II. Rákóczi Ferenc, a leghívebb magyar – a fejedelem születésnapjára

Nagy emberek életére visszagondolni mindig hálás feladat, a nemzet óriásaira emlékezni pedig kitüntető megtiszteltetés.

A magyarok több ezer éves históriája szerencsére jócskán bővelkedik kiemelkedő, európai mércével mérve is meghatározó egyéniségekben. Nimród, Atilla, Árpád, Szent László, Hunyadi János és Mátyás, a költő Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Mindszenty bíboros tetteire és művére a világ bármely nemzete büszke lehetne. Velük teljesen egyenrangú, örökké vonzó, serkentő példánk Rákóczi fejedelem is. Ha elfogadjuk, hogy Széchenyi István a legnagyobb, akkor Rákóczi Ferencet joggal nevezhetjük a leghívebb, leghűségesebb magyarnak; bár ilyen kiválóságok közt értelmetlen, s koruk, hivatásuk, küldetésük különbözősége miatt lehetetlen is a patikamérlegen történő összehasonlítás.

Természetesen most nem vállalkozhatom, hogy Rákóczi útját részletesen bemutassam és elemezzem. Csupán arra teszek kísérletet, hogy írói arcélét felvillantsam, népünk életében játszott sorsdöntő szerepét megrajzoljam, jellemét, bátorságát, erkölcsi tisztaságát, lelki jóságát, haza- és nemzetszeretetét kiemeljem, a kortársaimnak szóló szellemi üzenetét közvetítsem – a bőven csordogáló források alapján.

Petőfi Sándor a róla költött (Rákóczi című) remek versében így szólítja meg:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh Rákóczi, kinek emlékére

Lángolunk és sírva fakadunk!”

Jeles népi írónk, Féja Géza, többek közt a következőket írja: „Elsőrangú ítélőképességét és széles látókörét mindvégig megőrizte. Mindig csúcsról nézte az életet és az eseményeket, nem akadt meg érzelmek kátyúiban, széles tér volt neki az élet, s a maga természetes helyére tett mindent. Nem hevítették elfogultságok, indulatok, szellemi elsőbbsége fensőbbségében, tántoríthatatlan igazságszeretetben s tárgyilagosságban nyilatkozott meg. A magyarországi háborúról írt emlékirata tökéletes mű; még egyszer feltámadt benne szellemének ősrétege, a vezérlő fejedelem öntudata, vallomásaiban azonban már egészen elszakadt a földtől…”

Rezik János, eperjesi tanár patetikus fohászában ekképp lelkendezik: „Élj, Ferenc fejedelem, hazánk gyöngyszeme! Élj, égi küldött! Ragyogj, mint Hajnalcsillag, a nap s a dél előfutáraként. Annyi forró küzdelem után hozd vissza, felséges fejedelem, a béke és nyugalom napfényes delét!”

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban, Felső-Magyarországban, vagy másképpen a Felvidéken. Igen előnyös családfáról származott, ereiben a Zrínyiek és Rákócziak vére keveredett. Férfiágon ükapja Rákóczi Zsigmond, dédapja I. Rákóczi György, nagyapja II. Rákóczi György, édesapja I. Rákóczi Ferenc volt (aki fia világra jötte után pár hónappal meghalt), valamennyien erdélyi fejedelmek. Nőágon nagyapja a császár elleni összeesküvésért lefejezett Zrínyi Péter, a költő Zrínyi öccse, édesanyja pedig Zrínyi Ilona, a bátor amazon, akinek második házassága révén Thököly Imre, a kuruc felkelő lett a gyermek Rákóczi mostohaapja. A kis Ferencet 12 éves koráig anyja neveltette; korán részt vett a vitézi portyákon, elkísérte Thökölyt a hadjáratokba, végigélte Munkács várának közel 3 éves osztrák ostromát, szóval a megpróbáltatások, nélkülözések során alaposan megedződött, és elleste a hadi mesterség fortélyait, amit később Zrínyi elméleti munkáiból is tovább tökéletesített. A Porta befolyása ekkorra már jelentősen meggyengült, s területeink java mentesült a török iga alól, de nemsokára a még elvetemültebb Habsburgok megszállása alá került. Ahogy Thököly mondta: „Rabságba veti országunkat a német, mihelyt felszabadítja!”. Azaz tovább folytatódott hazánk „két pogány közti” őrlődése. Kapzsi, telhetetlen idegenek grasszáltak mindenütt, gátlástalanul fosztogatták, sarcolták a népet, aki elképesztő nyomora ellen lázadásokkal, alkalmi felkelésekkel tiltakozott. De az általános, össznemzeti szabadságharcra néhány évet még várni kellett.

A serdülő, kamaszodó Ferenc a császár foglyaként 1688-ban átmenetileg a bécsi udvar „védőszárnyai” alá került, s többféle iskolában szigorú, garantáltan magyarellenes, lélektelen papok nevelték, azzal a nem titkolt céllal, hogy írmagostul kiirtsák belőle a hazafiságot, a rebellis szellemet, s engedelmes alattvalót, császári hivatalnokot faragjanak belőle. Legfőbb ellensége Kollonich bíboros volt, azaz kijelölt gyámja, vagyonának „kezelője”. Egyik elfogulatlan jezsuita tanára az alábbiakat jegyezte fel naplójába: „A fiatal Rákóczi 3-4 évvel látszik idősebbnek koránál. Arca barnáspiros, sötét a haja is, melyet nem rövidre nyírva, hanem hosszan, vállaira omló fürtökben visel. Egész valójában semmi középszerű nincs. Szavai, járása, magatartása mind méltóságteljesek, fejedelemhez méltóak, minden kevélység nélkül; amilyen nemes, olyan emberséges, jóllehet tekintélyét mindig megőrzi.” Egy másik tanítója szerint: „Ez a kis hős méltó a részvétre és szeretetre.”

Családjától, Julianna húgától, édesanyjától teljesen elszakították, csupán levelezéssel tarthatta velük a kapcsolatot. Jó úton járt afelé, hogy végleg elvesszen a magyarság számára. A dolognak mégis volt annyi értelme, hogy tudásban, műveltségben, nyelvismeretben gyarapodott, horizontja tágult, s ezt később is mindig hasznosította. Zsenge ifjúkorában nagy utazást tett Itáliában: Bécsújhelyből indulva felkereste Velencét, Ferrarát, Bolognát, Firenzét, Genovát, Torinót, Milánót, Nápolyt, Rómát, s XII. Ince pápát is meglátogatta. 1694-ben nagykorúsították, majd visszatért Magyarországra, ahol Sáros megye örökös főispánja lett. Feleségül vette a 15 éves Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőt, akitől 3 fia született: az első pár év múlva meghalt, a második József s a harmadik György azonban szerencsésen felnőtt. Birtokain tartózkodva összebarátkozott Bercsényi Miklós ungi főispánnal, később Aspremont tábornaggyal (a sógorával) és Batthyány Ádámmal.

1697-ben kitört a hegyaljai jobbágyfelkelés, ezt azonban Rákóczi még ellenezte, sőt a látszatát is el akarta kerülni a gyanúsíthatóságnak. Ám környezete nem hagyta nyugodni, kezdett öntudatra ébredni, s levelet küldött XIV. Lajosnak, a francia Napkirálynak. Azonban elárulták, ezért 1701-ben „összeesküvés” vádjával letartóztatták, s a bécsújhelyi börtönbe hurcolták. Fél év után külső segítséggel sikerült megszöknie és Lengyelországba menekülnie. Podolinban, Krakkóban és Varsóban múlatta az időt, megismerkedett Helena Sieniawska hercegnővel, kivel hosszú évekig rejtett szerelmi viszonyba bonyolódott. Közben itthon elfogatóparancsot adtak ki ellene, s a fejére tízezer forint vérdíjat tűztek. Rákócziban egyre inkább érlelődött a terv, hogy változtasson hazája nyomorúságán.

1703-ban Törökországban meghalt Zrínyi Ilona. Esze Tamás a tiszaháti kuruc talpasok élén felkereste Rákóczit, hogy jöjjön haza, mert valamennyien őt óhajtják vezérüknek. Az ország legelőkelőbb, leggazdagabb embere rövidesen az önként hozzásereglő legszegényebbek mozgalmának élére állt, kibontotta a „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért!) jelszóval ékesített zászlót, és átlépte a határt, mint Caesar a Rubicont… „Bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét.” – mondta. A híres Brezáni kiáltványban az egész országot fegyverbe, felkelésre szólította a képtelenül adóztató, hatalmaskodó idegen birodalom ellen, s egyúttal felszabadítást ígért a harcban részt vevő jobbágyoknak. De tömegesen csatlakoztak hozzá középnemesek, sőt főurak is, valamint ukránok, tótok, ruszinok; hamarosan egész Felső-Magyarország kuruc kézre került, egymást érték a lelkesítő győzelmek. Vele küzdöttek olyan kiválóságok, mint Ocskay László, Vay Ádám, Károlyi Sándor, Vak Bottyán, Forgács Simon, Béri Balogh Ádám, Radics András, Bezerédj Imre, Ráday Pál (ő volt a titkára és gyakorta társszerzője) stb.

A politikai-katonai teendők mellett kezdett kibontakozni Rákóczi irodalmi tehetsége is. Ekkortájt írta Buzgó ének-ét és Alázatos imádság-át, majd 1704-ben latinul és franciául kibocsátotta, a külföld meggyőzése végett, a Recrudescunt című kiáltványát („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzet régi sebei.”), melyben cáfolhatatlan, alapos indoklását adta a szabadságharc szükségességének. (A törvényeket megszegő hatalommal szemben az ellenállás nem lázadás, hanem jog. „Az Isteni Gondviselés elküldött engem puszta hazámba fegyverért, szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallotta ezt a kiáltást mindenki, a szabadság neve megmozgatta a nemes szíveket, sereglettek és fegyvert fogtak a szabadság visszanyerésére. De ez a szózat nem volt abban a helyzetben, hogy a katonáknak zsoldot, ruhát, fegyvert és lovakat adjon. A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adni tudjunk neki. De ugyanez a nép volt katona is, mégis adókkal kellett terhelni, kényszeríteni kellett, hogy eleséget szállítson, ne hagyja abba a föld művelését, és ugyanakkor elviselje a háború fáradalmait.”)

A gyulafehérvári országgyűlésen a székely, magyar és szász rendek Erdély (utolsó) fejedelmévé választották (beiktatására csak 1707-ben került sor Marosvásárhelyt), majd a lengyel trónt is felajánlották neki; ezt azonban többször is szerényen elutasította; mert „…sem célszerűnek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam idegen ország koronájáért és önhasznomért hazám ügyét cserben hagyni, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, tudniillik a németek jármának, hogy szabadságának még amaz árnyékát is elveszítse, amely addig megmaradt.”

1705-ben tartotta Rákóczi a Gyömrői beszéd-ét („Nincs veszedelmesebb egy szabad nép kormányzásában, mint a titkolózás, amely sok gyanúra és bizalmatlanságra ad lehetőséget…– Nem kívánok birodalmat, nem kincset tűletek, s nem egyebet: az igaz, bátor magyar szívet, hogy az magaméval összekapcsolván, veletek éljek és haljak! – Megteszek minden tőlem telhetőt, ha a nemzetnek nyugalmat szerezhetek vele. De ha ez nem sikerül, eljött az ideje annak, hogy üdvünket inkább nagylelkű halálban keressük, mintsem hogy magunkra vegyük a németek igáját. – Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg a szabadságunkat vissza nem szereztük.”), majd a szécsényi országgyűlésen vezérlő fejedelemmé választották. Ekkor született A szegénylegény éneke (1706) és a Responsio-ja, melyet a vallási békétlenség, főként a jezsuita túlkapások ellen írt. („Nem tűrhetők az országban olyanok, akik hazai kenyeret esznek, és az ellenség parancsát követik!”)

Az egész háború csúcspontja az 1707-es ónodi országgyűlés, ahol megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása („Eb ura fakó! József nékünk nem királyunk!”), ill. az általános adózás (köztereh) bevezetése. Néhány képviselő ugyanitt durván megsértette becsületében, s a közpénzek elsikkasztásával vádolta. Rákóczi könnyekkel küszködve, ám önérzetesen válaszolt: „Édes nemzetem! Ezt érdemlettem tőled bujdosásim után? Életemet, véremet, mindenemet éretted felszentöltem, feleségemet, gyermekimet, szerencsémet megvetettem, sőt ami több, az édes eleim is a virágzó előbbi szabadságodnak helyrehozásáért mindeneket kockára vetvén, véröket, hitüket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal koporsómba viszem: mert te tudod, Istenem, hogy igaz szívű vagyok, és privát javat nem kívánok! Ne szenvedd, édes hazám, rajtam ezt a gyalázatot!” (Ezzel a többséget sikerült meggyőznie, s a renitenseket helyben felkoncolták.) Ugyanakkor figyelmeztette az urakat is az egyszerű nép őszintébb megbecsülésére: „Vigyázzunk nagyon, mert ahogyan mi fellobbantottuk a tüzet az ellenség ellen, ugyanúgy ellenünk is támadhat ugyanaz a tűz!”

A kuruc had hiányosan felszerelt, képzetlen, alultáplált volt, s bizony önmagában a fogyatkozó lelkesedés nem óvhatta meg mindig a vereségektől (pl. Nagyszombat, Trencsén stb.). Ezért írta meg Rákóczi 1708-ban a Hadakozó embernek tanító scholája című traktátusát, és katonái előtt számos beszédet is mondott (pl. a huszti gyűlésen s a kállói hadiszemlén). A sárospataki országgyűlésen elhatározták a harc rendületlen folytatását, a megalkuvás és a felemás béke elutasítását. A nehézségek viszont egyre szaporodtak; sem a franciáktól, sem az oroszoktól (Nagy Péter cár), sem a törököktől nem kaptak mást hitegetésen kívül, így esélyeik egyre romlottak, s az 1710-es romhányvadkerti csatavesztés már a végső bukást vetítette előre. Rákóczi ekkor írta meg Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése című politikai művét, majd ismét Lengyelországba indult támogatást szerezni. Azonban 1711-ben a teljhatalommal megbízott Károlyi Szatmárban békét kötött a labancokkal, majd a majtényi síkon letette a fegyvert (pontosabban a zászlókat), mert nem vállalta a további kilátástalan véráldozatokat. (Áruló volt-e vagy reálpolitikus? – ebben ma is megoszlanak a vélemények. Nem tisztem most ezt a vitát eldönteni. Csupán megjegyzem, hogy 1849-ben kísértetiesen megismétlődött mindez Görgeivel Világosnál.) Ezzel végetért a magyar história leghosszabb (8 esztendős) szabadságharca. Csekély eredménnyel, hisz elmaradt a jobbágyfelszabadítás, veszendőbe ment a belső megújulás s a gazdasági fejlődés, azaz lényegében minden maradt a régiben. Megkezdődött a kurucok életfogytig tartó keserű bujdosása.

Rákóczi 1713-ban Franciaországba ment, csatlakozott hozzá Zay Zsigmond s Mikes Kelemen, a tehetséges íródeák, jóval később pedig Bercsényi is. Az általános európai rendezésből (ez volt az 1714-es rastatti béke) hazánkat egyszerűen kihagyták, mint azóta is annyiszor! 1715-ben, III. Károly nyomására, a pozsonyi országgyűlés Rákóczit és a hűségesküt megtagadó híveit hazaárulónak nyilvánította, fő- és jószágvesztésre ítélte. Párizs is megalázta, felszínességével taszította a fejedelmet, ezért egy vidéki kolostorba vonult vissza, ahol szinte szerzetesként élt, és hozzákezdett a Confessio (Vallomások) latin nyelvű lejegyzéséhez. Ebben az 1716-19 közt készült 3 részes szubjektív vallásfilozófiai, önéletrajzi „versprózában” Szent Ágoston-i magasságokba szárnyalt. Az 1717-ben franciául írt Memoires-jaival (Emlékiratok) együtt ez a barokk utáni, felvilágosodás előtti irodalmi munkásságának vitathatatlan fő műve, a saját idealizmusának s egyben szabadságharcának megkerülhetetlen, európai rangú tükörképe. Ilyen sorok találhatók benne: „Ki a világ előtt fejedelem, a te színed előtt por és féreg vagyok…– Mert ki lehet ellenem, ha te velem vagy, és ki lehet mellettem, ha te elhagysz?”

1717-ben a szultán hívására kíséretével egyetemben Törökországba utazott; előbb Gallipoliban, majd Drinápolyban, Jeniköjben, végül 1720-ban Rodostóban telepedett meg. (Bercsényi szójátéka szerint: „Rodostó – ostorod”.) A Porta is csak ámítgatta, tapasztalatait, szolgálatait elfogadta, de még a maga és társai megélhetését is alig biztosította. Nem sok reménysége, bizodalma maradt: „… szinte már azt sem tudom, élek-e még, vagy csak azért vagyok a világon, mert elfelejtettek eltemetni. Ugyanis az a szomorú tapasztalatom, hogy a lelki és testi halálon kívül van politikai halál is. Már semmi, de semmi nem köt ehhez a világhoz. Senki nem veszi hasznomat, és amikor magam sem látom hasznát személyemnek, kétszeresen szerencsétlen vagyok.” A zágoni Mikes szerint: „A bujdosásban is bujdosnunk kell.” Szekfű Gyula, a neves történész írta a számkivetett fejedelemről: „A száműzetés keserűsége csak a földi vándorlás legvégén, a halál kapujában vált meg tőle. Szomorúság volt osztályrésze, nagyobb szomorúság, mint amit a sors egyéb száműzöttekre szokott kimérni. Nem elég, hogy a hazától, a nemzet közösségétől elszakadt, utolsó évtizedeiben a keresztény világ vigasztalását, a nyugati műveltség áldását (??! – S. A.) is nélkülöznie kellett. Végtelen egyedülvalóság feküdte meg lelkét embertelen súllyal, senkitől tanácsot, senkitől útmutatást nem remélhetett. Mindent saját magából, saját gondolat- és érzésvilágából kellett merítenie.”

1721-ben Meditáció-i sorozatát vetette papírra, majd 1725-ig befejezte állambölcseleti munkáit, közben szorgalmasan levelezett sokakkal. Mindkét fiának sikerült megszöknie a bécsi fogságból, s közülük György több hónapig nála vendégeskedett, de valójában fiaiban is csalódott, akik nem örökölték sem képességeit, sem áldozatkészségét és kitartását. 1732-ben elkészült II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete, melyben egyéb intelmei mellett leszögezte: „A fejedelmeknek törvényes hatalmuk van, amelyet a nép szabad és egyhangú beleegyezése adott nekik és tart fenn.” 1735. április 8-án, 59 éves korában halt meg a „szegénység édesura”. Szívét a francia Grosbois-ba küldték kézirataival együtt, testét pedig Rodostóban temették el, majd átvitték Konstantinápolyba (Szent Benoit templom), Zrínyi Ilona hamvai mellé, végül 1906-ban nagy pompával mindkettőjük földi maradványait a kassai Dómba szállították.

Rákóczi egész életével a Habsburg-birodalomtól különváló, önálló, független, központosított új Magyarország felépítésén fáradozott, mind diplomáciai és katonai, mind pedig gazdasági-társadalmi és kulturális téren. Tollal és karddal harcolt a szabadságért, a nemzeti összefogásért és egységért. Államférfi, hadvezér, művelődéspolitikus, diplomata, író, társadalmi és vallási bölcselő volt egyszemélyben. Már kortársai is nagy tisztelettel övezték a „haza atyjának” karizmatikus egyéniségét, valóságos Rákóczi-kultuszt teremtve ezzel. Nála a személyes sors s a nemzeti ügy tökéletes összhangban volt; kizárólag népe fölemelkedésével együtt akart boldogulni, s nemes küldetésének bukása okozta önnön tragédiáját is. Mindvégig vallási toleranciára, a felekezeti viszályok kiegyenlítésére törekedett, kerülte a zsarnokságot, a fölösleges erőszakot; ha szükséges volt, büntetett ugyan, de kegyes és igazságos volt, mértékletes és méltóságos. Mélységes hit, törhetetlen hazafiság, vitézi morál, továbbá emberszeretet, hűség, bölcsesség, kötelességtudás és önzetlenség jellemezte. Ugyanakkor elemző, önfeltáró, vívódó és szenvedélyes alkat volt. Messze előre látta, hogy az egyes társadalmi osztályok közti éles ellentéteket fel kell oldani, sőt azt is, hogy a közép-európai (ha úgy tetszik: kárpát-medencei) népek csupán együtt vihetik valamire, mert a gyűlölködés és marakodás csak a pusztulásukhoz, elsöprésükhöz vezethet. (Bizony nem ártana megszívlelni ezt azoknak a vaksi, hazug és barbár „demokratáknak” sem, akik azt hiszik, hogy szabadok és boldogok lehetnek olyan áron, ha egy másik nemzet torkát szorongatják, vagy életterét fondorlattal összezsugorítják.)

A kuruc világnak Rákóczi volt az éltető magja, fáradhatatlan motorja. Tüneményes alakja ő a magyar történelemnek. Szabadságharca, hagyatéka feltüzelte, megtermékenyítette a lelkeket, melyekből pompás mesék, mondák, dalok és művészeti alkotások fakadtak. Diadalok öröme, kudarcok bánata, remény és lemondás árad belőlük, az igaz ügyért küzdők iránti rajongó szeretet s a szabadságunkat eltipró ellenség dühös megvetése tör föl századok óta. Riadó kürt és kesergő tárogató dobban meg szívünkben, egy daliás kor gyönyöre és gyásza vibrál idegszálainkon. Rákóczi fejedelem emléke állócsillagként tündököl a Hadak Útján, örök világosságot és példát sugároz minden árva, szenvedő, sötétben botorkáló magyarnak. Csak fel kell emelni csüggedő fejünket, hogy szembenézzünk vele!

II. Rákóczi Ferenc

Ima a hazáért

Hozzád fordulunk a megpróbáltatásnak

e nehéz napjaiban, népeknek

és seregeknek Ura és Istene.

E nemzet küzd jogaiért és igazságáért,

s Hozzád emeli esdő tekintetét,

mert egyedül tőled várhatja

szabadulásának óráját.

Vitéz hőseink vére áztatja

Hazánk szent földjét,

s az özvegyek zokogásaiba

ártatlan gyermekek és szomorú anyák

könnyei vegyülnek.

E könnyek árja törjön föl az égre,

és ostromolja meg

irgalmasságodnak trónusát!

Ne hagyd elveszni azokat,

akik Benned bíznak,

s a meggyötört szívek sebére

öntsd könyörületed balzsamát!

Üdvözítő Istenember, Jézus,

ki egykor vérkönnyeket hullattál

a veszendő Jeruzsálem felett,

tekints kegyesen

a mi sanyargattatásunkra,

s oltalmazd ezt a szép hazát,

melyet első szent királyunk

Szűz Anyád, Mária, pártfogására bízott.

Boldogságos Szűz Anya, Mária,

ne feledkezzél meg a te népedről,

szegény Magyarországról,

melynek oltalmazója és pártfogója lettél!

És ti, szent királyaink,

akik a kereszt jelével

és a Boldogságos Szűz képével díszített

zászlóinkat erős karokkal

vezéreltétek győzelemre,

legyetek szószólóink Istennél,

hogy közbenjárástok a Mindenható

szívét könyörületre lágyítsa irántunk,

most és mindörökké.

Ámen.

(Írta: Siklósi András)