely nem azt jelenti, hogy továbbra is kényszerhelyzetbe került nemzeti kisebbség, hanem államalkotó és egyenjogú társnemzet. Mert az erdélyi magyar nemzeti közösség sohasem tartozott és nem tartozik a romániai kisebbségek közé, hiszen  lélekszámában egy országnyi ( ha már nem is kétmillió, de az utolsó népszámlálás szerint is –bár nagyon fogyatkozva- de éppen ezt megállítandó !),  legalább ,másfélmilliónyi emberi lénnyel, legalább olyan kultúrával, hagyománnyal, európai  múlttal ,és értékeket őrző anyanyelvével, egyenrangú és állhatatos történelmi múlttal, jelennel és jövővel rendelkező emberi közösség, ki a román politikai rendszerben többé nem tudja elfogadni a kisebbségpolitikai rezsimben kijelölt helyét-szerepét, s az azzal kapcsolatos, pillanatnyi politikai tranzakciókat sem!

Mert az uniós integrációval Románia és Magyarország olyan közös térségbe került, amely egyszerre transznacionális és posztnacionális jellegűvé tette az állampolgárság intézményét, miközben persze, hogy a versengő nemzetépítések is fennmaradnak, de új eszközöket keresnek.

A történelmi identitását felvállaló erdélyi magyar nemzeti közösség pedig, szabadon és minden áldozatot vállalva, éppen azt az eszköztárat egészítheti ki, mely európai és nemzetépítő értelemben is szerepére vár.

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás