Hagyjátok veszni az aranyművest! – avagy Homokra épített hazugságvilág

Úgy tűnik tényleg elindult valami. A minap – legnagyobb csodálkozásomra – Pap Gábor művészettörténész tartott előadást, ráadásul a videó tanúsága szerint mindjárt két részest, az Echo TV Civil Akadémia című sorozatában. Mondok magamnak: Mi a szösz? Mi történt gyerekek? Cenzoréknál szabadságolás van a Seychelles-szigetekre, vagy szimplán csak elaludtak Big Brotheréknél?

Mindenesetre több mint elgondolkodtató, hogy azt az embert, akiről hivataloséknál eddig tudomást sem akartak venni, egyszer csak képernyőre engedik egy országos médiában. És ez még akkor is így van, ha történetesen azon a csatornán, amit az ámerikás hangzású szolgáltató jó ideje már levett a csatornakiosztásomról. Ha kell, vegyem meg a drágább, digitális változatot, amiről természetesen nem tudsz felvenni külső adathordozóra. Ja kérem, ki van ez találva!

No, miután lefutottak laza bemelegítő körünket, itt van mindjárt két érdekes apróság a fenti szituésünök elegáns kiküszöbölésére szolgáló világhálóról. Pusztán jelzésértékűen, csak a szemléltetés kedvéért.

Ne a görögök, a németek lépjenek ki

Sajátos megoldását javasolja az eurozóna válságának a Bloomberg cikke. Szerzője szerint akik az eladósodott Görögország, Portugália és ki tudja, még melyik déli állam kilépését, kizárását szorgalmazzák, azok egyszerűen fordítva ülnek a lovon. Görögország visszaállított drachmájával biztosan nem volna életképes, a régi-új pénzzel szembeni bizalmatlanság miatt a leértékelődés óriási lenne, és a fizetésképtelen ország másokat is magával rántana, az egész zóna veszélybe kerülne.

Ha viszont a németek lépnének ki, velük szemben nem rendülne meg a bizalom. A németek nélkül az euró leértékelődne ugyan, de a pénz értékvesztése sokkal kisebb lenne, a folyamat sokkal inkább rendezetten menne végbe, mintha a gyenge déli államok egymás után, a befektetők páni menekülése által kísérve válnának ki. A leértékelődés helyreállítaná a maradék valutaövezet versenyképességét. Ez sem volna persze ingyen-ebéd, de legalább a teljes összeomlás elkerülhető volna.

Forrás: eltecon.blog.hu

Apró kis adalék a fentiekhez, hogy Németországban tekintélyes összegű beváltatlan német márka maradt a polgárok kezében az euró-csatlakozás után is, az árakat pedig ma is sokan átszámolják márkába. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, Német-honban százezres méreteket öltött tömegmozgalom van kibontakozóban a márka, mint hivatalos fizetőeszköz visszaállítása céljából. Mondjuk úgy, hogy ez is több, mint elgondolkodtató. De ha ez még nem lenne elég, itt egy másik kis színes:

Most már tömegesen veszik ki a pénzüket a bankból a görögök

A hétvégi választások előtt felgyorsult a betétkivonás a görög bankokból, és több ízben elérte a napi 500 millió eurót – nyilatkozta a Bloombergnek két meg nem nevezett bankár. Az ügyfelek attól tartanak, hogy Görögország kilép az euróövezetből.

Az elmúlt időszakban 100 és 500 millió euró közötti összeget vettek fel a görögök a bankokból naponta. A bennfentes által idézett nem hivatalos adatok szerint az utóbbi hónapban inkább az 500 millió euróhoz állt közel ez a szám, ami a betétek közel 0,3%-át jelenti. Egy másik bankár szerint tegnap a 700 millió eurót is elérhette a betétkivonás nagysága.

A görög jegybank, a Bank of Greece megkérdezett illetékese nem kommentálta az értesülést. A jegybank legfrissebb, április végi adatai szerint a belföldi, nem kormányzati szereplők betétállománya áprilisban valamennyivel még nőtt is, így 170,459 milliárd euróra rúgott. Egy lapértesülés szerint azóta csak májusban 6 milliárd eurónyi betétet vontak ki a görögök.

2009 decembere óta közel 72 milliárd eurónyi betétet vontak ki a görög bankszektorból, ami a betétállomány közel 30%-os csökkenését jelenti. A kieső forrásokat egyelőre az Európai Központi Bank likviditása pótolja, amennyiben azonban Görögország kilép az eurózónából, leválik erről a lélegeztetőgépről. A betétüket felvevő ügyfelek ettől való félelmükben veszik ki pénzüket a bankokból.

Mi lesz a bankokkal, ha visszatér a drachma?

A betétkivonás felgyorsíthatja azokat az eseményeket, amelyek egy új devizához vezetnek – vélte Thomas Costerg, a Standard Chartered Bank londoni közgazdásza. Alexisz Ciprasz, a választások egyik legnagyobb esélyesének tartott baloldali Sziriza párt vezetője kedden úgy nyilatkozott, hogy a görög bankszektor gyors feltőkésítését tervezik, és az a céljuk, hogy visszaáramoljon a kivont pénz a görög bankrendszerbe.

Forrás: portfolio.hu

Na kérem tisztelettel! Ez a nagy büdös valóság! Az európai!

Naivéknál olvassák a hírt, és nem értik. Mi a probléma? Hol itt a gond? Pofonegyszerű az ügy, emberek betették a pénzüket a bankba, most pedig szeretnék azt onnan kivenni. Nincs itt semmi fennakadás. nem is lehet(ne).

Elvileg.

Azért mondom, hogy elvileg, mert az emberek zöme ma is abban a jótékony (s egyben kétségkívül kártékony) hiszékenységben tengeti szürke munkás hétköznapjait, hogy a bankok a betétesek pénzével gazdálkodnak, az oda betett lóvét kölcsönzik ki tisztes haszon fejében, melyet – a pénz használati értékének betudva – kamatként tehetnek zsebre.

Velük ellentétben viszont, aki ismeri az ismeretterjesztés és szemfelnyitogatás területén általam többször is példaértékű példaként propagált „A pénz, mint adósság” című filmet, az cseppet sem lepődik meg ezen a naiv kérdésfeltevésen. Azért nem, mert ennek a filmnek a része az „Aranyműves meséje” című kis szösszenet, amely kétségkívül a legjobban, legegyszerűbben és legközérthetőbben magyarázza el a témában teljességgel járatlan ún. „kisember” számára is, hogyan működik ma a pénzrendszer, s mivel működéséből kifolyólag bele van kódolva a józan észtől és becsületességtől való teljes elrugaszkodás és idegenkedés, tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ma már új pénz csakis és kizárólag adósság formájában jöhet létre.

Különösen érdekes az a fajta kettősség, mely abban nyilvánul meg, hogy a rendszer működésének egyik alapfeltétele – s ennek megképződését legkitűnőbben az államok tudatos eladósodása, eladósítása példázza legjobban –, hogy a felhalmozott adósságok soha ne kerüljenek teljes mértékben visszafizetésre, mert akkor összeomlana a rendszer, ezért vetetnek fel újabb és újabb hiteleket az államokkal előző tartozásaik finanszírozása végett, miközben a magyar miniszterelnök első számú prioritásként kommunikálja a nagyvilág felé az adósság állomány minden áron való csökkentését.

Hát, asszem Sziszifusz korrepetálás céljából visszaülhetne az iskolapadba, mert a hiábavaló erőfeszítés, a nevével fémjelzett „sziszifuszi munka” szókapcsolat bizonnyal új értelmezést nyert.

No, mármost a különböző közgazdászok, politológusok és szakértők általánosságban úgy csűrik és csavarják a szót a televíziós beszélgetések alkalmával, hogy abból a dús képzeletű nép egyszerű gyermeke vajmi keveset ért meg. Egy a lényeg, mindig az a fél kerüljön ki győztesen a vitából (csatából), akinek alfelével az adott szakértő (megfelelő díjazás ellenében, természetesen) éppen szorosabb kapcsolatba került, és hát nagyon úgy tűnik, hogy a népnek ebből is kezd most már elege lenni.

Ellentétben nagynevű szakértőinkkel, ez az egyszerű kis történet, az „Aranyműves meséje” bemutatja nekünk a mai pénzvilág működésének két alapvető szabályát, mely nélkül egy pillanat alatt romba dőlne ez az egész hazugságra alapozott, kőszikla helyett homokra épített látszatvalóság.

Most, amikor a görögök tömegével igyekeznek hozzájutni a gazdasági folyamatok közvetítő közegéül szolgáló jelek szerintük birtokukban lévő mennyiségéhez, azaz a saját pénzükhöz, tulajdonképpen ugyanerről, a kis rajzfilm által bemutatott két alapszabályról van szó. Ezek rendre a következők:

1. számú aranyszabály: Csak az aranyműves tudhatja, mennyi arany van ténylegesen a trezorban.

2. számú aranyszabály: Ne akarja mindenki egyszerre kivenni az aranyát a trezorból.

Amíg ez a két „arany”szabály él, addig a rendszer tovább működik zavartalanul.

Ugye milyen érdekes? Kicsit hajaz a dolog a szokásos 1. §. A … mindig igaza van. 2. §. Ha mégsem, akkor automatikusan az 1. §. lép érvénybe. Valami ilyesmiről van szó itt is.

Gondoljunk bele!

Már az első pontnál érzékeljük, hogy itt valami nem kóser, vagy lehet, hogy nagyon is az, legalábbis az aranyműves számára, és hát itt ugye rögtön felmerül az emberben egy újabb kérdés is, nevezetesen, hogy kiből válhat aranyműves. Visszatérve a téma boncolgatására, a figyelmesebb szemlélő számára azonnal világossá válik, azért elengedhetetlen ennek a feltételnek a teljesülése, mert a rendszer eleve hazugságra épül, azaz a trezorban soha nincs annyi arany, vagy pénz, egyszóval fedezet, mint amennyit oda névlegesen, vagy hivatalosan, tehát dokumentálva elhelyeztek a betétesek. És máris megérkeztünk a ma használatos ún. banki tartalékráta rendszeréhez. Azt is mondhatnák, hogy  okosba’ lepapírozták a dolgot. A lényeg, csak az aranyműves, illetve mai megfelelője a bankár legyen tisztában azzal, mennyi pénz van ténylegesen a birtokában az adott pénzintézetnek.

Mi több, ha ezt a jogot más is szeretné vindikálni magának, kitör a skandalum! Micsoda felháborító és példátlan eset történt akkor, amikor annak idején az írek, lévén megszorultak kissé, fakultatív szabad-foglalkozás keretében, mintegy öntevékeny jelleggel, a spontaneitást magukévá téve egyszerűen nekiálltak eurót nyomni. Bankárkaszték ugyanis azt hitték, hogy a világ is azt hiszi, hogy a minden további nélkül történő önálló pénzkibocsátás és pénznyomás az olyan tevékenység, mely a privilégium kategóriájába tartozik, s mint ilyen, kizárólag az amerikai nemzeti bank szerepét betöltő magánkartellek tömörüléséből álló FED számára fenntartott egyszeri és megismételhetetlen kiváltság. De mivel akkora szarban volt a nagyságos és fényességes Európai Porta, ami a mostanihoz képest laza akciózásnak tűnik csupán, az illetékes komisszár-asszony rábólintott, s ezzel az utólagos engedélyezéssel, hivatalossá tették a dolgot, mondjuk úgy, ezúttal is megoldották okosba’.

És ezen a ponton érkezünk el a 2. §. gyönyörűségéhez. Átérezzük annak a szerves együvé tartozásnak a harmóniáját, mellyel akkor szembesülünk, amikor valamilyen véletlen vagy szerencsétlen egybeesés során bukjuk az 1. §-t, s ahogyan azt a dús képzeletű nép egyszerű gyermekei az efféle szituésünök kapcsán az interperszonális kommunikáció sajátos megnyilvánulásaként szokták volt mondani: „amikor bugyog, aminek bugyognia kell, nos akkor rendszerint bizony érdekes dolgok szoktak a felszínre kerülni”.

Nincs ez másként ezúttal sem. És itt érkezünk meg a mostanság rivaldafénybe kerül görögökhöz, akik egyre kevesebb rokonszenvvel viseltetnek a németek, de legfőképpen az angyali Merkel kancellár-asszony iránt. Ha már megvan a baj, és nem csak az aranyműves tudja, mennyi van, vagy éppen mennyi nincs a trezorban, akkor vagyunk csak igazán gondban. Ha ezen információ birtokában mindenki egyszerre vonja meg tőlünk a bizalmát, azaz a betétesek egyszerre óhajtják érvényesíteni a jogukat, nevezetesen, hogy bármikor hozzájuthassanak a pénzükhöz.

Nem tudom észrevettük-e, de kicsit olyan ez, mint a devizahitelesek esete. Becsapnak, hazudnak neked, semmilyen ráhatással nem vagy az eseményekre, egyetlen hibát követtél el, azt is kényszerűségből, nevezetesen, hogy kapcsolatba kerültél a pénzintézettel, és minden kockázatot a te nyakadba varrnak. Görnyedj csak alatta! Aláírtad a papírt, innentől kezdve te viseled a dolog összes kockázatát és következményét!

Hallottál már valaha olyanról, hogy a bank helyett az ügyfelet tőkésítették fel? Én még soha sem. Pedig ő sokkal jobban rá van szorulva, hiszen a bankkal ellentétben számára nem engedélyezett pénzt előállítani a semmiből. Legyünk korrektek, a bankokkal szemben a takarékszövetkezetek is csak a betétesek által elhelyezett összeggel gazdálkodhatnak.

Gyakorlatilag ez az egész rendszer a legalsó szinttől a piramis csúcsáig, ahol Mordor szeme mindent lát, hazugságra épült. Téged pedig egy teljesen életszerűtlen szemléletmódnak köszönhetően belekényszerítenek ebbe a rendszerbe, ráadásul úgy, hogy még a gondolatát is betiltják annak, mely szerint lehetne ez másként is. Ugyanis abban a pillanatban, amikor valaki hitelt vesz fel, függőségi helyzetbe kerül és kiszolgáltatottá válik a hitelező felé, hiszen kötelezettséget vállal, amely korlátozza őt a továbbiakban. Ez a korlátozás – legjobb példa rá az ingatlanhitel – tartósan (sokszor évtizedekig) fennáll, tehát tartósan és negatívan hat ki az egyén, a család életvitelére is.

Külön érdekessége a dolognak a nagy fokú és a józan észnek teljesen ellentmondó felelőtlenség, és az abba történő belekényszerítés! Mégsem áll meg senki, még csak egy röpke pillanatra sem, és mondja azt, hogy ácsi gyerekek, honnan a rossebből tudjam én, hogy mi lesz itt, mondjuk tíz év múlva! Ugyanúgy azt sem firtatja senki, hogyan lehet ilyen feltételeket szabni, amikor manapság gyakorlatilag hónapokra sem lehet előre tervezni, nemhogy évekre, mint például az autók, vagy évtizedekre, ahogyan az ingatlanok esetén.

S ha ez nem lenne elég, s talán ez a legnagyobb probléma, ezt a rendszert teljesen normális színben tüntetik fel. Mondok egy példát és rögtön érthetővé válik a dolog. A legelső, már-már a pavlovi reflex automatizmusát megszégyenítő, a financiális bűvészkalapból előhúzott sablonos sztereotípia Széchenyi és „Hitel” című művének említése. A hitel az tulajdonképpen jó dolog. Sőt! Már-már szükségszerű, ha azt akarod, hogy a dolgok jól működjenek! Nélküle talán már létezni sem lehet, mondjuk úgy, az élet velejárója!

A „neked itt és most feltétlenül muszáj elfogyasztanod azt is, amire az égadta világon semmi szükséged nincs, akkoris (no pláne akkor) ha nem fussa rá” című Carpe Diem (Élj a mának) ostoba mentalitása, csak afféle „zsák a foltját” passzentos kiegészítő a kabátot a gombhoz típusú létezéshez, ha úgy tetszik hab a tortán, jól összeillik Mammon világának életszerűtlenségével.

És itt álljunk meg egy pillanatra, Istenben szeretett felebarátim!

Véleményem szerint a hitel az egyik legrosszabb dolog, amit ember kitalált! Legalábbis a mai kamatos kamattal terhelt formájában! Pontosan a fent említett okok miatt. Ma annyira megdrágították a gazdasági folyamatok közvetítő közegéül szolgáló jelekhez, vagyis a pénzhez való hozzájutást, hogy hitelfelvétel során, akarva-akaratlanul, de könnyedén létbizonytalanságban találhatjuk magunkat.

A fizetni nem tudó, vagy késedelmesen fizető – tévesen devizahitelesek, valójában deviza-alapú hitelesek – nagy száma mutatja, mennyire káros az a rendszer, melyre az egyes ember gyakorlatilag semmilyen ráhatással nincs, éppen ezért tervezhetetlen a hitel visszafizetése. A kedvezőtlen változásokból következő összes kockázatot viszont egyoldalúan ráterhelik a szerencsétlenre. Rövid idő alatt drasztikus változások következhetnek be az árfolyamok területén, s mivel az emberektől lassan már mindent elvettek, tartalékuk nem lévén, ha munkájukat – vagyis egyetlen stabil jövedelemforrásukat – is elvesztik, vége a dalnak.

Ezek a körülmények olyan többletköltséget jelentenek az adós számára, melynek kitermelése, már-már az élet fenntartását teszi lehetetlenné. Mármost ez az egész ott válik igazán érdekessé, ha visszamegyünk az alapokig és megnézzük a vonatkoztatási szintet. Ha ugyanis rossz alapon állunk, már pedig kétségkívül az egyik legrosszabb alapon, kőszikla helyett homokon ácsingózunk, vagyis a hazugság talaján, akkor azt találjuk, hogy muszáj feltennünk az idevágó legfontosabb kérdést. Ez pedig így hangzik:

Miért nem tudod mindezt önállóan, másoktól való függőség és kiszolgáltatottság nélkül megtenni? Miért nem keresel annyit, hogy önállóan a saját pénzedből tudd megvenni azt amit szeretnél, vagy beruházni abba, amibe szeretnél?

Pedig húsz egynéhány év elteltével végre a miniszterelnöknél is leesett a tantusz, muszáj lesz most már végre némi pénzt is hagyni az embereknél, mert lassan nem marad senki sem, aki felett uralkodhatnának.

Nem tudom érzékeljük-e azt, hogy itt tulajdonképpen arra megy ki a játék, el kell hitetni az emberiséggel, hogy létezni, élni, életben maradni, csakis eladósodva lehet? Hitel nélkül elképzelhetetlen az élet!

Ez azért igazán hátborzongató, mert az ember Istentől szabad akaratot kapott, vagyonától tudatosan megfosztva viszont híján van az önrendelkezésnek, s így tulajdonképpen financiális rabszolga válik belőle. Ez azt jelenti, hogy nem hozhat szabad akaratából döntéseket, mert az eladósodásból, az eladósításból kifolyólag kötelezettségek terhelik, s ezen elköteleződés okán, melynek meg kell felelnie, korlátozva van döntési szabadságában.

Soha abba nem hagyható mókuskerék-effektus képződik meg, hiszen ahelyett, hogy másik rendszert választanánk, mondjuk olyant, amelyben nem kell hitelre megvenned egy autót, mert készpénzért is meg tudod vásárolni, mi továbbra is arra pazaroljuk a drága időt és energiát, hogy megjavítsuk a megjavíthatatlant. Miniszterelnököknél ez a fajta szellemiség és tevékenység általában a visszafizethetetlen államadósság minden áron való visszafizetésében csúcsosodik ki.

Az analógia egyébként félelmetes, emlékeztet a televízióban látott különböző gyógyhatású izéket reklámozó hirdetésekre. Minden esetben a következményeket kezelő, vagy a tüneteket enyhítő szert, tablettát, kenőcsöt reklámozzák, soha nem az okot megszüntető viselkedést, táplálkozást életvitelt propagálják. Tisztára ugyanaz, mint a pénz esetében. Fúrjuk, faragjuk, csiszoljuk a dolgot, de attól még ugyanaz a rossz marad meg, legfeljebb új, más, kissé dizájnosabb csomagolásban. Muszáj ebben a rossz rendszerben tartani bennünket, mert ebben van üzlet.

Képzeljük el, hogy életmódot váltunk, más élelmiszereket veszünk magunkhoz, ezáltal egészségesebbé válunk, mindjárt nem lesz szükségünk a drága pénzen reklámozott pirulákra, már nem lehet eladni nekünk, így nincs benne üzlet. Ugyanez áll a bankokra is. Ha jól emlékszem Bogár prof. kesergett egy sort a jó múltkorában arról, hogy évente mintegy 400 millió forint megy el csak arra, hogy a magyar emberek számláit kereskedelmi bankok vezetik. Miért is? Miért nincs egyetlen nemzeti számlavezető intézet, miért dobunk oda csak úgy 400 milliót gyakorlatilag a semmiért nem is tudjuk tulajdonképpen kiknek?

A dogmatikusság, a megkérdőjelezhetetlenség, az eleve elrendeltetettség az, ami az aranyműves két aranyszabálya mellett a rendszer lelke, s talán ez a legveszélyesebb is! Ugyan kérem, ez marhaság! Hitel nélkül elképzelhetetlen az élet! Miért is? Nem ismerjük, vagy megfeledkeztünk a régi magyar mondás bölcsességéről? Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér! Itt lenne az ideje végre, hogy a szirénhangok ellenére, legfőképpen azok ellenére, megtanuljunk újra beosztással élni, csak addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér!

Persze tudom jól, nem azért vásárol az emberek többsége hitelre, mert dőzsöl, vagy hedonizál, bár darab idő óta a hivatalos kommunikáció ezt akarja elhitetni velünk, ez eladósodásunk fő oka, hanem azért, mert annyira elszegényítették a lakosságot, hogy csak eladósodva képes az életben maradásra. És ez az egyik legnagyobb bűn, amit a magyar társadalommal szemben elkövettek. A másik pedig az, hogy azt mondják, csak így lehet, máshogy nem! A harmadik legnagyobb bűn pedig az, hogy erre rá is tesznek még egy lapáttal, amikor azt szajkózzák, hogy ebbe bizony muszáj lesz belenyugodni, mert az adósságot pedig minden körülmények között vissza kell fizetni! Méghozzá (kamatos) kamatostul! Vitának helye nincs, punktum! Akkor is, ha beledöglünk!

Mármint, hogy mi. Ők nem, az teljességgel ki van zárva!

Az igazán felháborító az – és ezért tud fennmaradni még nagyon sokáig ez a rendszer –, hogy egyszerre van jelen a hétköznapi létezés iszonyatos megdrágítása, valamint az államokon keresztül a lakosság, az egyes ember manipulatív módszerekkel történő eladósítása, a vagyonától történő tudatos megfosztása. Ez a modern kori rabszolgaság.

Sűrűn találkozunk a bankkonszolidáció fogalmával, elegendő, ha emlékezetünkbe idézzük a Postabankot. Minket betéteseket, akik nélkül, akik pénze nélkül a bankok nem is létezhetnének, minket mikor konszolidálnak végre? Mikor tőkésítenek fel bennünket annyira, hogy a biológiai lényünk életben tartásán kívül végre másra is jusson időnk? A válasz erre asszem sohanapján, kiskedden.

Valamelyik tévéhíradóban láttam egy bejátszást. Egy görög boltos nekiszegezte a kérdést a kamerának, aszonta a riporternek, nézzen már körül, így néz ki egy európai bolt, maga szerint ez Európa? Ilyen van Németországban? Hát nincs. Mint ún. teljes jogú európai uniós tagállam polgára hadd kérdezzem már meg, ugyanazért a munkáért én miért nem vihetek haza ugyanannyi pénzt, mint egy német? Tudom, hogy az okosok erre most azonnal rávágják, hogy ugyan már, ne legyünk demagógok, meg populisták, de hát végső soron nem bennünket, embereket kellene szolgálnia ennek az egész hóbelevancnak? Dehogynem! Szóval akkor miért is nem hagynak nálam annyi pénzt, mint mondjuk egy németnél?

Legutóbb 1,5 eurót fizettünk a gázolaj literéért a düsseldorfi üzemanyagtöltő-állomáson. Tudom, hogy populista, tudom, hogy demagóg, de nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: mennyit keres egy német és mennyit egy magyar?

Elég volt! nincs több jótétemény az aranyművesnek. Emlékszünk még a megszokott „jótett helyébe jót várj” népmesei szófordulatra? Nos, úgy tűnik, a filmbeli néhai trezorőr aranyműves modern kori utódai, a két egymásra talált gyökértelen kaszt – a lélektelen  internacionalista és a világpolgár kozmopolita hathatós közreműködésével – kifordította sarkaiból a világot és ostoba módon megfeledkezett arról mit jelent jót tenni valakivel. Meg is kapják ezért, ami jár. A görögök már el is kezdték kimérni a porciót. Figyelmeztető jel ez mindannyiunk számára.

Hagyjátok veszni az aranyművest! A történelem süllyesztőjébe vele!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő