Gyerektartást a más gyereke után? – Második rész

Miért nem volt ez gond a korábbi időszakokban? Először nem volt még ekkora vegyipar és ezért általános volt bizonyos  anyagi javak szűkössége (Textil, cipő, műanyag eszközök, festékek, stb. Hol van annyi bőr, hogy mindenkinek bőr cipő jusson?)

A szegénység látványa megszokott volt.  Másodszor sokan nem ismerték a fogamzásgátlást, tehát a „nem tervezett” gyerekek is megszülettek. A harmadik, hogy ezt sokan nem is bánták, egyrészt, mert egy tíz éves gyerek már hasznosan dolgozott, másrészt, mert nem volt nyugdíjrendszer és a gyerek volt az, aki felvette a kaszát, vagy a kalapácsot, ha az apja már nem bírta, és ő gondoskodott róla öreg korában.

(Egy apró életkép a fentiek bemutatására. Egy szabolcsi kis faluban folytattam a következő párbeszédet egy 9-10 éves kisfiúval kb. egy éve:

–        Kezicsókolom, Misi bácsi!

–        Szervusz, Kristóf. Hol jártál?

–        Tehenet hajtottam Lajos bácsinak.

–        Tehenet? Honnan?

–        Hát a legelőről haza.

–        Te olyan ügyes vagy, hogy haza tudsz hajtani egy tehenet?

–        Hát persze! Én gondos gazda vagyok, Misi bácsi! Most szaladok haza, mert viszem haza a tejecskémet, amit kaptam a hajtásért. – És mutatta az ingébe bedugott palackot. Még van egy-két hely az országban, ahol ilyesmit láthat az ember.)…

Mi a helyzet most? Létrehozták az általános nyugdíjbiztosítást, tehát az öregkori megélhetés függetlenné vált a saját gyermekek lététől. Most már ugyan közhelyként fújja mindenki, hogy maga a nyugdíj egyáltalán nem független a gyermekek lététől és a demográfiai gondok miatt összeomolhat a nyugdíjrendszer, nem csak nálunk, hanem még ott is, ahol üzleti alapú nyugdíjbiztosítás van, pl. az USA-ban. Ezért van ott is olyan sok jajongás a „baby boom-os’”, azaz az ottani Ratkó-gyerekek nyugdíjba vonulása miatt. Ez ma közhely, azonban, ha valaki harminc-negyven évvel ezelőtt mondott ilyesmit, azt hozzá nem értőnek, riogatónak bélyegezték a szocialista (ma liberális) „népesedéstudomány” önfelkent papjai. (Ezt a dolgot lehet árnyalni, de arra később térek vissza.) Ha tehát az ember öregkori ellátása független az általa fölnevelt gyerekek számától, akkor miért vállaljon valaki több nehézséget, mint amennyit egy hobbi kedvéért kész vállalni? A bélyeggyűjtésre is kell költeni, a kutyára is, a vadászatra is, az utazásra is, de túlzásba vinni „nem egészséges”. A gyermeknevelés létfeltételből nagyon költséges és nagyon terhes hobbivá vált, amivel foglalkozom, ha kedvem van rá, de az életemet már nem teszem rá, sőt, túl sok időt sem akarok ráfordítani, hiszen annyi más, érdekes, kellemes és főleg „fontos” dolog van a földön, ezért „túlzásba vinni” ezt sem egészséges. (Egy ismerősöm mesélte a közelmúltban, hogy tavaly az  unokája érettségije háromszázezer forintba került – ilyen ruha, olyan ruha, jelmezkölcsönző, ajándékok, csokrok, rendezvények, meg amit már elfelejtettem. Az volt a benyomásom, hogy a ballagás és a bankett és a rájuk való készülődés fontosabb volt, mint maga az érettségi. Ha ez ma általános, akkor az, akinek ikrei vannak, képtelen leérettségiztetni őket. Bármilyen félelmetes ostobaság ez, mindenki kénytelen alkalmazkodni hozzá.). Vagy húsz évvel ezelőtt árasztották el Budapestet a Generalli vagy a Providencia pofátlan óriásplakátjai, amelyeken egy bájos kisgyerek képe volt látható, alatta a lelkiismeret furdalást felébreszteni szándékozó, hazug kérdéssel: „Csak nem ő fog eltartani?”. Bizony ő – mondom én – és csak ő, de a biztosítók és az akkori kormány tervei szerint a magán nyugdíjpénztárakon keresztül még a biztosítók jól fizetett, élősködő siserahadát is ő fizette volna, beleértve a multimilliárdos részvényesek elképesztő osztalékait is. Ez utóbbi terhet az Orbán kormány szerencsére levette a válláról (ami miatt ajvékol most „testvéri egységbe forrva” (idézve a szovjet himnuszból) az USA volt budapesti nagykövete, meg az EU, meg a bankok, meg az MSZP, meg az LMP), de még így is nagyon sok gondja lesz annak a kisgyereknek a plakáton. Meg a szüleinek is.

„Lényeglátó” fedőnevű hozzászólóm szerint a családtámogatás oka, hogy „mások valamikor kitalálták, hogy olcsóbb az alacsonyan tartott (éhbér) mellet családi pótlékot adni a gyermeket vállalónak, mint tisztességes bért adni valamennyi dolgozónak.”

Most én kérdezném meg t. „lényeglátót”: Ha az „egészséges társadalomban” minden kereső ember megkapja a társadalom által tisztességesnek tartott bért, akkor abban benne van-e a gyermeknevelés költsége? Ha benne van, hány gyereké van benne?

Demográfusok a termékenységi vizsgálatokból megállapították, hogy a népesség szinten tartásához, amikor minden egyes embernek egy gyermeket kell fölnevelni, akkor termékeny családonként átlagosan valamivel több mint kettőt, az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy 2,5-et kell felnevelni. (Világra hozni valamivel többet, mert gyermekhalandóság is van.) Kettőt felnevelni nem elég, hiszen vannak, akik nem alapítanak családot, sőt ma már a „melegházasság” is trendi, és vannak, akik terméketlenek és vannak, akik csak egynek tudnak, vagy akarnak életet adni. Ebben az esetben az egészséges országban minden egyes embernek olyan fizetést kell kapnia, hogy, hogy abban a saját megélhetése mellett benne legyen legalább egy gyermek felnevelési költsége is.

Végezzünk egy gondolatkísérletet. Vegyünk egy 20 fős mintát, tíz férfit és tíz nőt. Ezek közül egy magányos marad, egy buzi, van egy gyermektelen, két egygyermekes, három kétgyermekes, egy három-, egy négy- és egy ötgyermekes család. A gyermekek száma így éppen 20, azaz a reprodukció biztosítva van. A nyolc termékeny családra jutó átlagos gyermekszám éppen 2,5, tehát a minta jól tükrözi az egész társadalomra jellemző állapotokat. Mit látunk? Miközben az egyedülálló, a buzi és a gyermektelen házaspár ellenszolgáltatás nélkül fejenként zsebre vágja 1-1 gyermek felnevelésének a költségeit (csak az érettségi bulik költsége 300 000 Ft gyerekenként!), az egygyerekesek mindegyike egy fél gyerekét, a kétgyerekesek a „pénzüknél vannak”, tehát a pénzt elköltik arra, amire kapták, a többiek együtt hat gyermeket nevelnek fel minden társadalmi ellenszolgáltatás nélkül, a saját, társadalmilag elismerten jogos igényeikről lemondva, kizárólag csak azért, hogy legyen, aki meg fogja termelni a gyermektelenek és egygyermekesek nyugdíját. Ha tehát az „egészséges” országban a munkabér tartalmazza a gyermeknevelés társadalmilag elismert és szükséges költségeit, az erre az eredményre fog vezetni. Csoda-e ezek után, hogy az emberek a könnyebb végét fogják meg a dolognak? Csoda-e, ha a gyerekekkel való „vesződség és költség” helyett a gondtalanabb és kényelmesebb életet, a nagyobb anyagi bőséget választják? Az eredmény az „egészséges, jóléti” Európa népesedési csődje.

Mit lehet ilyenkor tenni? Elvileg mondhatnók azt is, hogy aki nem nevel gyermeket, annak a nyugdíja legyen kevesebb, de ennek az alkalmazásáról még nem hallottam, és nem oldja meg a népesség szinten tartásának a feladatát. Az egyik már alkalmazott módszert, amelyre nálunk is volt példa az ötvenes években, úgy hívják, hogy gyermektelenségi adó. Tessék visszaadni, amit nem szolgáltál meg. Ez elvonja ugyan a meg nem érdemelt juttatást, de nem csökkenti a több gyermek vállalásától való felelősségteljes, tehát jogos félelmet. A másikat úgy nevezik, hogy családtámogatás, amelyet a közös adóbefizetésből folyósítanak. Esetleg, ha a társadalom a föntebbi meghatározásunk szerint „egészséges”, csak a gyermektelenségi (és egyke-) adóból, mert nincs szükség többre. Ennek a révén a gyermektelenek is részt vállalnak az őket majdan eltartó munkaerő felnevelésében, tehát jogosulttá válnak a nyugdíjra, amelyet ugyan nem az általuk felnevelt gyerekek termelnek meg, hanem olyanok, akinek a felnevelési költségeit ők állták. Magyarán szólva, ha a munkabér tartalmazza adott számú gyermek felnevelési költségeit, akkor jogos és igazságos a gyermektelenségi (és egyke-) adó bevezetése és az ebből fizetendő gyermeknevelési támogatás. A fenti példának utána lehet számolni.

Azonban jó, ha nem felejtjük el, hogy eddig kizárólag a gyermeknevelés pénzbeli költségeiről beszéltünk. Hol van még a gyermekek neveléséhez nélkülözhetetlen szellemi és fizikai munka bére, amit ráadásul a szülők túlórában végeznek? Az egy gyermeknél többet nevelők ezt a többletmunkát kizárólag mások hasznára végzik el, tehát eleve hétköznap 50%-os, a hét végén 100%-os többlet órabér illetné meg őket ezért. Más megoldás elvileg nincs, mert ennek a munkának az ellentételezését nem lehet „többlet szabadsággal” megoldani. Hol van még az „elmaradt haszon”, az a jövedelem, amelyre szert tudtak volna tenni, ha gyermektelenek maradtak volna? Ha minderre azt mondjuk, hogy a gyermekvállalás nem kizárólag anyagi kérdés, akkor csak álszent kibúvót keresünk a fenti tényekből fakadó következmények alól. De ha már így kihasználjuk a többgyermekesek áldozatkészségét, akkor legalább valami erkölcsi megbecsülésben részesítenénk őket. Sajnos, ennek pont az ellenkezője igaz: össztársadalmi lenézésben van részük. Ha a társadalom az elmondottakról nagyvonalúan megfeledkezik – ami egész Európára jellemző – és az ellenérdekeltség miatt nem születik a népesség szinten tartásához elegendő gyerek, nem marad más hátra, mint a nyugdíjak, esetleg az általános életszínvonal csökkentése, vagy a munkaerő behozatal, a bevándorlás. Ez utóbbi hihetetlenül gazdaságos, kényelmes és erkölcstelen megoldást: ingyen átveszem a más által, más országban készre nevelt munkaerőt, akik majd nem a szüleik nyugdíjáról fognak gondoskodni, hanem az enyémről. (Most feledkezzünk meg a „multikulti” járulékos „áldásairól”, és inkább arra gondoljunk, hogy micsoda üzlet pl. a svájciaknak, ha a mi pénzünkön kiképzett magyar orvosokat kapnak ingyen, ráadásul – ahogy „Futurist1” írta – lényegesen kevesebb fizetésért dolgoznak és bármikor kirúghatók.) Úgy látszik, bármilyen is a „svájci csoda”, ez a törvény ott is érvényesül. Talán két éve egy népszavazás megtiltotta, hogy a bevándorlók mecseteket építsenek Svájcban. Ha nem ébrednek fel és nem vezetnek be hatékony családtámogatást, néhány év múlva – ebben biztos vagyok – már nem német buszvezetőket fognak csábítgatni, hanem törököket, azzal az ígérettel, hogy mecsettel ellátott lakónegyedben kapnak saját lakást, ha kegyeskednek bevándorolni és buszt vezetni jó pénzért.

Összefoglalva a tanulságot: úgy tűnik, egy egészséges országban a családtámogatás, azaz, ahogy „lényeglátó” mondta, a „más gyerekének fizetett gyermektartás” (engem nem háborít fel a kifejezés, mert ténylegesen erről van szó) azok által, akik nem nevelnek gyereket, nem karitatív tevékenység, nem alamizsnálkodás, nem jótékonykodás, nem is „kiszúrás” velük, nem is „agyficam”, hanem a valóban megérdemelt nyugdíjjogosultság egyik előfeltétele. A másik – természetesen – a nyugdíjjárulék fizetése.

Folytatjuk

(Nemzeti InternetFigyelő)