Jalta: Roosevelt, Churchill és Sztálin utolsó csúcstalálkozója

1945 elején az európai háború a végkifejletéhez közeledett. A szövetséges angolszász-szovjet koalíció hadereje mind nyugaton, mind keleten sikeresen nyomult előre, Németország irányába. Igaz, Sztálin pozíciói jobbak voltak. 1945 januárjában a Vörös Hadsereg elfoglalta Varsót és a magyar főváros pesti részét. Ugyanakkor Buda magyar – német védői még egy hónapig hősiesen harcolva tartották magukat.

Magyarország és Lengyelország területének nagyobbik része már szovjet megszállás alatt volt, tehát az oroszok  Németország keleti határaihoz közeledtek, ellenben az angolszászok még a Rajnán sem tudtak átkelni. Hitler elszánt erőfeszítéseket tett, hogy fordulatot kényszerítsen ki a hadi eseményekben. A nyugati fronton vetették be a csodafegyvereket, vagyis a világ első sugárhajtóműves vadászgépét, a Messerschmitt 262-est, a V-1 típusjelzést kapott robotrepülőgépet és a V-2 ballisztikus rakétát, amely elsőként jutott ki a világűrbe, lévén, hogy majdnem 200 km-es magasságra is képes volt felemelkedni.

Mindezek ellenére ekkor már bizonyosnak tűnt, hogy a Harmadik Birodalom totális vereséget fog szenvedni a második világháborúban. A szövetséges koalíció urai éppen ezért úgy döntöttek, hogy a háború utáni helyzet diplomáciai-katonai rendezésének céljából – bő egy évvel a teheráni konferencia után – újra csúcstalálkozót tartanak, ezúttal a szovjetunióbeli Krím-félszigeten lévő Jaltában. Az ekkor már nagybeteg Roosevelt nehezen szánta rá magát a nagy útra, de végül 1945. január 23-án a Quincy nehézcirkáló fedélzetén elindult Málta irányába. Ide február 2-án érkezett meg, ahol találkozott brit kollégájával, Churchillel, s egyfajta előzetes amerikai-angol egyeztetést tartottak, elsősorban azt illetően, hogy a szovjet hadsereg minél kevesebb területet foglaljon el Nyugat-Európában. Másnap hajnalban a közel 700 fős delegáció repülőgépeken elindult a Krím-félszigetre, ahol 1945. február 4-én megkezdődött az egyhetes konferencia.

Rögtön bocsássuk előre: az általánosan elterjedt tévhittel szemben Jaltában nem döntöttek Európa felosztásáról – hiszen az ekkorra már bevégzett politikai és katonai tény volt -, így értelemszerűen arról sem, miszerint hazánk a szovjet érdekszférába fog kerülni az 1945 utáni időszakban.Ez lényegében már eldőlt az 1943. november 28 és december 1-je között rendezett teheráni konferencián, ahol deklarálták, hogy a második frontot nem a Balkánon, hanem Normandiában nyitják majd meg, valamint a Szovjetunió a háborút követően nyugati határait biztonsági érdekeinek figyelembevételével jelölheti majd ki, illetve az 1944. október 9-11. között Moszkvában lebonyolított brit-szovjet csúcson, amelyen Churchill és külügyminisztere, Eden, másfelől pedig Sztálin és külügyminisztere, Molotov döntöttek a közép-kelet-európai, illetve a balkáni régió felosztásáról és a befolyási övezetekről.

A jaltai értekezleten több, fontos világpolitikai és európai kérdést is megvitattak a tárgyaló felek. Elsőként Németország háború utáni helyzetét tárgyalták. Végül abban állapodtak meg, hogy az ország területét négy megszállási zónára osztják (amerikai, angol, francia, szovjet), a főváros, Berlin pedig közös megszállás és katonai kormányzat alá kerül. Ezenkívül Németországot háborús jóvátétel fizetésére fogják kényszeríteni. Ennek összege 20 milliárd dollár, amelynek 50 %-a a Szovjetuniót illeti. Továbbá kinyilvánították, hogy a német militarizmust és a nemzetiszocializmust megsemmisítik, és olyan biztosítékokat teremtenek, hogy „Németország soha többé ne zavarhassa meg a világ békéjét”.  Van a német kérdéssel összefüggésben egy végzetes következménye is Jaltának. Nevezetesen a menekültkérdés. A szovjet katonák bestiális kegyetlenkedései elől ugyanis milliók menekültek Németország keleti részeiből a nyugati régiókba. (Ezzel összefüggésben következett be egyébként 5 nappal Jalta előtt a világtörténelem eddigi legsúlyosabb tengeri katasztrófája. A szovjetek egy menekültekkel túlzsúfolt hajót, a Gustloffot elsüllyesztették a Balti-tengeren. A terrorakciónak csaknem 10 ezer ember – főként nők, gyerekek, idősek – esett áldozatául).  Churchill felvetette a problémát Sztálinnak, utalva rá, hogy méltánytalanul nagy teher lesz Nagy-Britanniának ennyi menekült élelmezése. Sztálin válaszként sokatmondóan megjegyezte: biztos benne, hogy ” Churchill úr talál majd megoldást erre a problémára”. Miként közismert a brit miniszterelnök valóban megtalálta a probléma kulcsát. Így került sor a drezdai holokausztra (a szó jelentése: égő áldozat) csaknem a jaltai csúcstalálkozó befejeződésével egyidejűleg, 1945. február 13-án, amelynek során a menekültekkel túlzsúfolt városban mintegy 250-500 ezer ember égett szénné. (Az áldozatok létszámát illetően a nagy eltérések abból a tényből eredeztethetők, hogy valójában senki sem tudja, a végzetes éjszakán pontosan hány ember is tartózkodott Drezdában, valamint a tűzviharnak köszönhetően hány ember földi maradványai váltak azonosíthatatlanokká, illetve szóródtak szét a romtengerben).

A „három nagy” ezt követően döntött arról, hogy áprilisban San Franciscóban megalakuljon az ENSZ, továbbá határozott annak szervezeti felépítéséről is. Kinyilvánították, hogy a világszervezet legfőbb fóruma a Biztonsági Tanács, amelynek 5 állandó tagja van: az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és Kína. Ezek vétójoggal is rendelkeznek.

A legnagyobb, többnapos vitát a lengyel kérdés kavarta. A konferencia 8 plenáris üléséből 7 alkalommal esett szó Lengyelországról. Végül abban állapodtak meg , hogy a helyreállítandó állam keleti határának a Curzon-vonalat kell követnie (Curzon brit külügyminiszter volt, az első világháború végén az etnikai viszonyok figyelembevételével ő jelölte ki az orosz-lengyel határt, amely végül a két ország háborús konfliktusának köszönhetően került keletebbre Lengyelország győzelmét követően, az 1921-es rigai béke értelmében), a nyugati határnak pedig az Odera folyót, mindazonáltal a  konferencia záró szövegváltozata azt tartalmazta, hogy „Lengyelország nyugati határának végleges megállapítását a békekonferenciáig el kell halasztani”.

Az amerikai elnök, a brit miniszterelnök és a szovjet diktátor abban is megegyeztek, hogy az úgymond „háborús főbűnösöket” bíróság elé kell majd állítani, továbbá az ellenük lefolytatandó büntetőeljárás politikai aktus (sic!) kell, hogy legyen. Ugyanakkor elfogadtak egy nyilatkozatot a „felszabadult Európáról”, amely az 1941-es Atlanti Chartán alapult, s álszent módon azt fogalmazta meg, miszerint „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar”. Ismeretes, hogy Európa keleti felében ez majd miképpen valósul meg. Súlyos örökségét a mai napig nem sikerült kihevernünk.

Jaltában a 8 plenáris ülés egyikének napirendjén sem szerepelt a távol-keleti háború, mégis az itt meghozott döntések egyik legfontosabbika éppen ebben a kérdésben született. Sztálin ígéretet tett arra, hogy az európai háború befejezése után 3 hónappal belép a Japán elleni háborúba, s egyúttal bejelentette igényét – az azóta is sok vihart kavart – Dél-Szahalinra és a Kurili-szigetekre, továbbá egy távol-keleti kikötőre, Port Arturra vagy Dairenre. Ennek a megállapodásnak a szövegét végül is azért nem hozták nyilvánosságra, mert a szövetségesekre nézve félő volt, hogy a Kínában állomásozó rendkívül erős japán hadsereg –  teljes joggal – preventív támadást intéz a szibériai szovjet erők ellen, melyeknek létszáma és felszerelése – finoman szólva – még igen sok kívánnivalót hagyott maga után.

A jaltai csúcs zárónyilatkozatának aláírására 1945. február 11én került sor. Ezzel végleg meghiúsultak azon tengelybeli országok politikusainak a reményei, akik abban bíztak, hogy a szövetségesek között meglévő politikai ellentétek megakadályozzák az angolszász-szovjet koalíció végső csapását a Harmadik Birodalomra. Két nappal a zárókonferencia után elesett Budapest és bekövetkezett a drezdai holokauszt.

Jaltában voltaképpen az új világrend alapjait vetették meg. Németország és szövetségesei legyőzésével Európa egyszer s mindenkorra elveszítette korábbi globális vezető szerepét, noha amennyiben Churchill elfogadja Hitler 1941. évi kompromisszumos javaslatát – Nagy-Britanniáé a világtengerek feletti, Németországé a kontinentális hegemónia -, teljesen más szerepet játszhatott volna, illetve töltene be ma is Európa a világpolitikában. Jalta öröksége lett az 1990-ig  megszállt és kettéosztott Németország, s áttételesen a vasfüggönnyel kettészakított Európa, hiszen Churchill és Roosevelt kísérletet sem tettek arra, hogy Közép-Európát megpróbálják kivonni a szovjet érdekszférából, illetve megszállási övezetből. Igaz, egy ilyen törekvés a fennálló katonapolitikai és hadi viszonyok között eleve reménytelen vállalkozás is lett volna ekkor már részükről. Bizonyos értelemben Jalta öröksége ma is él, hiszen az ENSZ Biztonsági Tanácsának 5 állandó tagja jelenleg is a második világháborúban győztes USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Kína. A korszakfordító világpolitikai paradigmaváltás idejét épp napjainkban éljük, tehát nagy valószínűséggel prognosztizálható, hogy Jalta öröksége egy-két évtizeden belül immár végleg történelemmé válik.

Lipusz Zsolt

Nemzeti InternetFigyelő