Készüljünk…

Eljött a lomtalanítás ideje, így a tavaszi nagytakarítást is időszerű elvégezni. Ekkor jön rá az ember, hogy sok mindennek olyannyira nincs helye a lakásban sem, mint sok-sok pártnak a választási jegyzéken. Hiába az óvatosság, a tudatalatti állandó befolyásolása kihathat a felkínált, felesleges áruk megvásárlására, miközben az igaz értékek az alsó polcokon maradhatnak. Míg a szemmagasságban rikító bóvlik eladását még pergő nyelvű, különböző idegen ideológiákat képviselő egyének is segítik, akiket az emberek becsapásán, pénztárcájuk kiürítésén túl semmi más nem érdekel.

Csakhogy ebben a mesterségesen előidézett nagy káoszban, amibe belekényszerítettek bennünket, vajon kinek, mi számít igaz értéknek? A hatalom és a pénz? S, aki nem erre vágyik, milyen sors vár rá? – teszem fel magamnak a költői kérdést, mintha nem tudnám, s dühömben a portörlő ronggyal nagyot csapok a könyvespolcom felé. Ekkor a már sokszor megtörtént csoda esik meg velem. Az egyik szétnyílt könyvben olvashatom a választ. Íme:

„….ifjú vagy még, és ma kezded az uralkodást. Nem tanultad meg, mit jelent az, hogy kell. Azt hiszed, mindenben, mindig a te akaratod érvényesül majd. Ám ez csak akkor lesz így, ha azt akarod, amit akarhatsz. Ha ez nem ismered fel, inogni fog a trónod, és sok szenvedést okozol népednek is.

– Most tehát azt kell akarnom, hogy ő meghaljon? Annak ellenre, hogy ártatlan, és nem vágyik uralomra. Te bizonyára gyűlölöd, vagy félsz tőle, mert részese voltál annak a gyilkosságnak is, s most általam akarsz megszabadulni tőle. Ha te akarod látni a levágott fejét, miért én ölessem meg?

– Mert örök veszélyt jelent számodra, ha itt él a közeledben.

– Nem tudom felfogni: miért?

– Adj engedélyt rá, hogy megmagyarázzam.

Beszélj.

Amiket mondok, nem lesz kedves a fülednek.

Mégis kész vagyok rá, hogy meghallgassam.

Tudod, megboldogult atyádról, hogyan nyerte el a trónt. Az összeesküvők megölték az unokabátyád apját, és a te atyádat tették uralkodóvá.

Nagybátyám zsarnok volt. Mindenki gyűlölte.

De felkent uralkodó volt.

Atyán méltóképp meg is büntette testvére gyilkosait.

Mit gondolsz, atyás tudott-e arról, mi készül?

Ezt neked jobban kell ismerned, mint nekem. Velem életében soha nem beszélt a nehéz napokról. Te pedig neki is legbizalmasabb embere, leghűbb tanácsadója voltál.

– Tedd hozzá, hogy vele együtt kockáztattam az életemet. Én tanácsoltam neki, hogy engedje cselekedni az összeesküvőket, s aztán, ha övé lesz az uralom, büntesse meg szigorúan a lázadókat.

– Atyám uralkodni akart?

– Éppúgy nem akart, mint most az unokabátyád. Neki uralkodni kellett.

– Nem lett volna elegendő, ha figyelmezteti a nagybátyámat arra, mit forralnak ellene?

– Akkor a következő összeesküvésnél már neki is pusztulni kellett volna. Vagy előtte megölette volna a nagybátyád, mivel a neve, mint lehetséges utódé, szóba jött. Hallottad hírét nagybátyádnak. Ő nem sokat töprengett, mielőtt kimondott egy ítéletet.

– Ha meg kellett ölni az apát, miért nem öltétek meg a fiút is?

– Gyermek volt még akkor. Kedves, rokonszenves fiúcska. Még el sem ült az öldöklés, az utakon még részeg lázadók tivornyáztak, amikor atyád lóra pattan, s a leghűbb embereivel együtt elindult, hogy élete kockáztatásával megmentse. A kis árva atyáddal együtt vett részt a gyászszertartáson, s eleinte többször bevezették a trónterembe is. Jelenléte egyrészt bizonyság volt az uralkodás folyamatossága mellett, másrészt azt is láthatta mindenki, hogy erre a gyerekre nem lehet rábízni az országlás gondjait. Ott volt a helye atyád jobbján Csak később derült ki róla, a kormányzásnál jobban kedveli a kutyákat és a régi iratokat.

– Ha atyámat nem zavarta léte az uralkodásban, miért gondolod, hogy számomra ártalmas lehet, ha közelemben él. A kutyák és a papírok továbbra is megvannak.

– Vagy nagyon okos a te unokabátyád, vagy csak érzi, mit kell tennie. Úgy gondolja, ártatlan szenvedélyei oltalmat jelentenek számára. De csak akkor viselkedjen így, ha trónra akar kerülni. Ha csupán élni akarna, akkor szolgálnia kellene téged. El kellene vállalnia egy tartomány kormányzását,vagy mint a hozzád legközelebb álló férfirokonnak a vezéri vagy főpapi tisztet. Naponta cselekednie kellene. Ha bíró lenne, azt tenné a leghelyesebben. Mindig csak ítélne. A legigazibb bíró is minden ítélettel új haragosokat szerez, új gyűlöletet szít maga ellen.

– Okosan beszélsz. Fel fogjuk szólítani, hogy legyen bíró.

– Még megtettem nevedben.

– És ő?

– Visszautasította. Alattvalói tisztelettel, de visszautasította. Hivatkozott közismert idegenkedésére minden hivatalos tevékenységtől. Nem érez magában elegendő tehetséget. Csupán mint magánember kíván élni és hűségesen szolgálni uralkodóját.

– Maradjon hát a kutyái között. Még mindig nem fogom fel, miért lenne ez veszélyes.

– Ma még te vagy a sokkalta erősebb. Te vagy az érkező, akitől az emberek reményeik beteljesülését várják. Te vagy a sors kegyeltje, s amíg nem kezdesz el tevékenykedni, valóban hatalmasabb vagy mindeneknél. De jönnek az uralkodás hétköznapjai, s a mindennap cselekedned kell. Adni és elvenni, kitüntetni és megbélyegezni, kegyeidbe fogadni, és börtönbe, halálba küldeni. Csak a meglevő javakat oszthatod, és alattvalóid annak százszorosát éreznék jogosnak. Aki kap, azt hiszi, megszolgálta, s máris új kegyekre vágyik, akit sérelem vagy mellőzés ér, sokkal tartósabb érzelmeket táplál szívében, mint a kegyek részesei. Uralkodásod minden napjával növekedni fog a csalódottak serege.

– Ez törvényszerű?

– Lehet, hogy ha meghalsz, gyászba borul majd az ország. Zokogva siratnak el, mint a legnagyobb uralkodót, s nem lesz egyetlen álnok könnycsepp sem az elhullatottak között, de amíg élsz és uralkodol, elégedetlenek lesznek veled. Nem tehetsz semmit az elégedetlen ellen, mert ez a nép örök és elévülhetetlen joga.

– De mi köze ehhez neki, akit meg akarsz öletni?

– Csupán az, hogy amíg te kormányzol, ő nem csinál semmit. Egy életen át kísér, mint az árnyékod. És mennél távolibb a nap, annál hosszabb az árnyék. Mennél több lesz a csalódott alattvalód, annál hangosabban sóhajtoznak, mennyivel másként lett volna minden, ha ő foglalja el a trónt. Ő a jóságos, a szelíd, az igazságos. Emlegetni fogják, hogy ő lett volna a trón jogos várományosa. Ha más akarnak, lesz kire gondolniuk. Nincs annál veszélyesebb, mintha az elégedetlenkedőknek megvan a sors által kiszemelt vezére. Aki felé mindannyian tekintenek. Az ilyen személyt azonnal, habozás nélkül meg kell semmisíteni.

– Azt mondtad, bármit teszek, nem kerülhetem el, hogy gyarapodjék az elégedetlenek tábora. Mindennap növekszik a veszély, hogy megdöntik hatalmamat.

– Ezt mondtam, uram. Aki uralkodik, annak a legbékésebbnek látszó pillanatban is számolni kell azzal, hogy hirtelen elszabadulnak a legvadabb indulatok., Ugyanazok, akik egyik nap még csendesen sem mertek panaszkodni, másnap megmámorosodnak, és üvöltve követelik a változást.

– Ha ez így van, nem jobb-e nekem, ha tudom, kiben látják a vezérüket, kit szemeltek ki utódomul. Nem jobb-e, ha ez az ártatlan ebtenyésztő az árnyékom, mintha nem sejthetem honnan, merről leselkedik rám a veszély.

– Engedd meg ura, hogy elismételjem: nincs annál veszélyesebb, mint ha az elégedetlenkedők egy emberek gondolnak, ha változást akarnak. A te unokabátyád, a meggyilkolt király törvényes fia nem lehet jámbor ebtenyésztő. Ha csak ebeket tenyészt, akkor sem. Ha ő maga nem tesz és nem mond semmit, akkor is legendák kelnek szárnyra róla. Tudod, mit beszélnek máris a városban? Hallottad, hogyan mutatta be áldozatát az unokabátyád?

– Nem hallottam.

– Mint a legközelebbi férfirokonotok, teljesítvén a szokást és a törvényt, két juhot áldozott. Egy feketét a gyász jeléül, apád halála miatt és egy fehéret, kérvén az isteneket, hogy az új uralkodó sokáig éljen, és gyarapítsa a birodalom gazdagságát.

– Lásd, nem lehet panaszunk rá.

– Csakhogy ő a két áldozati állatot felcserélte. Előbb ölte le a fehér juhot, ezzel mutatván az örömét, hogy meghalt apja gyilkosa, s aztán a feketét, ezzel jelezvén, hogy új bitorló lépett a régi helyére.

– Ez igaz?

– Így beszélik a városban. Az én megbízott emberem ott volt, s tanúsíthatja, hogy az áldozati szertartás a legnagyobb rendben folyt le. De hiába igazolnád te ezt uralkodói körlevéllel. Az emberek nem hajlandó mást hinni, mint azt, hogy elcserélte a fehér és fekete bárányt. És ez így lenne mindvégig. Ő bármit tesz, vagy bármit nem tesz, annak különös jelentősége van. Naponta új legendák támadnának a trónfosztott jó uralkodóról, aki együtt szenved a néppel.

– Pusztítsuk el hát, ha más nem tehetünk. Menj, és válaszd ki a három legmegbízhatóbb testőrt. Hajtsák végre a gonosz tettet, amíg meg nem gondolom.

– Ez nem gonosztett, ez politikai szükségszerűség. Önvédelem. Jó cselekedet a néped nyugalma érdekében.

– Nincs kedven filozofálni.

– Az a furcsa, hogy ő, ha helyedre kerülne, életben hagyhatna téged. A hatalmát vesztett uralkodókat rendszerint csak szokásból semmisítik meg.

– Tedd, amit tenned kell. Küldd el a testőröket.

– Már elküldtem, uram.

– Elküldted? Mikor küldted el?

– Mielőtt hozzád jöttem.

– Megkérdezésem nélkül?!

– Tudtam, hogy bele fogsz egyezni. Mondottam, hogy minden óra késlekedés a te tekintélyednek árt. Ha már megkezded az uralkodást, és meghozod az első intézkedést, te leszek a felelős a gyilkosságért. Ennek a tettnek csak interregnumban szabad megtörténnie. Addig, amíg temetetlen királyi atyád, Az első nyilvános tetted a gyilkosok szigorú megbüntetése kell legyen.

– Megbízható embereket küldtél? A legjobbakat? Veszélyes ez a játék.

– Hogyan küldhettem volna a legjobbakat, amikor megöljük őket, mint orgyilkosokat. Azokat küldtem, akiktől ideje megszabadulni.

– És ha cserbenhagynak? Ha értesítik arról, mi a megbízatásuk, mi készül ellene?

– Ezek most nálad, az új uralkodónál akarnak érdemeket szerezni. Bizonyosra veszik, hogy az ország nagyjai közé emelkednek. Azt hiszik, rájuk mosolygott a szerencse.

– Nem tiltakoztak a parancs ellen? Nem háborgott a lelkiismeretük?

– Természetesnek vették, hogy meg kell ölni őt. De bárhová elmentek volna, ahová küldöm őket.

– Bárhová?

– Igen, uram. Tudják rólam, hogy atyád legbizalmasabb emberek voltam és feltételezik, hogy tőled is elnyerem ezt a kegyet. Ha én szólok hozzájuk, úgy veszik, mintha te szólnál.

– Csatold le a kardodat.

– Mit akarsz, uram?

– Csatold le a kardot. Úgy, most tedd le elém.

– Szolgád vagyok, de mit akarsz tőlem?

– Ha a testőrök, akiket, mint bevallottad, te bíztál meg az orgyilkossággal, megölik őt, tömlöcbe vetlek, és halálodig ott maradsz.

– Ne fenyegess, uram!

– Bűnhődni kell nemcsak annak, aki ezt a tettet végrehajtotta, hanem annak is, akinek agyában a gyilkos terv megszületett. Ha mindjárt apán legbizalmasabb emberek volt az illető akkor is. Hadd lássa a nép, hogy őszintén gyászolom unokabátyámat, s hozzá a gyanú legkisebb árnyéka sem tapad.

– De mi lesz veled nélkülem? Fiatal vagy, tapasztalatlan. Nem nélkülözheted a tanácsaimat.

– Túl sokat tudsz te a hatalomról. Veszélyesen sokat. Ha mellettem maradsz, te uralkodsz, nem én. Báb leszek, akit a legfelső lépcsőn állva akkor löksz le, amikor akarsz, Nem ő, akit megöletsz, volt az én legnagyobb ellenfelem. Lépj hátra, ne közelíts a kardodhoz, mert saját kezemmel végzek veled.

– Ölj meg inkább, mint hogy rabságba taszíts. Mi értelme van annak, hogy halálomig fogva tarts.

– Ha valami gondom lesz, elmegyek hozzád tanácsot kérni. Ha okosan válaszolsz, sétálhatsz egyet a napon….”

Nos, az 1968-ban megjelent, Solymár József által írt, A fekete és a fehér bárány című novellájának mondanivalója örökérvényű. El lehet gondolkodni rajta. Névvel be lehetne helyettesíteni, de minek, hiszen csak a módszerek változnak, amíg emberek élnek a Földön.

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő