Keserű gondolatok…
Az idős asszony az udvaron áll és tűnődve nézi a fakupacot. Egy perccel ezelőtt végzett a favágással. Gondosan válogatott a szárazabb és a legutóbb hozatott, nedvesebb fa közül, ebből is, abból is hasogatott, vegyesen. Aztán a gyújtós következett. Külön készített a cserépkályhába és a konyhai spórba. Elfáradt. Ez nem csupán az előbb végzett munka okozta fáradtság. Az át nem aludt éjszakák és a végigdolgozott nappalok fáradtsága okozta a kimerültségét. Most éppen erőt gyűjt, hogy bevigye a tűzrevalót.
A fejében gondolatok kavarognak. Nézi a fát, ám lélekben teljesen máshol jár. A beteg férjére gondol, akinek szinte jártányi ereje sincs. Már hónapok óta az ő vállát nyomja a ház körüli teendők terhe és hiányzik a segítő kéz. Mégis, az állandó aggodalom és az át nem aludt éjszakák a legnehezebbek. Nézni tehetetlenül, ahogyan a férje szenved, mindennél rosszabb. Pedig, minden pillanatban ráfigyel. Folyton a kedvére főz, csakhogy táplálja, erősítse, ápolja és beveti minden, a gyógynövények terén, hosszú évek során nyert jártasságát, tudását. Mindhiába, csodát tenni nem képes. A szeme láttára sorvad, gyengül. Mindketten tisztában vannak a helyzet reménytelenségével. Minden hétre jut egy vizsgálat, egy újabb magánrendelés, hiszen a román egészségügyre senki sem bízhatja magát. Fizetnek mindenért és fizetnek a semmiért, hiszen a férje semmilyen gyógyszert sem kap. Nincs kezelés és nincs fájdalomcsillapítás, magukra maradtak. Ott, ahol a fiatalokat sem kezelik, az öregeknek esélyük sincs. Együtt szenvednek nap-nap után.
Eszébe jutnak a régi idők, a fiatalságuk. A férje magas, jóképű, csinos férfi volt, tekintélyt parancsoló és komoly. Egészen fiatalon házasodtak össze és rengeteget küzdöttek együtt, egy életen át. A család, a gyerekek, az unokák töltötték ki az életüket. Most messze vannak és mindenki éli a saját életét. Ugyanazokat a hétköznapi küzdelmeket vívják, amelyeken ők is átküzdötték magukat. Jönnek-mennek a fiatalok, minden nap beszélnek velük, segítenek, de nincsenek ott a nehéz éjszakákon, amikor a fokozódó rosszullétek és a fájdalom megdermeszti a lelküket – mindkettőjükét. Az asszony érzi, hogy a nehéz küzdelemben az ő ereje is egyre fogy. Sokszor enni sincs ideje és étvágya sincs. Csak a fáradtságot érzi. A férje hónapok óta nem aludt egy-két óránál többet, folyamatosan felébreszti a betegségével járó szenvedés és amint megmozdul az ágyán, az asszony is felébred. Ez már beleidegződött, amióta ez a borzalom tart. Amikor napközben alszik a férje félórát, esetleg egy órát, folyamatosan imádkozik, hogy segítse őket a Fennvaló, az Ő akarata szerint. Egyetlen reménye az imában és a Fennvaló irgalmában van. Oh, hány éjszaka telt már el úgy, hogy rémülten hitte, ez az utolsó! Hányszor sírt tehetetlen kínjában! Aztán valahogy, újra megvirradt és még mindig együtt voltak. Nem akar egyedül maradni, de a gyerekekhez sem akar költözni. Szeretne ottmaradni, ahol együtt élték le az életüket, a közös otthonban, amelyen olyan sokat dolgoztak. Ötvennyolc év nagy idő, ezalatt már a lelkük is összenőtt és ő még mindig szerelmes a férjébe – az egyetlen férfiba az életében…
Pedig, még voltak terveik… A férje mindig aktív volt és előre tervezett. Annyi mindent szeretett volna megcsinálni. Kis előtetőt tervezett a lépcső fölé és a kiöregedett almafát is ki kell vágni, a diófa pedig, úgy elterebélyesedett, hogy már a tetőt veri. Rengeteg munka, rengeteg feladat volna még – csak idő… idő nincs már. Most, betegen, az ágyban fekve is a feladatok járnak a fejében, figyeli a számlák érkezését, befizetését, tervez, gondolkodik és irányít, ahogyan egész életében tette, csakhogy a teste lassan cserbenhagyja ezt a vasakaratot. Nem panaszkodik, sohasem tette, pedig, a fájdalom, a kín, a lassú fuldoklás már az ő kötélből való idegzetét is kikezdte, emészti. Ezelőtt úgy tervezte, hogy munka közben fog meghalni, pillanatok alatt, szinte észrevétlenül… Az asszony őt, ő pedig, az asszonyt sajnálja, mindketten egymásért aggódnak. Most miden az asszonyra szakadt, amit azelőtt ő csinált és tudja: rettenetesen hiányzik a férfikéz.
Hideg légáramlat zökkenti ki az asszonyt a gondolataiból. Fájós derékkal, lassan lehajol és szedegetni kezdi a felvágott fát. Csak úgy, ölben visz egy kisebb adagot, a megrakott kosarat már nem bírja. Inkább többször jár, amíg az aznapra szükséges mennyiséget beviszi. A gondolatai már az aznapi ebéd körül forognak, miközben az előtte lábatlankodó kutyát kerülgeti. Tegnap tyúkot vágott, abból készít ma húslevest. A főtt hús is könnyű, tápláló… a múlt héten is elég jól evett belőle a férje – Istenem, Jó Atyám… csak egy kicsit erősödne…
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Mementó 2006 emlékmű
