Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: EGYETEMÜGY – BECSAPÁSI HADMŰVELET (Hangzatos ígéretek, jogi csalárdságok és következmények)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Mielőtt rátérnénk a legfontosabb politikai megtévesztések és jogi csalárdságok tételes összefoglalására, szükségesnek tartjuk kihangsúlyozni: az állami magyar egyetem kapcsán a hivatalos román politika lépései és döntései három kategóriába sorolhatók:

– politikai ígéretek – amelyeket az ország számára kulcsfontosságú helyzetben tettek nemzetközi fórumok előtt, a számukra kedvező döntés elérése érdekében, s amelyeket utólagosan nem tartottak be,

– jogi csűrcsavar – amikor a magyar kisebbség számára kedvező törvényeket és határozatokat nem, vagy csak részben hajtanak végre,

– gazdasági ellehetetlenítés – amelynek során a kisebbségi magyarság egyetemének vagyonát: épületeket, múzeumi anyagokat, könyvtári értékeket, kísérleti eszközöket stb. tudatosan átjátszanak a román egyetem tulajdonába

Ezek után felidézünk néhány olyan politikai döntést és történelmi eseményt, amelyek a fenti állítások igazolására szolgálnak.

Az elkövetett szerződésszegések és köpenyegfordítások száma páratlan a román történelemben. S ma már nem kérdés, hogy miként érvényesülhetett mindig a román kül- és belpolitika kétarcúsága, a vállalt kötelezettségek, és az azok be nem tartása közötti szakadék, napjainkig. Az viszont keserves megállapítás, hogy a csalfa ígéretek és csalárd ámítások olyan jogfosztásokat, társadalmi és gazdasági károkat fogadtattak el a kisebbségi sorsba juttatott erdélyi magyarsággal, melyeket a mai napig sem tudott jogorvosolni és kiheverni.

E megállapítások érzékeltetésére, már az első világháború utáni időszakban bekövetkezett kül- és belpolitikai események szemlézése is elgondolkoztató:

  1. december 9-én, erős amerikai nyomásra, Románia is aláírja a Párizsi Kisebbségi Szerződést. S íme a szerződés néhány cikkelye:
„2.c.: A román kormány kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság teljes védelmét biztosítja.
8.c.: Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában.
11.c.: Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”

Ez a szerződés lett volna hivatva arra, hogy megakadályozza az erdélyi magyarság másodrendű állampolgárrá való lefokozását, és biztosítsa alapvető emberi jogait is. A román állam viszont egyetlen pontját sem tartotta tiszteletben, és a genfi Népszövetség sem tartatta be, annak ellenére, hogy ez a szerződés volt a legfőbb feltétele annak, hogy Románia uralmát , a román mellett, más népek lakta Erdélyre kiterjessze.

Az 1918.december 1-én Gyulafehérváron tartott Román Nemzeti Gyűlés, amelyen az erdélyi románság kinyilatkozta Romániához való tartozásának akaratát, az erdélyi kisebbségek (akikkel nem is egyeztetett politikai értelemben) felé – önként és senkitől nem kényszerítve – a következőket ígérte:

„III.1.: Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.
2.: Egyenlő jog és teljes autonóm felekezeti szabadság az állam összes felekezetei számára.
4.: Korlátlan sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság:, minden emberi gondolat szabad terjesztése.”

És íme e szerződéses ígéretek sajátos román értelmezése: a román alkotmánytervezet vitáján, 1923-ban, Brătianu miniszterelnök kijelenti, hogy: „Románia a kisebbségi kérdést a kisebbségek teljes beolvasztásával fogja megoldani”. Ugyancsak a román alkotmánytervezet vitáján a következőt is mondja: „…azt az elavult felfogást, hogy a kisebbségek olyan szervezeti szabályokat kapjanak, amelyek őket állammá teszik az államban… ma már mindenütt feladták. A kisebbségi szerveződés előírásait tehát nem kell tiszteletben tartani”.

Amikor pedig 1938-ban II.Károly román király bevezette a királyi diktatúrát, az általa elkészíttetett Kisebbségi Statutumban már szó sem volt jogvédelemről, jogorvoslatról. Hiszen jogi értéke sem volt, s megfogalmazásainak politikai demagóg tartalma nélkülözi a jogi kodifikációt. Különben az említett statutum a királyi diktatúra “porhintése” volt, ezzel próbált elébe menni a készülődő bécsi döntésnek.

A XX. század elején Erdélyben az általános és középiskolai magyar oktatás intézményi hálózata rendkívül fejlett volt, az oktatási fokozatok minden szintjét biztosítva. A két világháború közötti román törvények viszont alaposan szétrombolták azt. Az 1924-ben elfogadott és alkalmazott tanügyi törvény megtiltja a más nemzetiségű gyerekek magyar iskolákba való beiratkozását, a Székelyföldön létrehozva az úgynevezett „kultúrzónákat” is. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre menekült, hátrahagyva ingóságait és vagyonállagát, felszerelését, melyet a román hatalom már az alakuló Ferdinánd Tudományegyetemnek foglalt le 1919. május 12-én (még a béketárgyalások és békeszerződés előtt), fegyveres katonai karhatalommal. Az 1928-ban elfogadott középfokú tanulmányokat rendszabályozó törvény pedig a felekezeti középiskolákat minősíti le, fokozza le magániskolákká, melyeknek sorsa viszont az állami centralizációs intézményektől függött, tanárai számára kötelezővé téve a román nyelvvizsgát. Az 1930-as idevágó törvény viszont kötelezi a helyhatóságokat, hogy bevételük 14%-át állami iskolaépületek felépítésére fordítsa. Az 1934-es törvény pedig minden nem román középiskolai tanárt román nyelvismereti és képességvizsgára kötelez, akinek ez nem sikerül, állás nélkül marad.

A második világháború utáni békeszerződések előkészítése új jogi és politikai helyzet elé állította Romániát is, aki viszont most is tudatában volt annak a ténynek, hogy a mindenkori békeszerződések megfogalmazhatják ugyan az ígéretek és fogadalmak kitételeit, de a számonkérések eszközeit és feltételeit már kevésbé. S a történelem mindig a győzteseknek, de főleg csatlósainak kedvez. Amikor szovjet részről először merül fel az az elvárás, hogy a Romániával kötendő békeszerződéshez mellékelni kellene egy kisebbségi kódexet is, gyorsan kidolgozzák az 1945-ös Nemzeti Kisebbségi Statútumot (86/1945 sz.tv), mely először fogalmaz meg kollektív kisebbségi jogokat: az anyanyelv kötelező használatát, ott, ahol az illető nyelvi közösség eléri a 30%-ot, a minden szinten való anyanyelvi oktatáshoz való jogot (de nem állami magyar egyetemet is), s kilátásba helyezte a nacionalista uszítás és etnikai diszkriminatív magatartás kíméletlen büntetését is.( E törvény előírásai formálisan érvényben vannak ma is, ám erről mintha teljesen megfeledkeztek volna.)

1945 nyarán, a királyi dekrétumnak köszönhetően, megalakul Kolozsvárott az állami magyar egyetem, mely decemberben a „Bolyai” nevet kapja, s a mechanikai, a mezőgazdasági, a képzőművészeti szakegyetemek  magyar tagozata is létrejön.

1947 szeptemberében életbe lép a Párizsi Békeszerződés országhatárokat szentesítő döntése, decemberben kikiáltják a Román Népköztársaságot, és szovjet segítséggel hatalomra kerül a kommunista párt. Az 1948-as, majd az 1952-es alkotmány még garantálja az alapvető kisebbségi jogokat, de a későbbi intézkedések már a kommunista hatalom nacionalista magatartásáról árulkodnak: a kisebbségi intézmények, vívmányok fokozatos visszaszorítása, románosítás és az ország etnikai összetételében az erőszakos egyneműsítés, mintha Brătianu egykori szószegése és szándéka maradt volna érvényben.

Érdemes viszont ismételten visszatérni a Bolyai Egyetem születésének politikai körülményeihez és korszakához:

1945. március 6-án – szovjet nyomásra – hatalomra került a látszatra „magyarbarát” Groza-kormány. De a magyar nemzetiségű kommunisták még hónapokig a caracali táborban szenvednek és tovább „üzemel” a földvári tábor is. Groza 1945 májusában Kolozsvárt, majd Budapesten a román–magyar vámunió mellett foglal állást és a határok „légiesítéséről” beszél. Néhány nappal később kormányának belügyminisztere betiltja a személyi forgalmat a két ország között és bevezeti az útlevélkényszert. (Igaz viszont, hogy budapesti beszédében Groza kijelentette: fenn kell tartani a trianoni határokat, mert azoknak Magyarország javára való módosítása lehetetlenné tenné a román–magyar jó viszonyt.)

1945. november 15.: Petru Groza és Luka László Marosvásárhelyen tárgyal a Magyar Népi Szövetség vezetőivel. Megállapodnak abban, hogy amennyiben az MNSZ Erdélynek Romániához való csatlakozását kéri, úgy a kormány nem engedélyezi más magyar politikai alakulat létrejöttét, az MNSz-nek pedig a parlamentben 25–30 mandátumot biztosít.

Mindezzel, a Bolyai Egyetem beindításával, s mi mindennel még, küzdött Románia Erdély megtartásáért! S miután az sikerült, maradt a Brătianu-i román nagypolitika érvényesítése időtlen időkig. Ezért lett a Bolyai és más engedmény „hadd legyen, mert úgysem lesz”. Hiszen figyeljünk csak oda a „Bolyai” nevéhez fűződő „becsapásra” is: Petru Groza „magyarbarát” ügyködésével eléri, hogy Mihai király az 1945/407. számú dekrétumával lehetővé tegye az állami magyar egyetem beindítását. Ugyanazzal a dekrétummal viszont megszüntetik az 1872-től működő Ferenc József Tudományegyetem jogfolytonosságát, míg a Szebenből Kolozsvárra visszaköltözni kész I. Ferdinand román egyetemét nem. Nyilván azért, hogy az 1940-ben másodszor is felszerelt épületállományt, könyvtárat s múzeumi gyűjteményeket ez utóbbinak juttassák. Egyéb jogi és gazdasági-pénzügyi megfontolásokról sem megfeledkezve, s az akkori „eufóriát” már nélkülözve, megállapíthatjuk, hogy a Bolyai Egyetem bizony „nyakára tekert köldökzsinórral születetett”, melyből sohasem sikerült „kihámoznia” magát, s megfelelő ürügy és nemzetközi konjunktúra (1956) előálltával nem kerülhette el sorsát és végzetét, éppen azzal fojtották meg. Ahogyan különböző rágalmakat és vádakat folyamatosan megfogalmazva fokozatosan megszüntetik a magyar tagozatokat is és folytatnak további csonkításokat az 1959-es beolvasztásként számontartott felszámolásig. A kolozsvári magyar egyetem és a magyar főiskolai rendszer törvénytelen, erőszakos beolvasztása és felszámolása viszont nemcsak a romániai magyar társadalomnak, tudományos, gazdasági, kulturális életnek okozott pótolhatatlan károkat, hanem Románia tudományos és szellemi életének is. Mert egész tudományágak sorvadtak el, vesztették el európai jellegüket. És ez a magyar (s egyben európai) közösség ellenes magatartás, ez a létében és reményeiben is állandóan jelenlévő kíméletlen fenyegetés (hogy értelmiség nélkül marad) tartott 1989-ig. Miközben irigylésre méltóan „összecsengett” az internacionalista magyar és a soviniszta román politika, és tragikusan igaznak bizonyult, sajnos még ma is, az a megállapítás, hogy a románok érdekeit két helyen is: Bukarestben és Budapesten is védik, míg az erdélyi magyarokét sehol sem.

Változott-e viszont lényegében valami is 1989 után? Vagy folytatódtak, folytatódnak ugyanazok a történelmi folytonosságnak örvendő nagynemzeti „becsapások”, más nemzetközi konjunktúra közepette, ideértve az európai integrációs törekvéseket is?

Az 1989-es fordulat után közvetlenül a Nemzeti Megmentési Front, majd az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács programjában ígéretként és tételesen is megfogalmazódott az erdélyi magyarság jogos elvárása: teljes oktatáshálózatának visszaállítása minden szinten, így az immár szimbólumjelleggel, létgaranciaként számontartott Bolyai Egyetem is. Ám a gondok már a Petre Roman-kormány és az azutáni kormányok idején is jelentkeztek, s az ígéretből a valós szándék is eltűnt, jóllehet nemcsak az RMDSZ, de az egész romániai magyar politikai és civil közösség megfogalmazta mindazt, ami nemcsak megtagadhatatlan jog, de szükséglet is. Maradt az áltatás, és csak a részleges megvalósítás, jóllehet ezért még a „kis lépések politikáját” is magáévá tette az RMDSZ, a Horn-kormány tanácsára. Ám a Horn–Văcăroiu aláírásával elfogadott román–magyar alapszerződés és az abban megfogalmazott kötelezvény sem volt elég az erdélyi magyarság egyetemügyének rendezésére.

1996-ban, a Demokratikus Konvenció parlamenti választásokon való győzelmekor és az RMDSZ kormánykoalícióba való belépésekor újabb – s nem alaptalan – reményteli várakozás. Hiszen az új miniszterelnök, Victor Ciorbea nemcsak itthon, de Budapesten is biztatóan nyilatkozott arról, hogy lesz a romániai magyarságnak állami egyeteme. S mivel erre parlamenti lehetőség aligha adódhatott, sürgősségi kormányrendelettel (1997/36. sz.) minden szinten lehetővé vált az anyanyelvi oktatás. Lehet másért is, de bizonyos, hogy ezért is kellett mennie a Ciorbea-kormánynak. Tény, hogy még parlamenti vitára sem került sor, s így törvényerőre sem emelkedhetett az említett kormányintézkedés, hiszen erős ellenkezést váltott ki a kormánykoalíción belül is, nemhogy gyakorlati alkalmazást nyerhetett volna. De újabb alkalom adódott a Radu Vasile-kormány hivatalba kerülésével, hiszen törvénytervezet kidolgozásának feltétele mellett, a Bolyai ügye belekerült a kormányprogramba is, parlamenti határidő és felelős személyiségek megjelölésével is. Mindhiába! Váratlan lehetőséget teremtett viszont egy amerikai hivatalos kormánylátogatás. İgy született meg a Petőfi–Schiller nemzetiségi állami egyetem ötlete és lehetősége. Külön kormányszinti szakbizottsággal, külön költségvetéssel, munkatervvel, céldátumokkal. Csakhogy időközben Amerikából is hazaérkezett a küldöttség, s a Radu Vasile-kormánynak is mennie kellett. És egyáltalán nem a Bolyai miatt.

Ám, hogy a mindenkori román kormánynak és hatalomnak milyen az álláspontja a kisebbségi oktatáspolitikával kapcsolatosan, azt az Európa Tanácsba, a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésekor tett ígéretei és fogadkozásai, s a belépés után az ezekről való megfeledkezés érzékeltetik és jelzik a legsokatmondóbban, amikor is kihasználják Brüsszel tartós nem-kisebbségbarát magatartását ( és itt egyértelműen a békeszerződések következményeként kisebbségi sorsba került őshonos nemzeti közösségrészekre gondolunk), mindenekelőtt az ezzel kapcsolatos adósságait és rossz lelkismeretét.

Az erdélyi magyarság pedig egyértelműen kiszolgáltatott és magára maradt a román nacionalista politikával és az európai közönnyel szemben. Ilyen körülmények között hogyan politizálhat jövőjének biztosításáért? A rehabilitásra érdemes Bolyai Egyetem sorsa és példája is azt bizonyítja, hogy csakis erélyes jogköveteléssel! Mert értelmezésünkben az erdélyi magyar egyetem felszámolása a kommunista hatalom jogtipró gyakorlatának egyik meghatározó példája, és ilyenként az egyetem visszaállítása részét kell képezze a meghirdetett és sok területen megvalósított román jogorvoslati politikának.

Az pedig az Európai Uniónak, az európai közvéleménynek sem lehet és maradhat közömbös, hogy egy közel másfélmilliós, európai és saját hagyományait megőrző és ápoló emberi közösség, milyen sorsra jut. Kulturális és oktatási intézményeinek, tehát jövőjének hiányában tudatos és módszeres elsorvasztásra, identitását felszámoló teljes asszimilációra?! Mert az is európai kérdés immár, hogy túl a veszteségen és antihumanizmuson, Európa kellős közepén milyen jövőt szánnak a kisebbségi sorsban tartott erdélyi magyarságnak, s egyben a tizenötmilliós lélekszámú, szétdarabolt és szétszórt, de európai összmagyarságnak is?!

A válaszra és megoldásra váró erdélyi magyar közösség szülőföldjét elhagyni nem akarja, de asszimilálódni sem kíván. Annak ellenére, hogy intézményfejlesztési törekvései és lehetőségei még mindig a diszkriminációs állapotok fogdájában vergődnek. És nehéz felfogni racionálisan, érzelmileg és tudatosan azt az érthetetlenséget és értetlenséget a többségi nemzet vezető politikusainak részéről, miszerint a kisebbségi kultúra, nyelv, oktatás és tudományos fejlesztés nem lényegi, meghatározó kérdése az országos értékrendnek és haladásnak, ha már európai szinten az. A túlzott nacionalizmusból fakadó érthetetlen magatartás, a „kalodapolitika” valójában országos önrombolás. Hiszen minden európai uniós tagállamnak országos és nemzetközi érdeke kölcsönösen gazdagítható sajátos értékrendje, annak felismerése, elismertetése és védelme.

A végső megoldás, feladat és garancia viszont az Európai Unióé, adósságának törlesztésével olyan következetes és kötelező normatív rendszert dolgozva ki és fogadtatva el, mellyel értékrendszerébe iktat minden közösségi és egyéni emberi értéket és megvalósítást. Ezáltal alapozva meg és biztosítva Európa érvényes és biztató jövőjét! Ez a jövő pedig csak úgy lehet biztató az erdélyi magyarság számára is, ha teljesítik jogos elvárását, melyet így fogalmazhatunk meg: ÁLLAMI MAGYAR EGYETEMET!

Ez nem csak a romániai, de az európai demokráciának is igazi próbaköve!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Ezek is érdekelhetik:

Kónya-Hamar Sándor: “Fehérkönyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról”

Kónya-Hamar Sándor: ÁLLAMI MAGYAR EGYETEMET!

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás