És akkor mi, magyarok, mi hova álljunk? (4. rész)

Nehéz szavakat találni! De muszáj. Muszáj, mert ez a két elszabadult hajóágyú, az egymásból élő két mumus – Viktor és Francisco – úgy tűnik, akadálytalanul hülyítheti tovább a jó népet egészen addig, amíg már felmérhetetlen károkat okoznak a társadalom szövetében. A két részre szakadt lakosság a politikai lövészárok két oldalán vert szekértábort. A nagy kérdés most már csak az, hogy az igaz, jó magyar emberek, na, ők, hova álljanak?

A bukott miniszterelnök, Francisco írásából idézünk.

A teljes írás itt olvasható:

http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/403511_angyalok_es_ordogok

„Merjétek tisztelni az embert! Ne gondolja senki, hogy minket, magyarokat különös anyagból gyúrtak, ezért különbek vagyunk másoknál! Nem vagyunk különbek, mint bármely más nép. Mások vagyunk, de nem jobbak, igaz, nem is rosszabbak. Polgári demokraták vagyunk. Minden ember fontos. Legyen bármely nép, nemzet tagja. Persze, védjük nemzeti örökségünket, nyelvünket, történelmünket, és mindezt valóban országhatárokon átívelően, de a magyar államiság közjogi értelemben kizárólag a drámaian megcsonkított trianoni Magyarország területére terjed ki. Fájdalom, de így van. És a történelmi tény tudomásulvételének elutasítása nem hazafias tett, hanem kalandorság.”

Visszatért Kovács Laci bácsi, alias, Smith ügynök szelleme. Ez a „merjünk kicsik lenni” lightosabb változata. És mert Francisco is követi a trendeket, némi nemzeti mázzal (talán muszájból?) azért nyakon öntve. De persze nem mulasztja el, hogy ismét belerúgjon egy jó nagyot a határon túli nemzettestvéreinkbe, visszahozva 2004. december 5-e rossz emlékét.

Figyeljük meg, ismét előráncigálja – ezúttal nemzetközi vonatkozásban – a jog fontosságát, mint kizárólagos elbírálási szempontot. Más egész egyszerűen nem játszik.

Asszem valami József Attila nevű – gyermekkorom iskolai tananyaga szerint legnagyobb magyar proletár költő (akiről később kiderült számomra, talán a legszebb „istenes” verseket is ő írta) – hozott össze egy „Nem, nem, soha! című költeményt e témakörben. Nem tudom a tisztelt Olvasó hogy van vele, de ami engem illet, ha Francisco és József Attila között kell választanom, én inkább maradnék költőóriásunknál.

Arra a kis apróságra meg már ne is nagyon vesztegessük a szót, no, meg a drága időt, hogy a lovas-rendőrökkel népet verető bukott miniszterelnöknek hogyan fordulhatott meg egyáltalán olyan a fejében, hogy le merte írni azt a mondatot, mely szerint Merjétek tisztelni az embert!”.

Ő már csak tudja, milyen az, nem igaz? Gondoljunk bele! Ha ilyen az, amikor meri tisztelni, milyen lehet, amikor nem? Ami engem illet, nem is merek belegondolni.

És ha már a különleges anyagból gyúrt embereknél tartunk! Ahogy mondani szokás, a szocializáció le sem tagadható! Azonnal tisztába jövünk a gyökerekkel! Nincs mit csodálkoznunk azon, honnan is merít Francisco, honnan e már-már költői megfogalmazás, hiszen mindannyian tudjuk, kikre használták eleddig a „különleges anyagból gyúrt emberek” szóösszetételt. A kommunisták, saját maguk jellemzésére.

És még valamit!

Ha nem is különleges anyagból vagyunk gyúrva, de a magyar nép azért tényleg nem hétköznapi a maga nemében. A Jó Istentől kapott feladat, ha tetszik küldetés az, ami különlegessé tesz bennünket. Felemelni a világ népeit, nemzeteit a Teremtőhöz, ez valóban nem hétköznapi feladat, ha tetszik, egyedülálló a maga nemében! Erről soha nem feledkezhetünk meg!

„Ne engedjetek a klerikalizmusnak! Az istenhit sokaknak az élet lényege, csodája. Mások az Emberben hisznek, és kételkednek az Isten vagy a Teremtő létezésében. Ki tudja, kinek van igaza. Az államnak nem dolga eldönteni az élet legmélyebb értelmét érintő vitát. Mert egyformán képviselője istenhívő, az Istenben kételkedő vagy éppen istentagadó polgárainak. Olyan államot és kormányt akarunk, amely bármifajta vallásos hit ránk erőszakolása nélkül, a különböző életfelfogású polgárok egymás közti megértését, az egyetemes jó szolgálatát tekinti feladatának. Ne akarjatok hittérítők lenni, különösen ne az állam nevében, miképp a Szent Péter trónján humanistaként ülő Ferenc pápa figyelmeztetett!”

Mindig van annak valami diszkrét bája, amikor egy ateista beszél istenhitről. Minden más(ság) jöhet, mindenre nyitottak vagyunk, csak a szeretetet alapértékéül választó, és azt Jézus Krisztus személyén keresztül oly magasztosan hirdető kereszténységre nincs szükségünk, mi több, egyenesen megtagadjuk! Nem kell! Deklarálta immáron hivatalosan is az Európai Unió! Most értjük csak meg igazán, miért is retteg annyira Barroso a Szent Koronától és az általa képviselt értékrendtől.

Mondjuk ez is megérne legalább egy misét.

„És demokrataként tudjatok vigyázni a másikra! Ne várjatok tőle többet, mint önmagatoktól. Amennyit ti tudtok változni, annyit kérjetek a másiktól. Több kérdés, kevesebb megfellebbezhetetlen kijelentés. Ez vihet közelebb egy jobb világhoz, Magyarországhoz. Ez így túl egyszerű? Dehogy. Nehezebb, mint hinnétek.”

Asszem itt van a legnagyobb gond. Ti nem tudtok, nem is, nem akartok változni! Csak mondjátok, csak beszéltek a változásról, annak szükségszerűségéről. Ezért ha ti itt maradtok, mi így maradunk. Ha pedig így maradunk, elmaradunk. Ha elmaradunk, lemaradunk, végül meghalunk.

Változtatni kell, újítani kell, mást és másként kell mondani (ugyanazt?), írja Francisco. Egy olyan ember, aki foggal-körömmel ragaszkodik a múlthoz, annak viszonyrendszereihez, aki abban él. Nem tud, de talán nem is akar kitörni belőle. Ugyanúgy, ahogyan nagynevű ellenlábasa sem. Pluralizmusról, liberális demokráciáról meg szabadságról papolnak nekünk, miközben sokszor állampárti módszereket felülmúló hatalomgyakorlással találja szembe magát a gyanútlan honpolgár. Ahogy mifelénk az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben az efféle szituésünök megfelelő verbális érzékeltetésekor szokták volt mondani: „ez azé’ odabasz!

Merthogy nem ezt vártuk! Nem ez lett beígérve!

Még két olyan mondat van ebben az írásban, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, és muszáj felhívni rá a figyelmet.

„Ha igazunk van, és Orbán rendszere fenntarthatatlan, akkor előbb-utóbb a rezsim a vezetőjével együtt távozni fog. Hogy nagy robajjal dől-e majd össze, vagy lassan erodálódik és kisebbségbe szorul, nem tudom. Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak.”

Wittner Mária örökérvényű mondata jutott azonnal az eszembe, amikor ezt a bekezdést olvastam. Ez a mondat így hangzik:

„Forradalmakat nem lehet megspórolni!”

Bizony, milyen igaz! Éppen ez az, ami azt mondatja az egygyökerű politikai osztály tagjaival, hogy a legfontosabb a ribillió, az erőszak elkerülése! Nehogy véletlenül tiszta lappal induljon, indulhasson ez a nemzet. Mindig maradjanak játékban olyanok, akik továbbviszik, tovább adják a rendszer zavartalan működéséhez, de talán ami még ennél is fontosabb, működtetéséhez szükséges kapcsolatrendszert, ha tetszik a hálózatot. És azt, hogyan váltható át mindez pénzre, hatalomra.

Emlékszünk még ugye? Mindig az volt az ország legfőbb értéke, hogy itt stabilitás van. Ártatlan gyermeki naivitással csodálkoztunk rá a tévéhíradóban látható külföldi kormánybukásokról szóló tudósításokra.

És még egy mondat a végére!

„Szövetkezni, ellenállni, programot adni és legfőképp vigyázni egymásra – ez a feladat. A jövő Magyarországa ránk vár. Ne késlekedjünk!”

Elvtárs, segítsd a lebukottakat! Hát, itt tényleg nem változott semmi, akárhány évtized is telt el!

A jövő Magyarországa pedig, ahelyett, hogy ezekre a hiteltelenné vált, bukott társadalom-parazitákra várna, kellő emlékezőtehetség és józan ítélőképesség birtokában itt lenne az ideje, hogy irtózatos károkat okozó pártstruktúrájukkal együtt végre a történelem szemétdombjára száműzze őket.

Amíg ez nem történik meg, a címben feltett kérdésre csak egy válasz adható:

Vegyük elő végre józan paraszti eszünket, és álljunk egy független, szabad Magyarország mellé!

Ezt kimondani persze nagyon könnyű. Ma, amikor a rendszer, annak jelképe, a manapság elengedhetetlenül szükségesnek vélt valamiféle unió (most éppen európainak hívják) roskadozását éljük át, egyre többen mondják ki ezt az immáron nyilvánvaló igazságot! Kimondani azonban egy dolog, megvalósítani egy másik, jóval nehezebb történelmi momentum lesz.

Már csak azért is, mert ezt az országot, jó előre, gondosan eltervezve kényszerpályára lökték, nehogy véletlenül öntudatára ébredhessen és önállóan, senkitől sem zavartatva mindenkitől függetlenül, azaz szabadon döntve sorsáról végre fejlődésnek indulhasson. Különösen jól látható ez most, amikor a vidéki fejlesztéseknél minden 100 forintból 85-öt, a fővárosiaknál pedig 50 forintot a nagyságos és fényességes Európai Porta finanszíroz. Ez gyakorlatilag a csődbe jutás beismerése. Vagyis annak, hogy önállóan életképtelenek vagyunk! Az exportunk túlnyomó része is hozzájuk irányul, nélkülük mozdulni sem tudunk. Jó előre gondoskodtak tehát arról, hogy egyetlen radikális (ki)lépéssel, ha tetszik, egy huszárvágással ne lehessen szabadulni a béklyóból anélkül, hogy bele ne halnánk mi magunk is. A lassú, valódi áldozatok nélküli, amolyan tessék-lássék módjára végrehajtott átmenetek pedig valahogy soha nem hozzák meg a várt és kellő eredményt, amolyan elmaradhatatlan hibaszázalékként valahogy mindig átmentődik a régi rendszer garnitúrája is. Kisvártatva aztán ismét a hatalomban, vagy legalábbis annak közelében találjuk őket és máris elkezdődött a visszarendeződés.

Még az is meglehet, hogy valóban Wittner Máriának van igaza, és forradalmakat tényleg nem lehet megspórolni, a dolog nem fog menni véráldozatok nélkül. Mostanság azonban a forradalmakkal is csínján kell bánni! Az utóbbi időkben gombamód szaporodó, gombnyomásra – ha tetszik, rendelésre – induló és nagy média csinnadratta közepette (a tévé közvetíti élő, egyenes adásban!) lezajló, sokszor véres ámokfutások végén rendre elmarad a gyökeres fordulat. Az embernek sokszor olyan érzése van, az egész hajcihő csupán arra volt jó, hogy az előálló még nagyobb káosz közepette, immáron egészen biztosan kívülről irányítsanak.

Az előzetes jelek szerint mindeközben itthon ismét szintlépés készülődik. Immáron fegyveres háborút – nem polgári engedetlenséget, nem népfelkelést, hanem egyenesen háborút! – helyeztek kilátásba olyanok, akikről tudjuk, megfelelő népi felhatalmazás birtokában nemhogy politikust, de egyenesen miniszterelnököt is agyonlövetnének.

Többen, több helyütt is mondták, már rég benne vagyunk a falban, innen már aztán tényleg nincs hova hátrálni! Lehet, hogy most már tényleg ez következik? Eljött a válaszadás ideje?

A nagy kérdés most már csak az, a mindannyiunk által ismert és (sokszor egyre dühösebben) feltett kérdésekre végül milyen válaszokat adnak majd azok, akiket eddig elfelejtettek megkérdezni! A békés, lassú és szánalmas eredményt produkáló „változásokkal” (valójában változtatásokkal, rendszerkorrekciókkal) eddig befürödtünk. És magunk közt valljuk be, tele van velük mindenkinek mindene, ami tele lehet! Nagyon úgy tűnik, hogy nem marad más megoldás, mint az agresszív véleménycsere.

(Vége)

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

 
Kapcsolódó: 
És mi, magyarok, mi hova álljunk? (1.rész)
És mi, magyarok, mi hova álljunk? (2. rész)
És mi, magyarok, mi hova álljunk? (3. rész)