Gondolatok és emlékek Anyák Napján… 2022.

Anyák napja van és bennem, mint minden évben ilyenkor, most is csak úgy, rendszertelenül kavarognak az érzelmek és az emlékek. Eszembe jutnak családom nőtagjai, erős, makacs asszonyok. Mindtől tanulhattam valamit gyermekkoromban, mindenkihez fűződik valamilyen emlékem. Anyák voltak és küzdeni tudó nők.

Emlékszem anyai nagymamámra, aki ellentmondást nem tűrve uralta a konyhát, amikor a családi ebéd előtt nagy szakértelemmel készítette a finom ételeket. Ugyanilyen szakértelemmel készítette télre a polcokon katonásan sorakozó kompótokat és lekvárokat. Közben jókedvűen mesélt az unokáknak. Dédnagymamámra alig emlékszem, hiszen négy éves voltam, amikor meghalt, de így is megmaradt bennem egy kép. A szobában álltam és ő felkelt az ágyból, ahová betegsége száműzte, és kakaót készített nekem. Abban a kakaóban benne volt minden szeretete, ahogyan a szavaiban is. Már nem emlékszem, mit mondott.. hogyan is emlékezhetnék? Csak rá, a belőle áradó szeretetre és a kakaóra. Emlékszem Emi nénire is, anyukám nagynénjére. Nyár volt és mi, gyerekek, amikor meguntuk a sekély patakban való hancúrozást, besorakoztunk az udvarra, ahol ő éppen az aszalt meggyet terítette szét egy abroszon. Szorgalmasan lopkodtuk a finom, savanykás meggyet, de ő nem szólt, nem bánta. Csak mosolygott ránk és szeretett minket, örült nekünk. Tele volt szeretettel ő is, még a kutyáknak és macskáknak is külön ebédet főzött. Ma már ő is ott pihen, nagymamám és a dédnagymamám mellett…

A nagynénéim ugyanúgy végigküzdötték az életüket, akárcsak ők. Munkában, anyákként, kommunizmusban, özvegyként, majd ma, már nagymamaként is maradtak erős, kitartó nők, akik soha, semmilyen körülmények közt nem adták és nem adják fel ma sem.

Az apám családja nőtagjainak élete külön regényt érdemelne. Nagymamámat, sajnos nem volt alkalmam ismerni, mert ő fiatalon elhunyt, de nővére, az áldott, jó Piroska néni a nagymama helyett is nagymamám volt. Az élete, az ő küzdelme a mai nők számára már elképzelhetetlen volna. Kicsike, vékony öregasszony volt, hosszú, ősz haját mindig szigorú kontyban hordta. Piri néninek nem létezett a kommunizmus, nem létezett Románia. Csak a család, a fia, akit az apám a testvéreként szeretett és az unokák jelentették számára a világot. Édesanyámnak sokszor mesélt a „régi világról”, amikor fiatal volt és neki éppen úgy küzdenie kellett, egyedül, dacolva, szembe menve mindennel és mindenkivel. A menye, keresztanyám olyan kemény asszony volt, hogy manapság az a legtöbb férfinak becsületére válnék. Szívós kitartása, tudása, jó kedve ma is példaértékű számomra. Ott, valahogy, más „fából” faragták az asszonyokat. Mindent átszőtt valami, amit nevezhetnénk életben tartó tudásnak. Van benne istenhit és van benne valami régi tudás is, ami valahogyan öröklődik nemzedékről nemzedékre…

A legkedvesebbet hagytam utoljára, az édesanyámat, mert róla nehezen mesélek. Bár nem tudom, hogyan lehet ezt fokozni, de ahogyan telnek az évek, egyre kedvesebb Ő nekem. Talán azért, mert egyre inkább értem. Megértettem, hogy azt, ami lettem, neki köszönhetem. Édesanyámat, amióta csak emlékszem, valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, szinte földöntúli báj jellemezte. Tudom, hogy amikor ezekhez a mondatokhoz ér, szerényen, szégyenlősen legyint majd. Arra gondol majd, hogy elfogult vagyok. Nos, meglehet, de tudom, emlékszem már apró gyerekkoromban is megfigyeltem, hogy ezt mások is érezték a közelében. Valahogyan, valamiért, ami mélyen a lényéből fakadt, mindenki tisztelte és szerette, még az is, aki először találkozott vele. Szerény mosolya mögött mindig jókedv bujkált és bármit csinált otthon, folyton énekelt. Tőle tanultam az operák, operettek áriáinak felismerését és a szerzők nevét. Máskor verset mondott és mesét, hogy minket szórakoztasson és esti meseként ismertette meg velem a bibliai történeteket.

Egyszer, a templomban megkérdeztem tőle, hogy miért ülünk mindig hátrébb, az oszlop mögé? Kíváncsi gyerek voltam, szerettem volna többet látni és a 800 éves, román kori templom hatalmas oszlopa szinte mindent eltakart előlem. Annyit mondott, nyűglődésemre, hogy nem az a lényeg, hogy mindent lássunk, hanem, hogy az igét halljuk…

Máig hihetetlen számomra az, hogy mindent tudott, mindenhez értett, ahogyan ma is. A román kommunizmus legsötétebb éveit kellett akkoriban meg- és túlélnünk. Vigyáznunk kellett minden szavunkra, bűn volt már az is, hogy magyarok voltunk. Nem volt étel, ruha, cipő, áram és gyógyszer, de a szüleim mindent megtettek azért, hogy ebből mi minél kevesebbet érzékeljünk. Édesanyám, aki azelőtt soha nem készített vajat, belevágott, csakhogy a születésnapomra igazi tortát süthessen. Otthon állataink voltak, nálunk mindig volt hús, zöldség, tojás, amit a szüleim jószívűen osztottak szét a családban. Megtanultam, hogy nem gyűjtögetni, hanem segíteni kell. Ezek kézzel fogható, emberi tanítások, ám, édesanyám tudott és tud ma is megmagyarázhatatlan dolgokat, amit csak egy különleges anya tudhat. Mindig tudott gyógyítani, füvekkel, különböző házi szerekkel. Amikor legutóbb beteg voltam és az én tudományom már elfogyott, nem akartam neki panaszkodni, ám, ő megérezte, hogy baj van. Felhívott és én, akár a megszeppent gyerek elmondtam neki minden bajomat. A tanácsát megfogadva még aznap este jobban lettem.

Írhatnék róla több oldalnyit, hogy miért szeretem, és miért vagyok neki hálás, mit tanultam tőle… de itt, most a leglényegesebbet említem: köszönöm neki, hogy létezem és én is anya lehettem! Hogy megtapasztalhatom azt az Istentől kapott áldást, a Teremtésben való részvételt, aminek a hatására teljesen megváltozott az életem. Ami megtöltött érzelemmel, emberséggel, hittel és végtelen szeretettel, erővel és kitartással.

Számomra ezt jelenti, és ezért szent nap az Anyák Napja….

Czeglédi Andrea

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)